Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-09-27 / 39. szám
619 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. részének megváltoztatásara, mely az anyakönyvi kivonatnak áttételére a plébánost kötelezi; de azt tudom, bogy ez a változtatás a rendelet intentiójával ellenkezik; mert nem az a főczél, hogy az illetéktelenül keresztelő lelkész büntettessék ; hanem az, hogy a születési eset, a keresztelt egyén illetékes egyházának anyakönyvébe bejegyeztethessék, s a belügyminisztérium épen ezt teszi lehetetlenné. Mi nem büntetést, hanem igazságot, a törvénynek végrehajtását, az egyházunkhoz törvény szerint tartozóknak, egyházunkból törvénytelenül kiragadtatása elleni védelmet követelünk, és e jogos követelésünktől ejt el bennünket a két alsó fokú hatóság Ítéletének megváltoztatása, mert ez fölmenti a plébánost az áttétel kötelezettsége alól, ha a bírságot lefizette. A gazdag derűs — mely fizetni tud — szabadon űzheti az elkeresztelés mesterségét, fel van hatalmazva az elkeresztelésre, az anyakönyvi kivonat át nem tételére, csak fizesse meg egyszer az át nem tevőre kirótt bírságot. S mert ugyancsak a februári miniszteri rendelet megtiltja az illetéktelenül keresztelőnek, az elkeresztelt egyén anyakönyvi kivonatának, az elkeresztelő lelkész egyháza anyakönyvéből hivatalos használatra kiadását, s mert e kivonatot az illetékes lelkész sem adhatja ki, mivel anyakönyvében a születési eset bejegyezve nincs, önmagától merül föl ez a kérdés.' mikép juthat az elkeresztelt egyén anyakönyvi kivonat birtokába, mikor majd arra szüksége leend? Hogy az elkeresztelésből, az elkereszteltek valláserkölcsi növeltetésének ellenőrizhetlenségéből eredő sérelmek valahára orvosoltassanak, hogy azok. kiknek „de lege“ egyházunkhoz kellene tartozniok — „de facto“ is egyházunk tag, jai legyenek, fölkérendő a főt. konvent arra, hogy az ágost. hi tv. ev. testvérekkel egye tér tőleg tegye meg ez Iránjában a nm. minisztériumnál a czélhoz vezérlő lépéseket, követelje a felek ezetközi orsz. törvénynek sanetioval ellátását. Pap Ctápop püspök. Dienes Lajos őrségi em. gondnok székfoglaló beszéde Nem titkolhatom el azon meghatottságot, mely e pillanatban telkemet uralja, látva és tapasztalva azon osztatlan bizalmat, mellyel engem az őrségi ev. reform, egy620 házmegye tagjai a megürült díszes gondnoki állásba megválasztani kegyesek voltak. Érzem és tudom, hogy ezen osztatlan bizalomra a múltban nekem elégséges érdemeim nincsenek, és hogy ezeket megszerezni s a felém irányult s nekem mintegy előlegezett ezen közbizalmat megfelelő tettekkel kiérdemelni a jövőnek leend feladata. Es éppen ezen oknál fogva, bocsássanak meg, ha teljes őszinteséggel bevallom, hogy nekem oly színben tűnik fel a dolog, mintha a mi mélyen tisztelt egyházaink s maga az egyházmegye is nagylelkűségének és kegyes jóakaratának hódolva, a bizalom és szeretet aranysugaraival az én ködboritotta életem alkonyát felderitni és megvilágitni kívánta volna. Fogadják ezért legtisztább szívből jövő hálás köszönetéinek Azonban mint a természetben is lenni szokott, hogy minden fénynek van árnyoldala is, úgy szellemi életünkben is az örömérzet mellé társul szövetkezik az aggályosság érzete és azon bennem is önkénytelenül felmerülő kétség, váljon ezen fokozott és osztatlan bizalomnak képes leszek-e én megfelelhetni ? Ezen aggodalom és kétely előttem annál indokoltabbnak tűnik fel, mert tudom, hogy oly kitűnő és jeles férfiú után, mint a milyen ezen állásban az én boldogult elődöm volt, nehéz feladat leend nekem őt csak némileg* is pótolhatni, kiben a kiváló tehetség, tapintatosság és higgadtság, egyházi ügyeink vezetésében hosszas tapasztalat adta jártasság és ügybuzgóság oly kitűnő tulajdonok voltak, melyeket példányképül szemem előtt tartani lehetséges, és kell is; azonban őt híven követni, még inkább utolérni ezen sajátságaiban valóban nehéz. — igen nehéz feladatom leend. És mert ezen elhunyt jelesünknek halála óta a nagytiszteletü és tekintetes egyházmegye ma első ízben gyűlt össze, azt vélem, hogy úgy a magam részéről mint utóda, de a nagytiszteletü és tekintetes egyházmegye részéről és ennek nevében is nemes erkölcsi kötelességet, rovok le, midőn ezen helyről, melyet ő több mint egy negyed századon keresztül oly kitünőleg töltött be, a hálás megemlékezés hangját és szózatát kifejezésre juttatom. Legyen örökre áldott köztünk emlékezete! Azonban korábban jelzett aggályaimnak csillapítására és lejjebb fokozására még is találok két momentumot, mely közreműködik. Az egyik azon körülmény, hogy hisz azok, kik engem osztatlan bizalmukkal enynyire megtiszteltek, néni fogják elfeledni és számításon kívül hagyni, hogy engem oly korban,’ tudniillik, — mint már fentebb is emlitém életem alkonyán — voltak kegyesek ezen uj cselekvési térre állítani, midőn már az élet és természet örök törvényei szerint úgy a phisicai, valamint az intellectuális erők is nem emelkedésre, hanem hanyatlásra hajlanak, hogy tehát már maga a hajlott kor némi elnézésre számi that és tarthat jogos igényt. A másik momentum pedig annak meggondolása és tudata, hogy azon nemes lelkű férfiak, kik engem ezen
