Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-06-19 / 25. szám
395 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 396 zonyos feltételek mellett simán elintézhetőnek tartom. Mint mosolyognak rá, hogy ily nagy fába vágtam a fejszémet! Igen is újra hangsúlyozom, bizonyos feltételek mellett. Egyiknek sem kell mindent feladni, másiknak viszont mindent elfogadni. Ha az ellentétek részleteit nézzük, azok részben külsőségek, részben dogmatikus dolgok. A mi a külsőségeket illeti, ott találjuk prot testvéreinknél az ótestamentomi áldozásra emlékeztető symbolumot: az oltárt s az uj testamentomból a váltság szerzés jelképét: a keresltet. A dogmatikumokat illetőleg a legélesebb ellentét az urvacsora-szereztetés igéinek másként értelmezésében található fel. Mert a mi kis nézetkülönbség a praedestinatió dogmája és a keresztség sacramentumánál van, csak olyan számba megy, mint a milyen ellentét pl: a debreczeni és pataki iskola iránya között van, ha igaz az, hogy az egyik megrögzött orthodox, a másik pedig kurucz neolog. E két dogmatikámnál íenálló szőrszálhasogatás tehát inkább csak a tudományé. Az egyszerű hivő aligha tudna pontosan, de még csak úgy — a hogy is számot adni róla. Tehát egyedüli éles ellentét az úrvacsora sacramentumánál van, a melyet nagyon természetesen már az egyszerű hivő is ismer. Tudjuk, hogy a reformáczió első napjaiban is a miatt nem jöhetett létre a kívánt megegyezés, mert Luther Zwinglivel szemben erősen ragaszkodott az Idvezitő szavainak »ez az én testem« szószerinti értelmezéséhez. Csodálatos, hogy — persze a vita hevében — nem vette figyelembe az Idvezitőnek egyéb jelképes szavait: én vagyok a jó pásztor, a szőlőtő, az ut, igazság stb. — Nemkülönben feltűnő az is, hogy a nagy reformátor, daczára annak, hogy a széles ismerettel biró szelid lelkű Melanchton sem tartott vele, sőt mellette egy hatalmas párt keletkezett: mégis szentségtagadóknak tudta Zwingli követőit deklarálni, a kiknek pedig, sem utódaiknak épen nem jut eszükbe Krisztus jelenlétét tagadni az úrvacsoránál; mert hiszen ő maga mondotta: „Valahol ketten hárman összegyűltök az én nevemben, ott vagyok ti közöttetek“ — csak persze nem olyan pápistás értelemben, mint Luther mondotta. De ne dogmatizáljunk, hanem unionáljnnk! De hogyan ? ügy tetszik, hogy sok alkalommal hallottam már azon nézetet, miszerint a mi jó református népünk is — természetesen a kor szellemétől vezettetve —- szereti a külsőséget; valamint hallottam azt is, miszerint a mi templomaink még csinosságuk mellett is kissé ridegek, a miben, ha a külső után indulunk, lehet is valami igaz. Senki ne értsen félre! De én megvallom, hogy részemről nem tudnék megbotránkozni azon — s talán sokan velem — ha ott látnám templomunkban a keresztet, mely idvezitőnk kínos halálára emlékeztet s egy egyszerű oltárt, mely bizony nem sokat különbözik egy díszes urasztalától. Tudom lesz, a ki mondja: akkor csak hozzuk be a szobrokat, a képeket is. Édes atyámfiai, ezek között nagy különbség van. Mig az utóbbiak, mint emberi ábrázolások, átalakulhatnak tisztelet tárgyaivá: addig az előbbiekkel nem történhetik meg, mert egyszerűen sym • bolumok. Ezekkel nem lennénk hütelenek őseinkhez, kik a hitbeli szilárdságban helyezték főképen az evangeliomi szellemet. Viszont az a meggyőződésem, hogy ágostai hitv. testvéreink sem adnának fél mindent, ha a szelid lelkű, békülékeny Melanchton irányát követve, nem a pápistás, de az evangeliomibb nézetet tennék magukévá. Szerintem másként az uniót létesíteni lehetetlen. Mert mindent feladni, vagy mindent elfogadni képtelenség. Más cserét emberi elme nem találhat. Vagy mindörökre le kell tenni az unió eszméjéről. Hogy azután mi lenne az egyesitő név? Eddig használta az egyik felekezet jó ideig a helv. hitv. a másik az ág. hitv. nevet. Szerintem mivel mindkét felekezet evangeliomi alapon van reformálva, lenne: ev ref. vagy mivel az a közelebb múltra nézve zavart okozna, egyszerűen egyesült evangélikus. Még lehetne szólni a foganatosítás hogy — és mikéntjére, valamint kik által vezetésére nézve. De ezt tapasztaltabbaknak hagyom fenn, ha ugyan méltónak tartják az ügyet arra, hogy hozzá szóljanak. Én csak kívántam erre felhívni a figyelmet, hogy ha már egyszer hébe-korba előjön ez a tárgy, nyilvánosan is legyen beszámolás róla. Annyi bizonyos, hogy a magyarországi protestáns egyház megerősítésének az ezeredik évre ez lenne legszebb koronája, ha sikerülni.
