Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-05-21 / 21. szám
357 DUNANTÜLI PROTESTÁNS LAP. 358 dolkozik a házasságról s ily magasztosan fogva fel azt, ott. hol a fogalom ismertető jeleit nem találja fel, a házasságot felbontja: ugyan ki merné mondani nyugodt lélekkel, hogy ez eljárásával az erkölcstelenség barátjává szegődik aprót, egyház, segítvén annak terjedését?! Vájjon az az egyház szolgálja-e üdvösen az erkölcsiséget, a melyik az önmagában már megsemmisült házasságnál a házasság felbontását biróílag konstatálva — mert semmi egyebet nem tesz — megengedi sok szerencsétlennek, hogy uj házasságra lépve, megtalálja már már végleg elveszettnek hitt földi boldogságát? ! Vagy talán az az egyház szolgálja üdvösebben az erkölcsiséget, mely kérlelhetetlen szigorával az erkölcsi tönk szélére taszít sok szerencsétlent; mely a pokol kínjait már e földön megakarja örökíteni a boldogtalan házasságban élőkre nézve s kényszeríti mintegy őket, hogy megátkozzák azt az órát, melyben az Úr előtt hűséget esküdtek egymásnak; de megátkozzák azt a felsőséget is, mely megfosztja őket egy tisztességes uj házasságtól s e helyett szégyenletes vadházasságba kergeti, vagy — a legjobb esetben — pusztán e czélból vallásváltoztatásra kényszeríti őket. Nem kell sokáig gondolkoznunk, hogy a két álláspontnak az erkölcsiségre való hatása felett Ítéletet mondhassunk s Ítéletünk a prot. egyházra legyen kedvező. Nem kell sokáig gondolkoznunk, hogy megérthessük, miért helyezkedtek és helyezkednek még a kath. államok is igen sok tekintetben a prot. egyház álláspontjára s miért mozog a most készülőben levő törvényjavaslat is körülbelül azon határok között, melyek a prot. egyházban mig egyrészről a házasság eszményi felbonthatatlanságát védik, addig más részről annak felbonthatóságát a kellő okokból megengedik. (Folyt, köv.) Kis József, theol. tanár. Könyvismertetés. A múlt esztendő napjaiban került ki sajtó alól a következő című könyv: „A vándor útja Istenhez. Imádságok keresztyén családok számára. Irta Papp Károly budapesti református lelkész. Ezen műnek ismertetése leend igénytelen soraimnak célja. Talán nem cselekszem felesleges dolgot, felemlitésével annak, miszerint a jelzett mű ugyan azon szerző lel kéből származik, ki 1878. évben, tehát ezelőtt 15 évvel egy Estiharang-szóval gazdagította egyházi irodalmunkat. De vajon ismeretes-e azon Esti-harang református parochiáink tornyaiban? vajon éle annak hangja a kálvinista házak falai között? vagy a meleg keblű szerző 'talán csak azért tartja kezében a harang kötelét, hogy vele egy egy néma barátot kiharangozzon? Ezen kérdésre a könyvárusok adhatnának biztos választ. Nekem legalább ismerősöm az az Esti harang, s gyakran lélekharangommá avatom őt s együtt hallgatunk el, együtt pihenünk el az estihomályban. A vándor útja kezdődik 14 közönséges imával, kezdi vasárnap reggel és végzi szombat este, — sajátképen nem is imák ezek, hanem egy vallásos érzésben gazdag lélek Istenhez emelkedő gondolkodásai, melyek azután imádkozásba olvadnak át. Majd mindegyik felölel egy eszmét s mint a méh a neki kedves virág kelyhet először körül repkedi, azután kelyhébe temetkezik, úgy merül el a felvett tárgy boncolgatásába, azután leborul és imádkozik, így az elsőnek tárgya (7. 1.) a pihenés és Isten imádása. A 9. 1. beszél a nyugalom napnak üdvösen eltöltéséről; itt szép önvádolással találkozunk. A 19. 1. levő merengő bünbánattal tekint vissz* az elmúlt napra. De leginkább elmélyednek és megkapok a 30, 32, 35. lapon olvasható imák. Individuális jellegüknél fogva templomi használatra kevésbé alkalmazhatók. A 14. 1. esti imájának 12. sorában, a hajnal csillag mellé célirányos az esti jelző használása, mert különben reggeli hajnal csillagra fut a figyelem s a mondat érthetetlenné válik. A 25. 1. imájának 6-ik sorában a „tűnnek“ ige kétszer is használtatik, a másodikat „előjőnek“ válthatná fel, a 28. 1. második bekezdésének 1-ső sorából a „mi is“ veszteség nélkül elmaradhat, a 42. 1. 8. s. a „mely“ mi-vel cserélendő. A vándor útja ezentúl a 42 — 76 lapig az évszakain halad keresztül s az évnek mindegyik részére vannak imádságai. Mindegyik csoportra bátorkodom igénytelen véleményemet elmondani. Ezen Il-ik szakasz megkezdődik a „Tavaszi imádságok“-kal, s a hét mindegyik napjának reggel és estéjére meghozza buzgólkodásának gondolatait, mindegyikben egy egy alapgondolattal találkozunk, melyből a felmelegiilt kebel buzgóságának szárnyain felszáll az ő urához Istenéhez. Nevezetesen 42.1. békére talál a természetben; békét, nyugalmat óhajt; nem tétováz, tárgyánál marad. A 47. 1. a tavasszal felszáll a halhatatlanság hitéhez, 52. 1. a természetben minden az Istenhez vezérli lelkünket, — 54. 1. a tavasz megújít, meggyógyít mindent, bár csak az isteni bölcseség is megújítana bennünket, 57. 1. a tavaszi ébredésből imára ébred. Itt az 57-ik lapon kezdődő imánál megkezdi szerző azt is, a mivel ezentúl gyakran találkozunk, s a mire az ily házi ájtatosságra szánt buzgóság könyvekben vajmi ritkán találunk példát: egy oda illő ének szavaival zárja be könyörgését; az ide alkalmazott ének ugyan nem tavaszi ének, de az ima végszavaihoz kellemesen hangzik. Az 59. 1. kezdődő busongó ima felvidul a halhatatlanság hitében. A 63, 68, 71, 74- 1. levő imák mindegyikében a munkálkodás elméletéből születik a buzgólkodás. Van ezen imák között olyan is, mely az év bármelyik szakában elmondható. Vesszük magunknak a bátorságot, hogy némely nyelvtani megjegyzésekről is emlékezünk p. az 50. 1. 4. és 12. sorában az éjimadár kétszer jő elő s egyik a másikkal ellentétes értelmű, — az 57. 1. Öt alsó sorában ez talán helyesebb szó rend volna: vidám hangokat adva a magasból, üdvözlik régi hazájokat, keresik fészkeiket. Az 59. lap imájának négy első sorában a „minden“ szó ötször fordul elő, ez igen sok. A 61. 1. első bekezdése miért kezdődik „De“ szócskával? annélkül sokkal szebb. Könnyű az Írónak ilyen kis apró hibába esni, mert mint a költő szavai állítják, „gyűl s borong az érzelem 2D
