Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-05-21 / 21. szám
363 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 364 emlékoszlopait. Az ős egyiptomiak bebalzsamozták halottaikat, hogy minél tovább megóvják azokat az enyészet feloszlató hatalmától; királyaik nyugvó helyéül u. n. piramisokat, gúlákat épitettek, melyek most évezredek múltán is őrzik és fentartják emlékeiket. A jelenkor embere is megtiszteli nagyjait: az államférfiakat, költőket, tudósokat, művészeket, szóval mindazokat, kik kiemelkedő alakjukkal, közhasznú, boldogító életükkel vezérfáklyaként vílágitnak s vezetik kortársaikat a tökéletesség czélja felé. Az elismerés koszorúját nyújtja nekik életükben, s hogy még haláluk után is tanítson és lelkesítsen példájuk: díszes emlékjeleket állít sírjaik fölé, neveiket, tetteiket még a késő utódoknak is hirdető, ezrekbe kerülő érczszobrokat emel számukra a nagy városok téréin, piaczain. Az egyszerű közönséges ember is, kinek életműködése, szeretete és küzdelme, mint egy csepp a tengerben, ismeretlen, halála is csak hozzátartozóinak szivét öltözteti gyászba ... .az egyszerű közönséges ember is állít emlékjelet kedves halottjai nyugvó porai fölé, ki kőből, ki fából — tehetsége és szivbeli érzése szerint. Es ez emlékjeleknél ép úgy áldozhat szerettei emlékének, mint a népek, nemzetek hírneves fiaik emlékeinek századokra szánt emlékszobrainál. Nem az emlékjel nagysága vagy drágasága, hanem amely azt emelte: a szív érzelme határozza meg annak értékét. Az ev. ref. lelkész élete és működése is csendes, zajtalan, kis körre terjedő. Tetteit nem hordozza szárnyain a hir; halála nem idéz elő lázas izglmat a népek között. Életében ritkán nyújtja neki koszorúját az elismerés ; halála felett hamar napirendre tér az emlékezet. — Igen! mert az ő élete és működése nem dagadó ár, mely gátakat szaggat, vidékeket önt el, hanem csendes folyó, melynek minden cseppjén virág fakad, gyümölcs érik; nem zuhogó zápor, mely földbe veri a vetést, hanem harmat, mely észrevétlenül alászállva, üdít és táplál, nem ragyogó meteor, hanem fáklya, mely világit és utat mutat a sötétben; nem magasban szárnyaló sas, hanem méhecske, mely virágról virágra szállva gyűjtögeti a mézet nem magának, hanem másoknak; nem jár fényes fogatokon, nem kiséri lépteit újságírók hada, hanem gyalog járkel, mint Krisztus alázatos szolgájához illik; de léptei nyomán mindenütt ott virul az evangyéliom gyom nélküli vetése *). Méltó dolog azért, hogy legalább az ő kis családja: gyülekezete — melynek javára lobogott végig élete fáklyája — őrizze meg emlékét, tartsa magáénak poraiban is; áldozzon hamvainak a kegyelet oltárán, — hiszen magát becsüli meg, ki tiszteletben tartja azokat, kik érette élnek és munkálkodnak. Hidjétek el kér. társaim, hogy csak annak a társadalomnak — legyen az egyházi vagy polgári — van boldog jövője, amely megtudja becsülni azokat, akik saját érdekeik, világ szerinti hasznuk félretételével, a közjóra szentelik életüket. Magát becsülte meg a mi gyülekezetünk is, midőn az ő kebelében 34 évig munkálkodott s e temetőkertben *) Ezen kis elmefuttatást főleg a nagy számmal jelen volt más ír állásúakra való tekintettel cselekedtem. Sz. Zs. egyetlen nyugvó lelkészének sírja fölé ezen emlékkövet állította. Ez emlékjel felállítását nem hirdetik gyors szárnyú újságok; nem zarándokolnak hozzá távol lakó emberek: aminő egyszerű volt az alatta nyugvó apostol élete, olyan egyszerű és igénytelen az emlékkő is; de nekünk mégis ! becses és kedves, mert a mi szeretetünk, hálánk és kej gyelettink emelte; aminthogy mienk volt életében, mienk nyugvó poraiban is az, ki alatta fekszik csendesen. Valahányszar azért mellette elhaladtak, gondoljátok magatokban, amit e fényes betűk hirdetnek: „Áldás emlekére, béke poraira!“ És most jertek imádkozzunk! Életünk és halálunk szabados Ura, mindnyájunknak édes atyja a Jézus Krisztus által! Szivünk alázatos örömével állunk előtted a temetőkertben, hogy itt nyugvó szolgád porai fölé emelt ezen emlékjelet a te szent nevedben fölavassuk. Ki vezetted őt életében, megnyugtattad halálában, őrködjél porai fölött ezután is; sírját tedd békesség otthonává, felette ezen emlékjelet állandóvá. Óvd hosszú időn át viharok rombolásától, gonosz kezek bántalmaitól. Gyászoló özvegyét, árva gyermekeit, mint eddig kezén fogva vezetted s a siralmas mélységben eltévedni és elesni nem engedted, vezesd, óvd és tápláld ezután is, hogy hálás szívvel ismerjenek téged az özvegyek gyámolának, az árvák atyjának. Áldd meg azokat is, kiknek elméjében e sírkő felállításának gondolata megszületett; azokat is, kik ennek létesítéséhez jó szívből származott áldozataikkal hozzájárultak. Áldd és szenteld meg e helyen letelepedett ev. ref. gyülekezetedet ősei nyomdokait követő hittel, vallásos buzgósággal, hogy a te lélekben és igazságban álló tiszleted soha el ne némuljon ennek ajakán! Áldd meg az élőket hosszú, megelégedett élettel, majdan boldog halállal, e temetőben elhelyezett porokat csendes nyugalommal szent fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus érdeméért. Amen. Ez ima elhangoztával a bologult lekész fia szép, megható szavakkal köszönte meg a gyülekezetnek néhai atyja emléke iránt kimutatott kegyeletét és áldozatkészségét. A szép ünnepséget énekléssel végeztük. E tudósítás nem dicsekvés, nem hiú tetszelgés, hanem a vallásos élet egy magasztos ídyllí mozzanatának talán mások részéről is követésreméltó felmutatása akar lenni. Ezen gyülekezeten, melyet pásztor nélkül a múlt században a pápista és tóttenger — Komjátit, V.-Séllyét, Semptét és vidékét ránk nézve örökre elsepert — árja sem volt képes habjai közé temetni; ezen a gyülekezeten, mely minden ingatlan vagyon nélkül, saját emberségéből egyike legvirágzób és fejlődésképesebb gyülekezeteinknek ; ezen a gyülekezeten, mely minden alkalommal az elsők között szokott megjelenni az áldozatok oltárainál: ezen gyülekezeten a pokol kapui sem vehetnek diadalmat. Szabó Zsigmond, ev. ref. lelkész.
