Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-07-26 / 30. szám
469 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 470 zájuthassanak. Azon ember, a kinek lelke nincsen, csak bámulhatja őket. Azon ember, a kinek van lelke és egy kis hite, csak irigyelheti őket. Mily nagy öröm a héber költőknek Istenüket keresni! Mily mesterkéletlenül kérik, hogy vigye őket sátorába, takarja be szárnyaival, rejtse el titkos helyén, hordozza tenyerén vagy terjessze ki fölöttük mindenható karjait! Ezen emberek a természet valódi fiai valónak. Miként a kolibrik a pálmafák között, a kérész az esti napfényben, élték ők is örömteljes életüket. Sőt az életnek mindnyájunkkal közös szomorú tapasztalatai még inkább oda hatottak, hogy behatoljanak az ő titkos helyére s még buzgóbban keressék őt, miként kif'ejezék ,.az urat, az ő örökségüket.“ Mindaz, a mit Istenről mint az eiiiberiség kiegészítőjéről, Marcus Aureliustól Swedenborgig, Ágostontól Schleiermacherig mondottak, csupán ismétlése a héber költők hitének. Még az uj testamentom sem nyújt ennél magasabbat. A zsoltáriró eme mondása: „Az Isten a mi oltalmunk és erősségünk,“ csak egy korábbi, kevésbé határozott, kevésbé gyakorlati, de azért nem kevésbé nemes alakja Krisztus eme hívásának: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, és én megnyugosztlak titeket.“ Van Pál apostolnak egy rövid kifejezése, mely ezen viszonyt csaknem tudományos pontossággal határozza meg. s ez — „Ő benne lettetek teljesekké“. Ebben benne van az egész bibliai anthropologia, — az embernek Istenben való teljessége és Isten nélkül élve tökéletlensége. Ha azt kérdik, miben tökéletlen az ember vagy miben teszi Isten teljessé? Ez igen sokat magában foglaló kérdés. De ha azt kérdezzük magunktól, mi van az életben tökéletesítendő, az irányt legalább kimutathatjuk, a melyben az isteni környezet teljessé teszi az emberi életet. Azon kérdésre azt a feleletet nyerjük, hogy a mi tökéletlenségünk egyedül vagy főleg a magasabb életben észlelhető. A természet alsóbb osztályai tökéletesek. A világ magában véve oly jó, a milyen csak lehet. Rég formáltatott, jól föl van szerelve, törvényei tökéletesen működnek; bár egyes bölcsek időnként javításokat tanácsolnának. mégis majdnem egyhangúlag helyesnek ismertetnek el a dolgok, úgy a mint léteznek. Az isteni környezetnek, már a mennyire mi láthatjuk, a létezők érdekében, igen keveset kell tennie bolygónkért. Az alsóbb rendű organikus elet meglehetősen tökéletes. Isten az evolutió által, vagy más módon, itt vagy amott, még mindig javíthat, de azért elmondhatjuk, hogy a mi van, „jól van“. Nehéz dolog a létező liliomnál, czédrusnál, hangyánál és hangyásznál az ő nemükben különbet képzelni. Ezen organismusokból, a mennyire mi láthatjuk, semmi sem hiányzik. Elmondhatjuk róluk, hogy „a természetben teljesekké lettek.“ Az emberről — az állatemberről is állíthatjuk, hogy környezetében mindent megtalál. Meg van eledele és itala, és pedig jó eledele és jó itala. Nincs benne oly tisztán állati szükség, a miről valósággal ne lenne gondoskodva és pedig a lehető legalkalmasabb módon. De a mely pillanatban a pusztán állati életen felyül keresgélünk, tökéletlenséget észlelünk. A jelek eleinte csekélyek, valami kimagyarázhatatlan nyugtalanság és a hiány homályos érzete árulják el. Majd növekedik a nyugtalanság és mindig határozottabbá s lassankint maradandó kínná válik. Eljönnek a sötét órák. a midőn a nyugtalanság érzete oly lelki gyötrelemmé erősödik, a mihez egyéb földi fájdalmak csekélységek; — eljönnek azon órák, a midőn a magára hagyott lélek csak rettegéssel kiálthat egy élő Isten után. A természeti környezet ezen pontig kielégíti az ember szükségleteit, de ezentúl mintegy gunyjává leszen. Mennyi van az emberben, a mi ezen ponton felyül emeli? Igen sok — csaknem minden, ami az embert emberré teszi. Ezen rettenetes igazságnak első sejtelme a szellemi élet hajnalodásával támad bennünk. Valami ünnepélyes pillanat az, a midőn a lassú járású elme eljut látókörének széléig s azon túl tekintve, nem lát semmit sem. Erőlködése még mélyebbé teszi az örvényt. Kiáltása nem visszhangzik. Hol van az eszes léleknek teljessé tevő környezete? Az ember vagy megtalálja azt — vagy pedig hátralevő napjait abban tölti el. hogy szemeit bezárni törekszik. A szellemi élet alternatívája a keresztyénség vagy az agnosticismus. Az agnostának igazsága van. midőn tökéletlenségét hirdeti. A ki nem lett ő benne teljessé, az örökké tökéletlen marad. Még nehezebb az ember helyzete, ha saját erkölcsi és társadalmi természetét kezdi vizsgálni. A szív és lélekismeret problémái hasonlíthatatlanul zavaróbbak az értelem problémáinál. Van-e a szeretetnek jövője? Van-e joga diadalmaskodni? a bevégzetlen lét bevégzetlen marad-e mindenkorra? Itt is két alternativa áll elő, a keresztyénség és a pessimismus. De midőn a vallásos természet magaslatára feljutunk, beáll a válság. Ott környezet nélkül a sötétség kimondhatatlan. A mysterium olyan őrjítő leszen. hogy az emberek kénytelenek egy környezetet készíteni magoknak. Környezet nem létele itt képzelhetetlen. Az embereknek oltárt kell emelniük Isten, vagy a természet, vagy a törvény számára. Az istentagadó szorongása csak negativ bizonysága az ember tökéletlenségének. Sokkal erősebb bizonyság a keresztyén imája. Ugyebár különös dolog, hogy az ember imádkozik? Parányiságának. de egyúttal nagyságának symboluma ez. Tökéletlenségének érzete nyilvánul ebben. Ezt ki kell fejeznie. Szükségének és a környezetnek érzete oly valódi, hogy kiált hozzá, könyörög hozzá segélyért. Bizonyára nincs ennél megkapóbb jelénség a természetben. Embert ilyesmire csak valami iszonyú kényszerűség űzheti. Az imának a rögtönössége, előleges elmélkedés nélkülisége adja meg különös értékét, mintegy apologizálja azt. ———• Tormássi János az A.-Dunamellék reformációjáról. Noha a megtisztított evangéliumi vallás talán sehova Magyarországon oly hamar el nem jutott, mint Budára, ahol már 1520-ban Grynaeus Simon és Vimhemius Vitus a budai oskola professorai, Conradns Cordatus és Henkel János a királynénak, Máriának udvari papjai, világosan a Luther tudományát tanították, melyért amaz elsőbbnek 1523-ban Magyarországból tömlöczöztetése után ki kellett menni: miudazáltal az is bizonyos, hogy Zemplén. Szepes, Sáros. Veszprém és Baranya vármegyékben sokkal hama
