Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1892-12-25 / 52. szám

*835 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 836 Én az egész történelemben nem tudok drámaibb jelenetet képzelni, mint midőn Jézus belépett a názáreti zsinagógába és elolvasá azt a népnek. Nem azt értem, hogy a midőn magára alkalmazta Esaiás ama nevezetes helyét, azzal programmját mintegy formailag manifestálta volna. Krisz­tus sohasem tett valamit formalitásból. Hanem gondolkod­junk azon szavakról úgy, ahogy ő is gondolkodhatott, vagyis ne az óvilági történelmi jelentőségükben vegyük azokat, és ne is úgy tekintsük azokat, mint az ő czéljai­­nak teljes kifejezését, hanem mint összesítését azon nagy erkölcsi tényeknek, melyek azóta valósulnak meg, a hogy ű a világban megjelent. Azon szavak a szigorú valóságra vonatkoznak. Jel­zik azok Krisztus problémáját, azt, a miért társaságát alapitá. Ez a programm épen e világ számára való. Ol­vasása közben gondoljunk csak a világra, — ne felülete­sen, hanem úgy a mint van, a mint vétkezik és kesereg, átkozódik és szenved és Istenhez fohászkodik. Ám ha úgy tetszik, az egész világ helyett csak közvetlen közelünkben tekintsünk szét; gondoljunk lakóvárosunkra és a kórházra, a börtönre és a temetőre, a műhelyekre, a zálogházakra és a korcsmákra; gondoljunk a hidegségre, kegyetlenkedé­sekre, betegségre, éhségre, ocsmányágokra, alávalóságokra és fájdalmakra: és akkor olvassuk el az ő programmját. A szegényeknek evangeliomot hirdetni, A foglyoknak szabadulást hirdetni, Minden sii almasokat megvigasztalni, A hamu helyébe azokat felékesiteni, Az örömnek kenetét adni a bánat helyébe, Dicséretnek palástját a keserves lélek helyébe. Mily változása a dolgoknak: hamu helyébe ékesség, a bánat helyébe öröm, és a lánczok helyébe szabadság! Nem csoda, ha mindeneknek szemeik a zsinagógában ő reá függesztettek vala, és hogy mindnyájan álmélkodnak vala az ő kedves beszédin, melyek származnak vala az ő szájából. Valamint azon gyülekezetben, úgy ma is csak az hallja rémülettel ezen szavakat, az szól Krisztus ellen kemény beszédet, a ki bűnös. Talán mindnyájan hallottunk már ilyen beszédet „Én ugyan“ — mintha művelt emberre nézve más alterna­tiva nem volua —, Én ugyan, nem vagyok hivő, de a keresztyénségről mindig tiszteletteljesen beszélek.“ Tisz­teletteljesen a keresztyénségről! Alig van megjegyzés, mely több szomorúságot okozhatna, mint ez. Azt érthet­jük, ha valaki azon szavakat olvasván, megrendülve elné­mul ; azt is érthetjük, hogy valakinek lelke felhevül, a mint azon áldott szavak megcsendülnek fülében s mint félőrült enthusiasta ösztönözve érzi magát a világnak hirdetni azokat. De hol, miféle iskolában tanult az, a ki a Krisztusról, a világ megváltójáról igy mer beszélni ? Sokan ócsárolják Krisztus vallását, mert kisszerűnek, korlátoltnak tartják, mint a mely a nagy emberi érdeke­ket nem is érinti s igy korunkat nem is uralhatja. Kérem önöket, jegyézzek meg, hogy nincs az emberiségnek olyan mély és égető érdeke, a mely mellőzve lenne itt. Mik a a keresztyénség nagy szavai ezen programm szerint? Ezek: Szabadság, Vigasztalás, Szépség, Öröm. Az élet legnagyobb szavai közé tartoznak ezek. Csak azon igazi értelmük szerint vegyük, azon jelentésben, a mint Krisztus és a keresztyénség is veszi azokat, — és látni fogjuk, hogy az emberiségnek alig van olyan na­gyobb hiánya vagy érdeke, a mit ne fednének. De az életnek nem csupán legnagyobb, hanem a leg­jobb szavai is ezek. Ez a progromm azoknak, a kik a ke­­resztyénséget rosszul értelmezik, a meglepetések sorozata. A mi benne a legszembetűnőbb, az az öröm. Első szava „a jó hir“, az utolsó „öröm“. A legszomorubb jelentésű sza­vak is benne vannak — de mint betegségek, melyeket a keresztyénség gyógyitand meg. Valami magasztosnak kell annak lenni, a ki ilyen vállalatba bocsátkozhatik A ke­resztyénség ki beszélheted énül növelte az élet örömét s talán méginkább a gondolkozásét. Az örömteljes élet az, melynek nagy missiója van, az önzetlen, a túláradó élet, mely a Krisztus követéséből származik. A gondolkodás öröme az az öröm, melyet a szélesebb látókörű gondolko­zás nyújt, azon ember gondolkozása, a ki az emberiség számára valamely programmot adhat. S a keresztyén egye­dül az, a kinek van programmja akár e világot, akár ön­magát illetőleg. Goethe, Byron, Carlyle humanitást taní­tottak, de erre nézve programmjuk nem volt. Byron min­denütt szenvedést látott; Carlyle lemondást hirdetett. Egyedül a keresztyénség tanít örvendezni. A hit az er­kölcsi világrendben, a történelemnek, mint fejlődést bizo­nyító tanúságnak magyarázata, az örök jóban való hit, a bűn önmagát pusztító tulajdonságának felismerése, az em­beriség folytonos haladása, fejlődése ezek; a keresztyén eszmék azok, melyek a gondolkozás betegségét dicső re­ménnyé változtatták. Nem érzelgé&ből, hanem a bajok közt megérlelt meggyőződésből, a bizonyítékok előtt meg­hajolva hirdette az Optimismus nagy modern költője; „Gladness be with thee, Helper of the world! Ithink this is the authentic sign and seal Of Godship, that it ever waxes glad, And more glad, until gladness blossons bures Into a rage the suffer for mankind And recommence at sorrow.“ *) De ez még nem minden. Az ember legnagyobb ba­jait gyakran apróságok okozzák. Es a keresztyénség azon igénye, hogy az egész emberiség vallása legyen, majd csaknem arra van fektetve, hogy a mily félelmetlenül fel­ismeri az élet bajait, ép oly kész segélyt nyújtani az ap­róbb bajokban is. Ki várná azt, hogy Krisztus gondosko­dása a „keserves lélekreu is kiterjed? A sok és különböző nagyobb szükségeket felsorolja a programúiban, már-már bezárni akarja azok sorozatát. Hirtelen megemlékezik a szegények névtelen bajáról — azon titokteljes betegség­ről, a melyet a gazdag megoszthat ugyan vele, de nem *) Öröm legyen véled, világnak gyámola! Úgy vélem az az Is­tenség authentikus jele és pecsété, hogy az öröm női, nevekedik mig­­nem nagy hévvel kitör, hogy szenvedjen az emberiségért s újra kezdje a szomorúságnál.

Next

/
Thumbnails
Contents