Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-09-27 / 39. szám
621 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 622 díszes állásra emelni kegyesek voltak, jól cultivált, egész szellemi erejükkel és ügybuzgalmukkal az egy és ugyanazon közös szent czélra való működésben egyuttal munkatársak is leendenek, s nekem a reám váró feladatok megoldását elősegitni és megkönnyitni fogják: mit tőlük ezennel teljes tisztelettel kérek is. Jól tudom azt, nagytiszteletü és tekintetes egyházmegyei közgyűlés, hogy a székfoglalási beszédekben szokásos dolog elveket jelelni meg, mint egy programmot adni és Ígéreteket tenni, melyeket az illető uj állásában követni s illetve beváltani szándékozik. Bocsássanak meg, ha ezen szokásos modortól én eltekintek és eltérek s hogy Ígéreteket tenni nem kívánok. És miért? Mert az Ígéretekre nézve azok pártjához tartozom, kik azon régi példabeszédet tartják, hogy „a ki sokat igér, keveset ád.“ Már pedig a közmondások többnyire arany-igazságokat szoktak tartalmazni. I)e különben is azon nézetben vagyok, hogy minden beszédnél szebben beszél a tett, s hogy az önök nagybecsű s megtisztelő bizalma tőlem nem szavakat és ékes szóllamokkal vár és érdemel, hanem megfelelő tetteket követel, s kell, hogy részemről a hálaérzület ezekben maniíestálja magát. Nekem tehát nincs programmbeszédem, de van határozott programmom és ez nagyon is kurta s csak anynyiból áll: Tenni, tenni és mindvégig tenni, S a letett eskühöz halálig hű lenni. Egyébként szükségesnek látom most már kijelenteni azt is, hogy bármely díszesnek és megtisztelőnek tekintem is ezen egyházmegyei gondnoki állást, ha bármikor azt látnám, hogy az ezzel összekötött feladatoknak és hivatásnak bármi okból többé megfelelni képes nem vagyok, sajnálva bár ezen okok bekövetkezését, azt mint hitfeleim és szeretett egyházmegyém drága bizalmának híven megőrzendő letéteményét tekintve, az adományozók kezeibe bátor leszek teljes tisztelettel visszahelyezni; mert sokkal nagyobb bennem az egyházmegyénkhöz való szeretet, mint bál mely díszes álláshoz való ragaszkodás, melyet tán többé kellőleg betölteni képesítve nem volnék. Hisz hála az isteni gondviselésnek, vannak sorainkban a legfényesebb szellemi tulajdonokkal és pezsgő élet és tetterővel s ügybuzgósággal megáldott férfiak, kik hivatva vannak már előre arra, hogy ők ezen állásnak díszéül szolgálhassanak. Csak az az egy legyen ez esetben is nekem megengedve, hogy az önök díszes seregében, hacsak mint egyszerű közharczos, szent vallásunknak és egyházmegyénknek koporsóm bezártáig szolgálhassak. Es most nagytiszteletü és tekintetes egyházmegyei közgyűlés engedje meg, hogy hazánk, sőt korunk legnagyobb szónokának szájából ifjúságom aranykorában hallott s emlékezetembe és szivembe mélyen bevésődött s szent vallásunk isteni alapítójának tanaival teljesen összhangzásban lévő egy mondatot idézhessek és ez az: „A jó cselekedet Isten előtt többet nyom, mint a puszta imádság legszebb phrásisa.“ Engedjék meg azt is, hogy én ezt ezúttal is gyakorlatilag alkalmazásba vehessem. Van a mi kedves egyházmegyénk kebelében egy ép oly morális, mint humanistikus alapon nyugvó, még csak zsenge korában levő intézmény, mely nekünk, az egyházmegye világi férfiainak is nemcsak figyelmét, de tehetségszerü pártolását és istápolását teljesen megérdemli, és ez : a lelkészi gyámolda. Legyen szabad nekem, ezen zsenge intézmény alapjának szaporításához viszonyaimhoz mérten filléreimmel hozzájárulhatni, kérve a nagytiszteletü és tekintetes egyházmegyei közgyűlést, hogy az e czélra általam ezennel felajánlott 300 frtot tőlem jóakarattal elfogadni s ennek átvételére pénztárnokát utasitni méltóztassék. Legyen ez a mai nap elfoglalt egyházmegyei gondnoki állásomnak első actusa. Utoljára szeretett egyházmegyénkre és működésünkre Isten áldását kérve és mégegyszer hálásan megköszönve mélyen tisztelt és szeretett egyházmegyénknek és hitfeleimnek nagybecsű bizalmát, magamat további szives jóindulatukba és atyafiságos szeretetükbe ajánlom. Róma és a nevelés.*) III. De inig a protestáns nemzetek a világ meghódítására óriás léptekkel nyomulnak elő, hogyan van az, hogy a római kath. nemzetek nemcsak hogy a régi állapotban nem maradnak, hanem megdöbbentő hanyatlásnak adják kétségtelen jeleit? Menj el iskoláikba, figyeld meg elveiket, melyek a tanítványok lelkületére nyomva mutatkoznak s akkor kezedben lesz a szomorú titok kulcsa. Mi a legelső és minden napi leczke a római kath. iskolákban? Nem az-e, hogy a legnagyobb bűnök egyike mit ember elkövethet az, ha a saját maga ítélő tehetségére hallgat? Ami azt jelenti, hogy neki ugyan vannak szemei, de nem lát; vannak fülei, de nem hall; van esze, de az igazság, világosság és tudomány vizsgálására nem használhatja a nélkül, hogy magát az örök kárhozat veszélyének ki ne tenné. Az ő felebbvalóinak — a papnak és pápának — kell látni, hallani és gondolkozni ő helyette. Igen, a római katholikusnak folytonosan azt mondják az ő iskolájában, hogy a legmegbocsáthatlanabb és legkárhozatosabb bűn: a saját eszét használni és az igazság keresésében a saját maga ítélő tehetségére hallgatni. Folytonosan figyelmeztetik, hogy az embernek saját Ítélő tehetsége az ő legnagyobb ellensége. Ennél fogva összes szellemi és lelkiismereti törekvését arra kell fordítania, hogy elhallgattassa és megölje saját ítélő tehetségét. Az ő felebbvalóinak — a papnak, püspöknek, pápának — ítélő tehetsége az, mely őt minden tekintetben vezetni tartozik. És most kérdem : micsoda az olyan ember, aki saját Ítélő tehetségét nem használhatja? Nemde rabszolga, *) Ghiniqui művének (Ötven év a rém. kath. egyházban) XIT. fejezete. 39*
