Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-07-19 / 29. szám
461 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 462 műnkre menő prot. tanárjelöltjeinket számunkra megtartani, egyetemi tudományos színvonalon álló kiképeztetésüket előmozditani, ez lesz a mi legelső teendőnk, a jövőt tekintve, protestáns tanárképzésünk ügyében. f Kis Ernő. Ifj. Baly Albert. f 1891. július 3. A Balaton melletti kies fekvésű Almádinak egyik, még pár évvel ezelőtt boldog családot magába fogadó villájában, a meleg idők beállta után, újra megtért a család két tagja. Az újonnan ültetett szőllő, az oltványok már régen nélkülözték az apa és fiú gondos kezeit. Panaszos kérdéseikre nem jött felelet. Miért most nálunk e szörnyű elhagyatottság? már minden panaszunk homályba vész! A folyondár intett nekik: „csendesen legyetek!“ Jertek a veranda rácsához — látástok lesz a felelet. Az egykor nagy gonddal ápolt kedves növények levelei, kézzel tapsolás helyett imára kulcsólódtak: „óh mindenségnek ura! hová fonnyadt az iíju, a mi kis gazdánk, a család virága? Pusztitóbb féreg rág élete gyökerén, mint rajtunk, ne engedd elveszni. Ott van mellette a hü kertész, a jó apa; gyógyulás koronázza hűséges szolgád éjtnapot egygyétevő ápolását, ne hagyd el Őket, kiket minden elhagyott, — vagy ha a legkeserübb poharat ki kell innia, a mi testvérünket a szép virágot, velünk együtt hívd nyulomra, had vessünk puha ágyat fonnyadt lombjainkból, had legyen szemfedele a rózsa sárgult levele, hűlt levele!“ Az orvosi tudomány minden erejével, az apai szeretet minden melegével, árnyékként kisérgették a folyó évi január 15-ike óta sorvadó, pihegve lépkedő ifjút. Múltak a hetek, a reménység napja még küzdött a homálylyal, pedig már a láthatár telitve volt czikázó fellegekkel. Junius utolsó napjaiban, midőn pezsgő élet zajától visszhangzott a kis Almádi, csak egyetlen villában nem volt más hallható, mint a nehéz sóhaj töredezett hangja, a mint a reményszálak egyenként szakadoztak; a lázas ifjú pihegése és a tanévet végzett, kedveseihez jött kis leánytestvér suttogó imája. Hárman együtt az ébrenlétben, a reménytelen bensővel öszhangtalan, erőltetett mosolylyal igyekeztek viditani a beteget. A 17 éves, érett eszii ifjú, fonnyadt tagjait mutogatta feleletül és a korán kóstolt keserű élet, a mi megölte, fanyar mosolyt csalt ajkaira. Lelke még betegebb volt. Es annak a kettőnek nem volt szabad aggódni, sírni, pedig tengerként szenvedtek át. Ha a láz, álom elszenderité a beteget, a másik kettő vigasztalanul bolyongott s egyszer a gyenge lányka, csodálatos lelki erővel ki merte mondani apja előtt, a szomorú közel jövőt. A gyenge készité előre s erősité az erőst. Julius 2-án este 10 óráig együtt voltak a verandán. Egyik sem vette észre a lefutó csillagot, a villa felett lobbant el utolsó fénye. Nyugodni tértek. A kedves beteg azon kijelentéssel dőlt vánkosára, hogy „fel ne keltsék, mert nagyon jól és sokat akar aludni.“ Éjfél után 3 órakor, mikor a berek énekesei már utolsót bólintanak, az eszes, ifjú fő lecsuklott vánkosáról. — Jól és sokat akar aludni a kiszenvedett test; a futó csillag: a nemes lélek édes anyjához és jó Istenéhez repült. — Az álmából felvert édes apa, az a méltatlanul üldözött s bántalmazott Isten-szolgája, szemefénye, vigasza, egyetlen reménye, sárba tiport neve s becsülete megmentőjének: fiának ágyához rohant. A fojtó fájdalom szakadozott hangján -- jajgatva szólt: „fiam!“ — Esdve könyörgött: „reméuyem! ne halj meg.“ Az elhagyatottság rettentő érzésétől marczangolt szív s lélek őrületes hangon kiáltá: „nem! nem adlak oda, én fiam vagy te, — senkim sem lesz, — én Istenem ne vedd el ezt is tőlem!“ . . . kitört a könyek elfojtott árja. Egy férfi sirt. — A krisztusi hit vesszeje érinté a sziklát, a szivet: s megindulta könyebbiilést adó könypatak. — Almádiban az nap bánatos arczokat és köuyes szemeket lehetett látni. Még az idegenben is fel tud kelni a részvét érzete! . . . ? Julius 5-én d. u. 4 órára gyűlt össze a temető közönség Fehérvárott — saját házukban, hol az odavitt nagy bánathoz szegődött 1890 ápril 6-án az első sujtoló csapás, az édes anya: Véghely Jolán halála; most épen ötnegyed évre a másodiK: az apai szivet összezúzó fájdalom, az egyetlen fiú halála. A szelid lelkű, szép külsejű, erős testalkatú, éles eszű s mégis vasszorgalmu, osztályában — nemcsak Budapesten a reformátusoknál 4 évig, hanem Fehérváron a Cisterciták gymnasiumában is első — jeles ifjú, — az édes apát rajongásig szerető s annak súlyos terhein könynyitendő, ifjú barátjáuak tanítását elvállaló jó gyermek, ott feküdt virágözönnel körülvett érczkoporsóban, hol 15 hónappal ezelőtt édes anyja. Eljött a vallás szolgája, a régi jó barát, hogy vigasztalja hívét, lelkésztársát, barátját. . . „Az ember élete a fűhöz hasonló, mint a mezőnek virága úgy virágzik s mikor a szél átmegyen rajta, nem leszen többé s nem ismeri öt többé az ö helye,“ — így kezdé beszédét. Szólt meggyőzően, szépen minden élet múlandóságáról. — így múlt e szép reményű ifjúnak, ifj. Balg Albertnek is élete és most mint halottat már nem ismeri őt az ő helye. — Midőn a vérző szivü édes apához szólt: „jaj neked, mert az Ur egyik bánatodra más bánatot adott,“ megrezdiilt hangja a részvét fájdalmától, s az egyetlen fiút vesztett apa kebléből előtört a lélek siró sóhaja. — „De — szólt az Ur szolgája, — nyugodjál meg, az Urnák irgalma vagyon az Öt félőkön s az O irgalmában bízókon, eliez az Úrhoz, a jó Istenhez jer, imádkozzál velünk együtt.“ Aztán imádkoztunk és mint balzsamtól a sajgó seb meggyógyul, úgy enyhült némileg szivünk fájdalma a remek imától. A sírnál ismét a lelkész és jóbarát szólt. íme e sírnak csak a testet adjuk, mely porból vétetett s porrá lesz, ezt megölheti, megemésztheti a mulattdóság, — de a lelket nem ölheti meg, az az Isten része, megtér kedvesei körébe, kik előtte elmentek s a földi rövid tavasz helyett nyíljék neki örök tavasz ott fenn az egekben. Ti pedig kesergők önmegadással szóljatok igy: „az Ur adta, az Ur vette el, áldott legyen szent neve érette. Ámen.“ Leszállt az ifjú édes anyja mellé oda, hol nekik
