Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-05-07 / 19. szám
327 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 328 jogot is buzgólkodnak majd visszaszerezni. És ha visszaszerezték: akkor-—ha nem is a dogmatikus álláspont, de a fenhéjázó gőg, az ellenfélt bármi utón lealázás vágya ösztönözni fogja őket a recopulatio követelésére. Nem lenne elfelejtve, bizonyosan nem, az áttérések kérdése sem. Az áttérésnek nem oly régen eszközölt megkönnyítése s az 1868. évi 53. t. ez. 8. §. mely szerint az áttörtnek minden cselekedetei azon egyház hitelvei szerint ítélendők meg, a melybe áttért, az elhagyott egyház tanai pedig reánézve semmiben se kötelezők, szintén érzékeny veszteséget okoztak a r. kath. egyháznak. Az 1868. évi 48. t. ez., mely a vegyes házassági válóperekről intézkedik s mely szerint a kath. szentszékek illetéktelen biraskodása alól a vegyes házasságban élő protestánsok ki vannak véve, szintén nagy sérelem a régi állapottal szemben, mikor az ilyen házasságok fölött kizárólag a szent székek bíráskodtak. Ezek mind, mind oly vesztett jogai a kiváltságos r. kath. egyháznak, melyeket a 40-es években fellendült szabadság, egyenlőség és testvériség szelleme ragadott ki kezeiből s a melyeknek elvesztését fájlalva tűi i, de meg nem nyugszik rajta. Ma mindenütt tapasztalható az áramlat, mely az egész világon igyekszik visszaszerezni a r. kath. egyház és a pápa kiváltságait. Mindezeket igy elgondolva s komolyan megfontolva üdvözölnünk kell a kormányt lépéséért, melyet a jugegyenlőség felé tett', üdvözölnünk kell kétszeresen akkor? mikor tudjuk, hogy a r. kath. klérus részéről éppen ellenkező mozdulatok tétettek. Érzem azonban és tudom, hogy ily nagy jelentőségű dolognál, mint a minő a polgári házasság behozatala, nem szabad elindulni pusztán czélszerüségi, hassznossági szempontból, talán még régi kipróbált elv feladásával is. Éppeu ezért vizsgálódásom tárgyává teszem a házasságot úgy, amint az az idő folyamán jelentkezett s mit tartott arról hosszú időn át a keresztyén egyház. A legrégibb időkben a zsidóknál a házasságkötések közül sem polgári sem egyházi beavatkozásra nem volt szükség. A menyasszonyt nem a vőlegény választotta, hanem az atyja, vagy az an}7ja. Mikor pl. Abrahám megakarta házasítani Izsákot, elküldte öreg szolgáját Mesopotámiába, hogy onnan az ő rokonsága közül válasszon és hozzon menyasszonyt. így hozta el Rebekát, a kit Izsák házastársul fogadott. (I. Móz. XXIV. XXXVIII. 6.) I/.maelnek meg anyja, Hágár vett feleséget Egyiptom földéből. (I. Móz. XXI. 21.) A leányt is megkérdezés nélkül adta nőül az atyja. Az eljegyzés tehát eredetileg a vőlegény és a menyasszony megkérdezése nélkül történt. E régi szokást a mózesi törvény se váloztatta meg. A házasságkötés módja egyáltalán nem volt Írásban megállapítva. Csak az alkalmi följegyzések tanúsítják, hogy a házassági alku a ssülök között köttetett, talán tanuk előtt és csak szóbelileg, talán ünnepélyesebben, esküvel megerősített Ígérettel. Írásbeli házassági szerződések csak a száműzetés utáni időben fordulnak elő*). A patriotismusnak túltengése, népe múltja iránt való elfogultság tehát, ha Szusz azt állítja, hogy az érvényes házasságkötés egyik nélkülözhetetlen feltétele (t. i. volt az *) Hercog- Real-Encykloptädia. ILI. köt. 661 s köv. 1. ó szövetség szerint) a nő szabad beleegyezése; a nő férjét szabadon választotta és senkinek, még atyjának beleegyezésére sem volt utalva. A házasulandók csak lassan-lassan, idővel léptek az őket, mint házasulandókat természetesen megillető jogok élvezetébe. A jegyeseknek az eljegyzéstől az összekötésig terjedő, legalább egy évi időközben — bár alig volt szabad egymással beszélniük — szigorú önmegtartóztatást, szerény és illedelmes magaviseletét kellett tanúsítani. Ezt annyira komolyan vették, hogy ha a nő ez alatt az idő alatt más férfi irányában hajlandóságot, szembeszökő kedvességet mutatott, házasságtörőnek bélyegeztetett. Az összekelést nem papi áldás, vagy esketés, hanem a családapa, vagy az egész család, kiválóbb esetekben a város véneinek áldása tette ünnepélyesebbé. A házasságot azzal a szándékkal kötötték, hogy élethossziglan tartson; oly benső viszonynak tartották azt a zsidó nép bölcsei, prófétái, melyben a férfi elhagyja az ő atyját és anyját és ragaszkodik feleségéhez s ketten lesznek egy testté. Azonban a házasságnak ily nemes felfogásától, kivált a szomszédnépek erkölcstelenitő befolyása következtében, nagyon gyakran messze állottak a valóságban. Izrael legkiválóbb emberei is hódoltak a többnejüségnek. Sőt mi több, e viszony törvényesen szabályozva volt. A monogamia csak nagyon lassan tudott 'uralomra vergődni; de akkor aztán éreztette áldásos hatását a vallás és erkölcs terén. E jótékony hatás következménye volt az is, hogy habár magánegyességnek tartották és nem papi áldással áldották meg: mégis hova tovább szent és Isten által kötött szövetségnek tekintették azt. A próféták korában már kizárólag csak a monogamia tartatott valódi házasságnak. A házasságot ugyan azzal a tudattal kötötték, hogy élethossziglan tart, de azért annak még a házastársak életében olyan felbontása, hogy az elválasztott felek újra házasságra léphettek, meg volt engedve. Az elváló-levél kiadása folytán felbomlott házasság azonban többé fel nem éledhetett. Ezzel volt szigorítva a könynyelmü elválás. (V. Móz. XXIV.) Idő folytán [az el válási szabadság igen kiterjedt; Jézus idejében szinte határtalan volt. Nem volt nehéz a zsidónak nejében valami rút ságot találni; pedig ha talált, elbocsáthatta. A zsidók könnyelműsége e részben — mint Hase mondja — a nő azon lealjasitásáig fajult, hogy a férfi eioocsáthatta azt a leves megégetéséért, vagy mivel egy más asszony neki inkább tetszett. A pogányok között még a tudomány és művészetek központjában Athénében is az apa választott fiának feleséget. Az összeválasztott fiúnak és leánynak engedelmeskedni kellett. Bizonyos ünnepélyességgel ment ugyan végbe a házasságkötés, mihez az áldozat is hozzátartozott, de a pap által való összeadást itt se ismerték. A mi a házasság felbontását illeti, az igen könnyen ment náluk. Ha a férj megunta nejét, visszaadta hozományát s elbocsátotta. Periklész pl. egyedül Aspasia kedvéért vált el nejétől s elvette azt. Ha pedig a nő házasságtörést követett el, köteles volt a férj az ilyen nőt elbocsátani; ha nem tette volna, ő is becstelenné lett volna. A romaiaknál a különböző időkben más és más for- **) ***) **) Zsidó házassági jog. Dr. Szüsz. Kőszeg. 1882. X. 1. ***) Hase, Polexnika I. 281.
