Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-06-07 / 23. szám
355 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 356 feladat megoldásában egyházi törvényeink is kezemre játszanak, nem is valami rettenetes nehéz dolog. Az 1889-ben kiadott „Rendtartás a dunántúli evang. reform, egyházkerület népiskoláiban“ czimü füzetke 10. lap VI. 17. p. alatt következőket olvashatja az ember: „Azon iskolások, kik az iskolai év utolsó napjáig életük 12-ik évét betöltik, s igy a rendes iskola hat éves tanfolyamát bevégzik, minden évben mind az anya, mind a leány-egyházakban az illető tanitók által az agendára megtauittassauak és az anyagyülekezet lelkésze által, legalább két heti készítés után, azon év áldozó csütörtökén a gyülekezet előtti hitvallás és igérettétel után, a gyülekezet. úrvacsorával élő tagjai közé felavattassanak.“ Nem feszegetem ezúttal, mily tévesztett e rendelkezésben az „agenda“ szó használata; nem feszegetem, hogy azzal az „ágendát tanul“, „ágenda vizsgára megy“ közszájon forgó, de alaptalan szólásmódok hivatalosan is szentesitvék a gyermekek és a köznép ajkán s hogy ez utón sok ferde vélemény gyökerei beültetvék azok szivébe ; nem mondom azt sem, hogy ha a tanító a szó teljes értelmében végzi feladatát, akkor a lelkésznek utóvégre is nem marad egyéb hátra, mint hogy a gyermekekkel szerepet cseréljen: mindez talán pedáns és meddő szőrszálhasogatás volna. Veszem a kifejezést úgy, ahogy annak lennie kellene: „a keresztyén, specifice az ev. ref keresztyén hit alap-ágazataira, — tételeire, (ha épen úgy tetszik: az úri szent vacsorához készítő kátéra) megtanittassanak.“ De kérdem: helyes-e még igy is a „Rendtartás“ intézkedése? Én, mint már előbb is nyilvánitám véleményemet, nem tartom annak. Nem pedig azért, mert a tanító vagy emberül végzi dolgát s akkor a lelkésznek alig van mit előkészítenie, vagy nem felel meg a rádiktált kötelességnek és akkor a lelkész a rosszul kezdett épületet a megkétszerezett minimális idő alatt sem lesz képes úgy kitatarozni, hogy az megállja a sarat.Sokkal könynyebb egy épületet az első alapkőtől kezdve jól megépíteni, hogynem mint ingatag alapokon folytatólag! Valóban nem látom sem paedagógiai, sem más szempontból tekintve a dolgot, alapos okát annak, miért korlátozta meg igy a „Rendtartás“ a katecheta lelkész hatáskörét, — azt a szép hatáskört, melynek közelebbi határvonalazásái a zsinati törvények 109. és 110. §-ai a lelkész katechetai buzgóságának és tapintatának hagyták fenn. Nem kívánom, hogy e tekintetben bárki is segítségére siessen rövidlátásomnak — fáradozása sikerre nem vezetne. Tanulmányaim és tapasztalatszülte erős meggyőződésem, hogy a mi a konfirmandusok oktatását, előkészítését illeti: az csak úgy van jól, a mint egyházi törvénykönyvünk idéztem szakaszai elrendelték, kivételnek ott lévén helye, hol lehetetlen amaz intézkedést megvalósítani. távolabb eső leáuygyülekezetben. Ezekhez képest már a „Rendtartás“ tárgyaltam utasítása helyett valami ilyen félét vártam és várok ezután: „A lelkészek legalább azon iskolásokat, kik az iskolai év utolsó napjáig életük 12-ik évét betöltik s igy a rendes iskola hat éves tanfolyamát bevégzik: maguk oktassák a szorgalom idő kezdetétől fogva az ev. ref. kér. vallás hittételeire. Az oktatás végével, a nyilvános vizsgálat sikeres kiállása, — a gyülekezet előtti hitvallás- és igérettétel után pedig avassák fel őket a gyülekezetek úrvacsorával élő tagjai közé.“ Távol legyen, hogy e szövegezéshez kössem magamat, de a velejéből egy iótát is engedni, meggyőződésem ellen volna. Ennyit akartam szólni az előkészítésről. Sokkal nehezebb feladatnak tűnik már fel előttem, a vizsgálatnak a tulajdonképeni hitelesítéstől elválasztását sürgető véleményem megokolása; mert itt a föltétlenül kötelező törvény rendelkezésére nem hivatkozhatom, pedig a helytelen usus tákolta alkotmányt a törvény súlyos kalapácsütései is csak nagy nehezen törik össze, — hát még másnemű gyengébb szerszámé? Mindazáltal megkísérlem ezt a feladatot is valahogy megoldani. Nem szükség mondanom, hogy a konfirmatió liturgikus — egyházszertartási — cselekmény es mint ilyen ép úgy alá van vetve bizonyos elvek követelményeinek, vagy hogy úgy szóljak: kánonának, mint akár a közönséges istentisztelet, akár a keresztelés, akár az urvacsorálás végbemenése. De elég van-e téve a hiterősités egyházkerületünkben divó formájában minden elv minden követelésének annyira, hogy rá mondhatnék: ne tovább!? Átdereng-e az egészen különösen az a fénysugár, mennek a psychologiai és talán nmg az aesthetikai követelmények pontos keresztülvitele a kútfeje? Bizony, rámondhatjuk, hogy nem. Az én — példának felhozott — esetem (úgy hiszem) elég világosan szól a mellett, hogy a kerületünkszerte használt forma lélektani szempontból tarthatatlan s ha mégis megtartjuk azt, az a fa, melyet mi ápolgatunk, dédelgetünk, fanyar gyümölcsöt teremhet sok konfirmálandó gyermeknek akkor, a midőn a vallás egyik legédesebb gyümölcsével kecsegtetjük. Bárhogyan tudja ugyanis az a gyermek a maga dolgát, nem lehetetlen, hogy valami non putarem, vagy talán a gyülekezet színe előtti előre tudott megjelenés is zavarólag ne hasson rá, ki ne hozza sodrából; nem lehetetlen, hogy a régen ápolt kitiinés vágyát egy pillanat alatt az esetleges megszégyenülés félelme váltja fel. Ki ne látná át, ha csak parányit is szeret a lélek kisebb-nagyobb bajaival bíbelődni, hogy a gyermeket ilyen eshetőségnek kitenni, — épen egy reá nézve nagy jelentőségű ünnepély előtt, egyértelmű egy kis tortúrával, vagy* hogy hyperbolában ne szóljak: egyértelmű az ünnepély szép élénk színeinek elhalványitásáyal, vagy épen feketére mázolásával?! Mondhatná valaki, hogy ezen nincs segítve azzal, ha a megvizsgálás aktusát többek óhajtásához, — köztük az enyémhez képest a konfirmáczió magvától, lényegétől elválasztjuk is. Es részben igazat adok neki. Mert az a „lámpaláz“, mely a gyermeken az eddigi szokáshoz álkalmazott vizsgálat alatt erőt vehet, talán elfoghatja azt akkor is, ha a megvizsgálást az ünnepnapon végbemenő hiterősitéstől elkülönítve, valamelyik előző köznapon ejtjük is meg a gyülekezet előtt, melynek mégis csak tudnia kell, vájjon érdemesek-e a jelöltek a hivő tagok jogaira?
