Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1892-04-17 / 16. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 252 *251 mikor az igét bőséggel prédikálhatjuk, mind al­kalmas, mind alkalmatlan időben; az ég és a föld elmúlnak, de Krisztus igéi nem. Az ige fo­gyatkozott meg, vagy mi restültünk meg ? Ki­fogytunk volna már az evangeliomból, vagy az fogyott ki belőlünk? Jó, hogy csak kisérlet volt az a budapesti, de az idők jele, hogy a symbo­­likusra való hajlandóság már megint kipattant Budapesten, a kálvinistaság legizlésteljesebb vá­rosában. Folytatását mindenesetre figyelemmel várjuk. Kisebb városban is láttam már kálvinista halottat, keresztekkel diszitett, nappal is égő, réz lámpásokkal temetni; protestáns sirokon világot gyújtani, kegyeletből stb. mert a pápistás czif­­raságok szem és fül gyönyörködtetők, miért ne gyönyörködhetnénk mi lelkiképpen, református symbolikus dolgokban ? Úgy is meg kell változni a templomi ritusnak nem sokára, mert már köz­papjaink közt is vannak, a kik annak gyakor­lásától irtóznak. Igen, a „Közpapok Lapja“ han­gosan kikel az urvacsorai szokás ellen, hogy egy pohárból igyék az egész sereg, item: egy váluból az egész nyáj. Egyszerű a dolog. Az urasztali kehelyből igyék csak maga a pap; a többi hivő pedig, mind egyenként, vigyen egy-egy poharat, ki aranyból, ki ezüstből, ki üvegből vagy épen fából; töltsön a pap mindegyikébe egy-egy kor­tyot, mondván : igyatok ebből mindnyájan. Hát elveszne a kálvinismus, ha igy lenne? Pén­tek ur bizonyosan meg tudná mondani. „Sokan mondják nékem ama napon: Uram ! Uram ! nem a te nevedben tanitottunk-e, és a te nevedben sok hatalmas dolgot nem cseleked­tünk-e ? Akkor pedig vallást teszek nekik: Soha sem ismertelek titeket.“ Mát. VII: 22—28. Oda értem, a honnét kiindultam, a történeti dolgok elpredikálásának kérdéséhez. Eddig azt Írták: az iskolában, vasárnapi iskolában, téli estélyeken, tanítással, felolvasással, lehet és kell, az ilyen világias dolgokat népünkkel megismer­tetni. Most meg azt mondják, a kik értenek hoz­zá, hogy a szószékből, vagy épen a pap ülő­helyéről (mintha a templomban volna értékes ér­tékesebb és legértékesebb hely?) ismertessük az egyházi, sőt mert alkalomszerű, a hazai történe­tet is. Hát mikor lesz a világ alkalom nélkül ? És a mai időben, ez újság vágyó világban, nem-e lesz mindig alkalomszerű, a közeli, távoli, leg­messzebb levő népek, egyházak története? Azok nem tanulságosak ? Bizony azok is tanulságosak és alkalomszerűek lehetnek. Végre az események előkészítői, vagy az azokban résztvevők ? Politi­kai, egyházi kitűnőségek; miért ne érdekelnének bennünket, ha épen legközelebb esnek hozzánk, vagy legalkalomszerübbek ? Bizony, elavult va­lami lehet már az az evangeliom, ideje, hogy a történeti események, a közelebbiek, távolabbiak, egy kissé kiszorítsák a használatból. Eddig csak hivatkoztunk a történetre, embereire, most állít­suk elő ezeket; Krisztus, úgy sem kelendő, úgy sem érthető, nem alkalmazható, százszor elcsépelt tárgy ebben a reális világban. „Valaki vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. Valaki pedig megtagad az emberek előtt, megtagadom én is azt az én mennyei Atyám előtt.“ Mát. X: 82—33. Szép Lajos. A vallásbölcsészet mint önálló tudomány. Keletkező uj tudományágaknak ritkán sikerül kivívni egyszerre önállóságuk elismerését, s a legtöbb esetben sokat kell küzdeniök az egyik vagy másik már meglevő tudományszak alá soroztatás ellen. És ez igen természetes is. Minden újabb tudományág bizonyos folytonossági ösz­­szeköttetésben vau azon ágakkal, a melyekből kivált s ez az összeköttetés szolgál akadályul, kezdetben legalább, önállósága elismerésének. Ezt a tüneményt látjuk a vallásbölcsészettel, mint önálló tudománynyal szemben is ismétlődni; itt is halljuk a kérdést fölvettetni: van-e a vallásbölcsészetnek, mint önálló tudománynak létezési jogosultsága s nem sorozandó-e inkább egyik vagy másik már meglevő tudományág körébe'? Azon tudományágak, melyek jogot formálnak arra, hogy a vallásbölesészet alájuk soroltassák, a szerint a mint a vallásbölcsészet feladatát szorosabban vagy tágab­­ban határozzuk meg, a következők: vallástörténet, mint­áz egyetemes művelődés történetnek egy része, lélektan és dogmatika, s ezek közt is különösen az utolsó az, mely igényt formálhat és formál arra, hogy a vallásbölcsészet csak a dogmatika mellékágának tekintessék. A különbségek azonban, melyek a két tudományág közt íenállanak, oly fontosak, hogy ezek miatt nem lehet, ha közelebbről megtekintjük, a vallásbölcsészetet a dog­matika körébe utalni. Nem lehet, mert a vallásbölcsészet egyetemes, a dogmatika részleges jellegű; a vallásbölcsé­szet nincs kötve egy specialis vallásalak által sem, mig a dogmatika mindig valamely egyház hittudatának tudo­mányos kifejezője, s végre, a mi fő, a vallásbölcsészet

Next

/
Thumbnails
Contents