Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-04-23 / 17. szám
293 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 294r a tanulmányozástól, veszve van. Kitételei közhelyekké lesznek; a közönség- megunja ötét és megveti könyörtelenül, mintha oktalanul bálványozta volna. Robert Hall szokta mondani, hogy az ördög mikor azt látta, hogy a lelkész hasznára kezdett lenni egyházának, hogy sodrából kihozza: nyakára ült és halálosan megterhelte elfoglaltsággal. Ha követjük nagyjából Szt. Pál munkálkodása és szenvedéseinek folyamát, az az elszántság és önmegtagadás megrendítő benyomását teszi; de akkor meg még inkább, ha a működésnek, melyben az apostolt találjuk, aprólékos részleteibe hatolunk. A ki nagy tömegekkel bánik, könnyen mellőzi az apró részleteket; s igy van ez a krisztusi munkában is. Egy egyik helyről a másikra vándorló és sokasággal körülvett evangélista — például — nagyon kevéssé ismeri az egyéneket. A nagy gyülekezet lelkésze szintén ily kisértésnek van kitéve. Valósággal, mi mindanynyian igen aggódunk a tömegért, de az azt alkotó egyesekkel nagyon keveset foglalkozunk. Pedig ez a legnagyobb minden hibánk közt. Szt. Pál a jelenetek folytonos változása és az emberek nagy tömegének, kik között élt, nyomása közben is soha sem feledkezett meg az egyénekről. Az ephesusi vénekhez intézett beszédében tanúbizonyságul hívta fel őket arra, hogy nemcsak nyilvánosan, hanem házról-házra járva tanított vala, és intett minden egyest éjjel-nappal kényekkel. Mig, miként Mestere, megindult a sokaság láttára és örömmel ragadá meg az alkalmat, hogy ismertté tegye az örvendetes izenetet sokak előtt; addig ép úgy kész volt, hogy prédikáljon egy kis számú asszonytársaságnak, kik közül egyik a folyammelléki Lydia volt, vagy a katona előtt, kihez hozzálánczolva vala a római börtönben. Szent Pál nem volt soha csupán evangélista. Az evangélista munkája abban áll, hogy megvesse a keresztyéni élet kezdőpontját: elhatározásra bírja az embereket; s midőn ezt megtette, odább megy, másnak hagyván a teendőket, bármily nagy menynyíségtiek legyenek is azok. Az evangélista néha nagyon keveset tud arról, mi történik megtéiitettjeivel azután, mikor elhagyta a helyet. De Szt. Pálnak anynyi gondja vala erre, mint az első megindításra. Bármily kicsi lett légyen a megtértek társasága, keresztyén egyházzá alakitá őket és véneket rendelt minden városban. Gyakran hagyott maga után segítő társat, a ki folytassa és megszilárdítsa a megkezdett munkát. Mikor távol volt, mindég epekedett az egyházairól való hírek után. Levelei telvék az aggódásokkal; és valójában levelei maguk legigazibb emlékei pásztori gondoskodásának, mert a végből irvák, hogy kérdezősködjék jólléte felől azoknak, kiket elhagyott, vagy tanácscsal szolgáljon nekik azon dolgokban, melyekben tanácsát kérték. Színig telvék azok a gyengéd és mélyen érzett szeretet kifejezéseivel. Képes megnyugtatni őket, midőn Írja nekik, hogy imádkozik értük s nemcsak általában, de egyenkint. Arczaikat és neveiket emlékezetében Őrizé, hívogatván őket ekkép a kegyelem trónusához, s élete munkálkodása érdekében való hosszú könyörgés lehetett. Néha kiszalad tollán az ima, melylyel áldozatát bemutatja s ekkor látjuk, hogy mily magasztos eszménye volt a keresztyéni tökéletességről, melyet megtérítettjeitől megkívánt. Nem elégedett meg azzal, hogy elfordultak régi bűneiktől és megtették az első lépést az Istennek tetsző életben. Azt óhajtotta látni, hogy legyenek a keresztyénség becsületes tagjai és az egyház ékessége — tökéletes emberek, egészen ékesek minden jócselekedetteL Maga az élet vala neki, midőn előhaladásukról hallott. „Imé, mi élünk, ha ti erősen állatok az Úrban“. És a korona, melyet összes működése és szenvedései jutalmául várt, abban állt, ha míndannyiójuk lelkét mint tiszta szüzet mutathatja be Krisztus előtt. Uraim! én úgy hiszem, hogy majdnem minden prédikátor, a ki meglehetős tartamú lelkészi szolgálaton tekint végig, elismeri, hogy nagy hiba volt tőle az egyének elhanyagolása. Ha szabad említenem egy személyes vonatkozást, midőn nem rég, előbbi állomásomról másikra menve, alkalmam nyílt egy tizenkét éves tartamú lelkészi szolgálaton végig tekinteni, a fő benyomás, mit e visszatekintés reám tett, az volt, hogy ez az, a miben hibáztam, és föltettem magamban, hogy ettől kezdve az egyéniségeket irandom szivembe lelkészi működésem jelszavául. Keltünk hatást az egyházban, de többé aztán nem figyelünk reá, hogy meglássuk, hogy az elhatározás megtörtént és Istennek munkája végrehajtatott; és ekkép azok a világi behatások által szétfoszlanak, s a kik érezték azokat, a javulás helyett talán rosszabbakká lőnek. , Nagyon jellemző az, ami Urunk példabeszédének pásztoráról van mondva — hogy kérésé az elveszett juhot, mígnem megtaláld azt. Mi is keressük, sőt szorgalmasan és fáradsággal keressük; de gyakran előbb abbahagyjuk, mint megtalálnók. Egy lelkésztől hallám, hogy az első állomásán töltött első Vasárnap előtti Szombat estén egy tapasztalt lelkész, ki a következő napon gyülekezetének beajánlandó vala őtet, sétálgatott vele a faluhoz közel és beszélt előtte kötelességeiről, miközben egy fás ültetvény felé találtak menni. A koros lelkész rájuk mutatva kérdé: „Ha önnek ki kellene vágnia e fákat, hogyan járna el abban? Körüljárná-e az egész ültetvényt, mindegyik fára rálehelvén és aztán menne-e megint mindannyiához, hogy másodszor is rájuk leheljen?“ „Persze, hogy nem — válaszold amaz — én úgy vélem, hogy egy fa ellen indulnék és vágnám addig, mig ki nem dőlt, és azután mennék s szint igy tennék a másodiknak és a harmadiknak, meg a többinek“. „Nohát — monda tapasztalt barátja — ép igy kell itt is cselekedned. Letelepedésed után nem sokára észreveszed, hogy mely családokra és egyénekre voltak legnagyobb hatással első fellépéseid, és e fogékony lelkekre rá kell szentelned magadat mindaddig, mig tökéletesen meg nem nyerted őket; és ekkor az irántadva]ó lelkesültségiik és a gyülekezet iránti munkakészségük a legjobb fundamentum lesz néked a sikeres lelkészi működéshez“. (Folyt, köv.) Miklós Géza. 17**
