Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-03-26 / 13. szám

213

DUNANTTJLI PROTESTÁNS LAP

214

A főiskola áthelyezésének kérdéséhez.

E lap múlt évi 41-ik számában Gryalókay László ur „Komárom vagy Pápa“ czimü közleményét igy kezdte:

„Mikor a „Nemzet“ múlt heti egyik számában emlités volt téve a pápai főiskolának Komáromba leendő áthelyezése czéljából öszszehivott értekezletről, azt hittük, hogy a múltak emlékein merengeni szerető valamelyik öreg ur szerzett magának egy kis örömöt ezen, feltűnés keltésre csakugyan alkalmas hírnek a közrebocsátásával.“

Az első benyomás, a mit Gryalókay urra ez a hitte tt, igen jól jellemzi az egész áthelyezési tervet. De nem csak Gryalókay urban, hanem bizonyára mindnyájunkban, a kik a főiskola jövőjét szivünkön hordozzuk, a furcsa hir első hallására hasonló gondolatok és érzelmek támadtak. Sok esetben pedig — s ez is azok közé tartozik —az első benyomás helyes és igaz, s a ki annak közvetlenül intő és óvó szavára nem hallgatva, a furcsa gondolattal — az absurdummal — nem csak megbarátkozik, de abba anuyira bele szeret, hogy tőle elállani többé már nem csak hogy nem tud, de nem is akar, az — ha neki szabad kezet engednek, bizonyára meglakol, illetőleg az ügyet lakoltatja meg. Mert a „Credo quia absurdum“-féle paradoxonnak még a szent hajdanban is csak a hit tárgyára nézve volt értelme, s a ki azt ma a gyakorlati élet kérdéseiben, egy tanintézet életében fölmerülő nehézségek megoldásánál „új jelszó“ *)-ul elfogadná és követné, az nem tudná, mit cselekszik.

Nem tudná, mert — a jelen esetre vonatkozva — az áthelyezéssel összefüggésben annyi kérdés merül fel, anynyi a mérlegelendő, és következményeiben többé-kevésbbé fontos körülmény, hogy azt mind elképzelni, előre látni és számításba venni nem is lehet, de a mit mindnyájan láthatunk és tudhatunk, az is tökéletesen elég arra, hogy a higgadtan gondolkodókat a terv elejtésére bírja.

*) Új jelszó! Nagy szó és komoly dolog. Az új jelszó csak ott és akkor helyes és jogosult, a hol és a mikor az a kibontakozás, fejlődés és emelkedés biztos és egyedüli föltétele, a mikor azután azt az egész illető társadalom olyanul azonnal föl- és elismeri; különben pedig —legkedvezőbb esetben is csak meghasonlás, viszály elve és magva. A kellőleg meg nem fontolt »új jelszó« nem egyéb frázisnál, de akkor veszedelmes játék, annál veszedelmesebb, minél inkább bona íide, minél ügybuzgóbb és lelkesebb egyének lobogtatják az »új jelszó« zászlóját, a »soha többé vissza nem térő kedvező alkalom« fölhasználására serkentve a közönséget, mutatva és Ígérve neki eldoradót, ha követi, ellenkező esetben felelőssé téve ugyanazt a sötét jövőért. A 350 ezer forint folytonos emlegetése lélekismeretbe vágó dolog, és veszedelmes, mert a nagy közönség nem néz utána a dolognak, és még utóbb eltalálja hinni, hogy az a 350 ezer forint csakugyan megvan, éspedig mint teljesen új szerzemény. Nem tanácsos illusiókkal »szellemeket idézni«, mert majd nem lehet tőlük szabadulni. 1870-ben a francziáknak is kiadták a »Berlin« jelszót, s a nemzeti hiúságnak hízelgő jelszó elvezette őket Berlin helyett Sedán-ba, s egy kidobott jelszónak és következményének, a német-franczia antagonimusnak áldozata azóta a két hadviselő féllel együtt úgy szólván Európa is. Ugyanilyen antagonismusra volna nékünk is biztos kilátásunk — és még sok egyébre — ha a főiskola áthelyezése sikerülne. Némely »új jelszó«-val az ember nem oda jut el, a hová törekszik.

A sok részletkérdés egyikével sem akarok most foglalkozni, szorítkozom csak az áthelyezés kérdésére egész általánosságban, eltekintve Komáromtól, vagy bármely egyéb helytől.

A mi az áthelyezést általánosságban, mint „új jelszó“t illeti, már a gondolat maga annyira ellenkezik a tapasztalati élet legelemibb szabályával, hogy annak elfogadására a kerület csakis akkor szánhatná el magát, ha arra

föltétlenül kényszerítve volna.

Nem idézem a már teljesen kifejlett nagy élöfa átültetésének anynyiszor fölhozott példáját. Maradok az embervilágban, a hol azonban már nem csak külső physikai, hanem egyebeken kívül statistikai és psychologiai törvények is uralkodnak. Egy szabó vagy borbély — de azok közül is csak az, akinek nincs egyebe tűjénél, gyüsziijénél, ollójánál, borotvájánál, és két keze után napról-napra éldegél — könnyen megteheti, hogy tanyáját más városban üti föl; nem sokat koczkáztat, talán semmit; ha életre való és jó munkás, talál foglalkozást, s lehet hogy még szerencsésebb is lesz, mint előbbi helyén. De már egy nagy beruházással járó üzlet tulajdonosa, egy jó hírre vergődött, állandó és biztos közönségre szert tett solid iparos vagy kereskedő százszor is meggondolja, koczkáztassa-e a már meglevőt, tűrhető bizonyosat a meg nem levő és még ezután megszerzendő, habár látszólag talán kecsegtető bizonytalanért. (Hát még ha nem is kecsegtető az a bizonytalan!) A praktikus észjárású angol tudja, mit tesz az, hogy üzlete vagy vállalathelyisége emberemlékezet óta mindig egy és ugyanazon helyen volt. Meg is becsüli, és ki nem mozdul onnan hacsak tőle nem függő okok nem kényszerítik. Még a fir mát és nevet sem változtatja meg, s ha valamely nagy iparvállalat vagy intézet helyisége fölött a magyar utazó már e század elején olvasta a „Wilson & Co“ vagy ehez hasonló föliratot, ugyanott ugyanannak az utazónak talán az unokája is ugyan azt olvashatja most, ha oda vetődik; s ha a még tapasztalatlan idegen a firma főnökével, Wilson úrral óhajtana beszélni, elmosolyodva adják tudtára, hogy az már ezelőtt 60 esztendővel meghalt. Igen ám, mert az a praktikus nép ismeri az életet s az emberi természetet, és tudja, hogy valamely megerősödött vállalat vagy intézet fönnállásában, közönségének megtartásában és gyarapításában mily fontos tényező a soliditás mellett az állandó hely és firma, s hogy az állandó helytől és névtől elválaszthatlan állandó és biztos közönség gyakorolhat csak vonzó erőt távolabb eső körökre is. De ezek után azt is természetesnek találjuk, ha ugyanaz azt is tartja, hogy a vállalat életében a hely- és névváltoztatás olyan, mint az ember életében a kisebb-nagyobb veszélylyel járó operáczió, ad minek kimenetelét előre soha sem tudni, s a mire a beteg is, a lelkiismeretes orvos is csak akkor szánja el magát, ha föltétlenül szükséges.

De hát mi köze van egy tanintézetnek az iparvállalatokhoz, és egyéb, haszonra spekuláló intézetekhez? Hát csak az, hogy valamint ezek, úgy egy tanintézet is a nagy közönség szükségletére és bizalmára alapítva állhat főn. Abból él. S a menynyiben ez igy van, ugyanazon törvények érvényesülnek ott is, itt is, és helyváltoztatás ese-13*