Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-12-18 / 51. szám
817 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 818 nagy városban, a hol a vallástanitásra különös figyelem fordítandó, nem érvényesíthető, mert itt a hittani szak minden viszonyok közt a népességi számarány folytán külön szakerővel látandó el. S e mellett a közös iskola intézménye az összekötő kapocs egyházunk és az izraelita hitfelekezet, sőt még nagy részben a róm. kath. hitfelekezet tagjai között is. A főiskola áthelyezése e részben is nagy előnyére válik egyházunknak, akár a kezdő papnövendékek, akár azok közül az ismert kiváló hittudorok köréből választott lelkészek látják is el a hitoktatást egyházunknál a jövőben. Mindezeknél fogva Komárom van rendelve a kerületi főiskola székhelyéül azért is mert: qui sibi bonus, cui malus? VlL. TANÁCSBITtÓ. A keresztyénség programmja. Irta: Henry Drummond. Bevezetés. »..............az Ur elküldött engem, hogy a szegényeknek evangeliomot hirdetnék, hogy a foglyoknak szabadulást hirdetnék, és a megkötözötteknek a tömlöcnek megnyílását. Hogy az Ur jó kedvének esztendejét hirdetném és a mi istenünk bosszuállásának napját, hogy minden siralmasokat megvigasztalnék, hogy kik a Sionban sírnak, azoknak vigasztalást nyújtanék, hogy a hamu helyébe azokat felékesiteném, örömnek kenetét adván a bánat helyébe, .dicséretnek palástját a keserves lélek helyébe.« „Mit csinál az Isten egész nap?“ kérdezte egykor egy kis fiú. Óhajtandó volna, hogy a felnőttek is tennének fel ilyen kérdést. De a vallás dolgában, fájdalom, a legtöbben közülünk nem csupán gyermekek, hanem épenséggel nem is gondolkodó gyermekek. Ép oly kevéssé' Ötlik elménkbe az a gondolat, hogy [Istennek valami tenni valója volna e világban, miként egy kis gyermeknek nem jut eszébe, hogy az ő atyjának egyéb foglalkozása is volna, mint hogy atyja. Lehet az apa egy nemzet jólétét munkáló minister, vagy a világ javát előmozdító feltaláló, de ezen kis önző előtt semmi más, mint csupán apa. A gyermekkor — úgy a fisikai, mint az erkölcsi világban — azon szaka az életnek, melyben önmagunkat tekintjük központnak; sok keresztyén Istent hosszú ideig úgy tekinti, mint egy saját Istent, a ki az ő személyes szükségeit kielégíti. De a miként a serdülő gyermek lassanként világos tudatára jut azon helyzetnek, melyet atyja a világban elfoglal, és a miként megismeri a valódi életet: ép úgy kell minden helyesen fejlődő keresztyénnek a keresztyénség magasabb felfogására eljutnia és magasabb szempontból tekintenie Krisztusnak az emberiséggel való czélját. A ki ide el nem jut, az nem ismerheti Krisztus vallásának igazi fenségét, dicsőségét. A legnagyobb baj, a mi egy keresztyént érhet, a személyes Krisztus iránt való érzék elvesztése után az, ha semmi iránt sincs érzéke. Azon tetszetős hit, hogy Isten az emberi lények ezen sóhajtozó világában nem tesz egyebet, mint hogy néhány megváltott lélekre ügyel, tagadása minden vallásnak. Egyes keresztyének életében az első nagy epocha, midőn ámulattal kezdik észre venni, hogy Krisztusnak czélja van az emberiséggel. mely czél túl van ő rajtuk és szükségeiken, túl az egyházakon és hitvallásokon, túl a mennyeken és a szenteken, — egy olyan czélja, mely felöleli az összes emberiséget minden nyelvből és nemzetségből, s nem csupán lelki javukat tartja szem előtt, hanem minden irányban való teljes jólétüket is, haladásukat, munkájukat, jutalmukat, a jelenvaló világban való boldogságukat. Mit csinál tehát Krisztus egész nap? Nem-e egy új felfogással növeljük a Krisztus élete és haláláról való önző nézetet? Reményiem senkit sem fogok tévútra vezetni, ha,— a keresztyénség socialis oldalát óhajtván a legerősebb világításba feltüntetni — azt mondom: Krisztus nem azért jött a világba, hogy az embereknek csak vallást adjon. 0 soha sem ejtette ki ezen szót: vallás. Vallás volt már Krisztus eljövetele előtt is, és ma is millió lelkekben, a kik soha sem hallották az ő nevét. Isten nem azt teszi egész nap, hogy a templomokban ülve várja az embereket és hódolatukat. Az igaz, hogy Isten ott van a templomok ban és pedig bármely templomban, és hogy sokan sokkal könyebben megtalálják ott, mint egyebütt. Az is igaz, hogy ha Krisztus nem adott is csak vallást az embereknek, de új irányt szabott a keblekből akkor és most és bármikor elő buzgó vallásos aspiratioknak. Czélja vala ezen aspiratiókat valami határozott gyakorlati jóra irányozni. Azon idők vallásos népe a vallásosságot a szertartások teljesítésében találta. Maga a pap midőn eltávozott a tomplomból, azt hitte, minden dolgát elvégezte; az út szélén fetrengő sebesült láttára az út másik oldalára került. Krisztus megváltoztatta ezen nézetet, az az megkisérlé megváltoztatni, mert csak most kezd az valósulni. A vallásokban minden időben megvolt az az irányzat, hogy többet gondoltak a vallással, mint a humanitással: Krisztusnak pedig nagyobb gondja volt a humanitásra, mint a vallásra, — vagy jobban mondva az ő vallásában főleg a humanitás jutott kifejezésre. 0 nem volt közönyös a szertartások iránt, de az emberiesség gyakorlatát lényegesebbnek tartá az egyházias cselekményeknél. Bunyan halhatatlan allegóriáját *) némelyek azzal gáncsolják, hogy a zarándok sohasem tett egyebet, mint hogy lelkét igyekezett megtartani. Ez a megjegyzés aligha találó, mert azon allegória, nyilván egy léleknek egy bizonyos tekintetben való története, a fődolgon kívül minden mást mellőzött. De azért az az Ítélet megfontolandó, a zarándok egyedüli gondolata, nappal egyedüli törekvése, éjszaka egyedüli álma a menekvés volt. A világra, melyben élt, ügyet is alig vetett. Egy keresztül utazó zarándok vala; minden igyekezete oda irányult, hogy sértetlenül átjuthasson.. Azonban bármi legyen is ez, de keresztyénség nem. Krisztusnak a keresztyénség felőL való fogalma szerint *) A »Zarándok útja« (Pilgrins progress) czimű nagyszerű vallásos munkát érti a szerző, mely a biblia után legtöbb nyelvre van lefordítva, — magyarul is megjelent, és a biblia után legtöbb kiadást ért. 51*
