Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-07-05 / 27. szám
427 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 428 val, 800 írton egy már használt, de tökéletesen restaurált díszes orgonát vettek, mely eddig az esztergomi apáczaklastrom templomában használtaték. A gyülekezet egyik tagja Csekey Dávid Ur-asztalát márványból, egy másik — özveg}' Magjfar Erzsébet — bársonyból 120 írt értékben térítőt készíttet! De lesznek talán, kik azt fogják mondani, hogy mindez felesleges fényűzés egy falusi gyülekezethez, s talán könnyelmű gondatlanság, gazdálkodni nem tudás az intézők, vezetők részéről. Távolról, hidegeu véve a dolgot, lehet némi alapja ez okoskodásnak, azonban látva azt a forró óhajt, azt a buzgó lelkesiiltséget, tudva, miként hordották hangyaszorgalommal egybe filléreiket, melyekből egy krt is ettől a czéltól elvonni bűnnek tekinték s mint jelentették ki a meglevő pénz elégtelensége esetén hozzájárulási készségüket, talán más sem cselekedhetett volna másképen!! Lehetnek, kik feleslegesnek látják százakat, ezreket áldozni egy emlékszoborra, sőt kárhoztatva számlálják a mohos sirhalmok virágkoszoruira fordított összeget, de az érző szív, a szépért, nemesért hevttlő kebel, a nemcsak a rideg önzésnek élő fenkölt gondolkozás, a kegyelet, az eszményiért, a vallásért lelkesülés ily nyilvánulásait örömmel, benső megelégedéssel szemléli mindenki. Hiszem, hogy e lapok olvasóközönsége is igy érez, igy gondolkozik, s velem együtt szívből kívánja, hogy bár mennél több ehez hasonló gyülekezeteink lennének, s hogy ez a mi templomunk valóban olyan legyen, mely úgy a kis-szecsei egyház buzgóságát, valamint felekezetűnk életképességét is hirdesse, s annak maradandó emlékjele legyen! Patay Károly. m t ámm, M E B E N G É S. (Búcsú az alma matertől.) Tizennégy esztendő -—. Mily rövidke szóban mennyi hosszú óra! — Mégis mintha álom lett volna s most kelnék A rideg valóra! Gyermek voltam akkor, 8 óh, mint lelkesülő az iskola névre! S e második anya édes szeretettel Ölelt kebelére. Ereztem melegjét, Heves dobogását szerető szivének, A sok szép tanítás fülembe cseng még mind Mint egy bűvös ének. Óh, mint hintegette A szépnek magvait szorgalmas kezekkel! — Érzem, hogy azokból sziklára, tövisbe Egy szem se esett el. Mily édes volt ottan Karja között lenni, keblére hajolva! Ott álmodtam boldog gyermekálmaimat, Ajkam ott nyílt dalra. S ifjú is ott lettem, Ahol a törekvés elismerést nyerhet; — Daloltam dalait lángoló érzéssel Édes szerelemnek. Óh, úgy boldogított A tudás fájának titkos susogása, Melyhez egyre gyűlik az örök ifjúság, Hogy gyümölcsét lássa! Nincs több a világon Egy anya sem, mint ez, oly igazán boldog; Nincs körűié egy sem vérző, szenvedő arcz, Csupán derült homlok. Ide el nem hallik A küzködő élet éktelen lármája; Nem ismert még a harcz, melyben ember embert Öl és űz halálra. Most, hogy igy egymáshoz Hűtelenek lettünk s már nem ölel karja; Ezt az édes álmot a küzdelmes élet Oh, úgy megzavarja! — Tompa zúgást hallok . . . Zaj- s örömkiáltás, rút sziszegés, átok Ijesztő morajba vegyül és betölti A küzdő világot .... Mig — erre figyelvén — A múltba elszállok, köny rezeg pillámon. S azt az áldott, édes, jó, második anyát Imádkozva áldom! Fülöp József.
