Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-05-07 / 19. szám
331 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 332 Próba gyanánt először csak S3 lelkészt idéztek a pozsonyi rendkívüli törvényszék elé, 1673. szept. 25-ikére. Közülük csak egy volt református, a többi mind ág. evangélikus. Vádolják őket a katholikus vallás becsmérlésével, hazaárulással és felségsértéssel. E hazug vádak közül bebizonyítani ugyan egyet sem tudtak, de azért halállal és kínzással fenyegetik őket, ha bűnösségüket el nem ismerik. Tudtukra adták, hogy a büntetést csak úgy kerülhetik el, ha kötelezvényt Írnak alá, hogy vagy hivatalukról mondanak le, vagy száműzetésbe mennek, vagy katholikus hitre térnek. A folytonos rémitgetések daczára is csak egy hagyta el vallását; a többi pedig száműzetésbe ment vagy a lelkészi hivatal viseléséről örökre lemondott. Tehát a merénylet indítói főczéljukat mégis elérték, mert ime egy csomó lelkészt már eltávolítottak terveik utjából. E sikertől ösztönöztetve most már az egész országra kivetették hálójukat. Az összes kálvinista és lutheránus lelkészeket és tanítókat az egész országból, még azon részekből is, melyek akkor török fennhatóság alatt állottak, 1674. márcz. 5-ikére Pozsonyba idézik a rendkívüli törvényszék elé. Az idéző leveleket Szelepcsényi prímás, mint törvénykezési helytartó, adta ki s irta alá, tudtukra adván, hogy az ellenük emelt súlyos vádakat s vakmerő merényleteiket a királyi ügyész törvényes utón akarja nyomozni s megbüntetni: tehát a fent jelzett napra anynyival inkább kötelességüknek ismerjék megjelenni, mert az ítéletet, — mit a jog és méltányosság diktál, — távollétükben is kimondják rájuk. Mikor ez az idézés az ország különböző részeibe szétrepült, elképzelhető, mennyi aggódást s mily gyötrelmeket gerjesztett a szegény, megidézett lelkészek és tanítók szivében! A nem rég megidézett 33 lelkész ügyének tárgyalása már ismeretes volt. Tndták, hogy őket is, valamint azokat, hazaárulással, a király ellen való összeesküvéssel s egyéb ily bűnökkel vádolják majd. Lelkiismeretük ugyan nyugodt volt, mert minden ilyféle bűnöktől tisztáknak érezték magukat; de ez még csak növelte aggályaikat. Mert belátták, hogy a kik teljesen biintelen emberek ellen ily vádakat képesek emelni, azok készen vannak a legnagyobb igazságtalanság elkövetésére is. Jól tudták, hogy az ő egyetlen nagy büniik a vallásuk, az, hogy ők protestánsok. Jól tudták, hogy leendő biráik a protestáns egyház sírásói, kiknek legforróbb vágyuk, hogy velük együtt az egész magyarhoni protestáns egyházat elföldelhessék s a sir fölött hatotti tort csaphassanak. Még a jobb érzésű katholikusok is csodálkoztak e szokatlan s az igazságnak még látszatát is kigunyoló eljárás felett. Hiszen föltéve, hogy egyesek a protestáns lelkészek és tanítók közül csakugyan azokban a nagy bűnökben leiedzettek volna, még akkor is, egyesek bűnéért egy, sok száz emberből álló nagy testületet együttesen vonni felelősségre, egyesek vétkét az egészre hárítani, nem képtelenség, nem szörnyű igaztalanság-e? Még előttük is túlságosnak látszott az üldözésnek ily mértéke és formája, noha ebben az időben a protestánsok ellenében minden jogtalanságot és méltatlanságot lehetőnek tartottak, a mit az igazság mázával csak némileg is szépíteni lehetett. De ez már minden mértéket feliPhaladt s — úgy látszik!— saját főpapjaik iránt táplált jobb véleményük folytán kételkedtek ez eljárás czélja felől. Ilyeneknek kérdezősködtsere azután Széchényi G-yörgy kalocsai érsek nyíltan kimondta a katli. főpapság czélját: „Olyan kötelet fontunk most Magyarországban az evangélikusok számára, a mit ha nyakukba keríthetünk, soha azoknak vallása többé lábra nem áll“ Széchenyi érseknek s másoknak ilyesféle nyilatkozatai köztudomásra jutván, a ki talán eddig kételkedett vagy bízott abban, hogy a kath. főpapokból s a német kormányból sem veszett ki végkép az emberiesség és becsület, most az is belátta, hogy itt többé semmi emberies érzésre számítani nem lehet, mert a katholikus főpapság a kezébe került korlátlan hatalmat a legnagyobb embertelenséggel készül kizsákmányolni gyűlölt ellenfele, a protestáns egyház teljes megbuktatására. Nem csoda hát, ha gyászba öltözött az egész magyar protestáns egyház s fájdalmasabb siralom hangzott országszerte, mint egykor a fogságba hurczolt zsidók ajkairól. Védelmet nem találtak senkinél, sőt panaszkodni sem lehetett, mert a német zsoldos hadak lesve—lesték, hogy a ki szólni mer, fegyverrel fojtsák torkába a szót. Csak a jó Istenhez fordulhatott hát a protestáns nép. Kereste a templomokat, ha még el nem vették; s a hol már ezt is elrabolták, ott az erdők sűrűjében ’s ajtajukat behajtva titkon ostromolták fohászaikkal az eget, hogy védelmezze ártatlan bárányait a dühös farkasok ellen. Az idézettek közül igen sokan, mivel jól tudták, hogy ama papokból s ezek befolyása alatt álló kath. fő-' urakból alakított rendkívüli törvényszék előtt ártatlanságuk meg nem védi őket a bántalmaktól s mivel nem éreztek magukban elég erőt a nagy megpróbáltatások elviseléséhez, vagy mivel azt hitték, oktalanság lenne, ha önként szolgáltatnák magukat azok istentelen kezeibe : eklézsiáikat odahagyva, az erdélyi fejedelemség területére vagy a török védelme alá menekültek. Árván maradt gyülekezeteikbe azután legtöbb helyen csakhamar barátok ültek be, kik a katholikus istentiszteletet és vallást a népre ráerőszakolták. A török hódoltság területén lakó lelkészek szinte kikerülték a megjelenést, miután egyes hatalmas basák védelmét kieszközölték. I)e még itt is oly nagy volt a katholikus főpapok hatalma és befolyása, hogy különösen a német uralom alatt álló vidékek közelében nem maradhattak biztonságban lelkészeink, hanem kénytelenek voltak az erődített helyekre menekülni. így tudjuk az akkori dunamelléki superintendensről, hogy nagykőrösi eklézsiájából családostul Budára menekült Ali bég nevli hatalmas pártfogójához. Pedig hát Nagy-Kőrös már török uralom alatt állott. A borsodmegyei összes lelkipásztorokat Spankau német generalis, kiben kissé emberségesebb érzés is lakott, fölmentette az idézés terhe a.ól s nem engedte, hogy a törvényszék előtt megjelenjenek. A szepességieket pedig a lengyel helytartó tiltotta el a megjelenéstől. Azok a derék férfiak pedig, kiket inkább aggasztott