Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-05-17 / 20. szám
313 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 314 kölcstannak rövid, szabatos tárgyalása. A tízparancsolat és az úri ima értelmezése egyike a legszebbeknek, melyek valaha e tárgyról írattak. A fordítás, melyre igazán szükség volt, mert a káté elterjedt fordítása elavult, az ugyancsak Dr. Erdőstől 1884-ben megjelent fordítás kevés figyelemben részesült s teljes sem volt, — abban különbözik az eddigi magyar fordításoktól, hogy ez egyenesen a német eredeti szövegből van fordítva, mig a régiek a nehány hónappal később, de a német eredeti megjelenési évében 1563-ban közzétett latin fordítás után készültek. A fordítás nyelvezetének magyarságára nézve elég kezességet nyújtanak fordítón kívül a revideálással megbízott férfiak nevei u. m. Tóth Sámuel, Balogh Ferencz, Csiky Lajos, Dicsőít József, X. Tóth Kálmán, Kovács Lajos, Sass Béla és Dr. Öreg János. S valóban a fordítást nyelvezet tekintetében egészen sikerültnek nevezhetjük, s hisszük, hogy a tankönyvül szolgáltatás czéljának teljesen megfelel. Óhajtottuk volna, ha fordító a történelmi bevezetést nem szabta volna oly rövidre, hanem az 1884-iki kiadás elé csatolt bevezetést némileg átdolgozva nyújtotta volna. Az itt közlött történelmi bevezetés különben igen világos és főbb vonásaiban vázolja a káté történetét, csak annak legérdekesebb része — a 17-ik és 18-ik századbeli történet — maradt ki, mely idő alatt a káté ellen annyi támadás történt. E hiányon egyébként egy következő kiadásnál könnyen lehet segíteni. Antal géz a. Nyílt levél a szerkesztőhöz. Nagy tiszteletű Ur! Kellemetlenül érintette személyemet becses lapja legközelebbi számának egyikében azou személyemet mélyen sértő közleménye, melylyel engem mint olyan embert mutat be olvasóinak, ki Nagytiszteletüségedet félre vezette, illetve megcsalta. Ez valóban szép írói honorárium V! .... ilyen babérokat csak a Bodrog partja terem Sáros-Patak mellett —részünkre! Az ilyen babérokból nem kérünk! . . . Kenyér kell nekünk, nem pedig borostyán ! Amennyiben a személyemet érintő közlemény becses Lapjában dobatott világ elé, — legyen szabad kérnem, hogy válaszom becses Lapjában legyen közölve. Egy hiszem és remélem, hogy e kérelmemnek engedni is méltóztatik. Nem tagadhatom el, kogy nagy lelki erőmbe kerül, hogy a Nagytiszteletüségednek adott válaszban erős, szenvedélyes hangokat ne használjak s lelkem epéjét ki ne öntsem. Én, ki hímezni hámozni nem szeretek, se a se hideg se meleg irálynak embere nem vagyok; és mindig a szeg fejére szeretek ütni — nagy erőszakot veszek most magamon, — hogy innen a pocsolyából, a „szolgálatnak egyik házából“ egy igénytelen egyház szűk paróchiájából — a magasságba Nagytiszteletiiségedhez — lendületes irálylyal felemelkedhessen), és elmondhassam, hogy az a ledorongoló hang, melyet Nagytiszteletti ur ellenem intézett: „sok hűhó semmiért“ (Shakspere). Nagytiszteletti ur nehezteli azt, hogy húsvéti versemet ezelőtt más lapokban is közöltem. Igen! ez bevett irodalmi szokás; és ehhez a szerzőknek joguk van mindenkor. Ezt cselekszik nálam jobb híresebb, nálam gyengébb lantpengetők is. Nem tagadom, hogy azt irtain Nagytiszteletti urnák, miszerint versemet bátran közölheti, mivel ez más lapban közölve nem lesz. Értettem a Közpapok Lapját s a többi egyházi Lapokat; — hogy pedig a „Szatmármegyei Közlönyében is közöltem ez évben, — ebben sem látok semmi szentlélek elleni bűnt elkövetve; mivel e Közlönynek egészen más olvasó közönsége van, mint Nagytiszteletii ur beesés Lapjának. Hogy a múlt években más egyházi lapokban is közöltem versemet, szinte ugyan a fentebbi észrevételemmel indokolom eljárásomat, tudniillik, hogy úgy a Debreczení Prot. Lapnak, mint a budapesti egyházi lapnak egészen más olvasó közönsége van; — s ünnepi alkalmi verseimet minél szélesebb körben óhajtottam megismertetni. Mi volna a világból, ha a fény, a napsugár csak Pápán volna felfogva, összegyűjtve egy pontban?! . . . . másutt pedig örökös éjszakában sinlenénk* — akkor hogy termékenyítené meg a természeti világot? . . . Megesnék a vadmadárnak, ha csak egy fához volna kötve dalával? mi volna az emberből, a szellemből, ha csak a maga faluja határának mesgyéjéhez volna lánczolva, de tovább, messzebb gondolkoznia nem lenne neki szabad. Megesett volna Tompának, — ha csak a gömörmegyei lapban, vagy csak épen a Sárospataki Lapban zenghette volna el örökbecsű verseit?! . . . Midőn pár évvel ezelőtt „Szatíráimat“ kiadtam, belőle mutatványul tiz tizenkét lap ugyanazon egy időben, ugyanazon egy szatírát átvette egymásután s a szerkesztők kapva kapkodták át beleegyezésemmel a lapokból lapjukba szatíráimat, — s a hozzám megküldött különböző lapok mindnyájából arról győződtem meg, hogy ez eljárás divatos, rendes, s nem esik az irodalmi tisztesség rovására. Tehát én Nagytiszteletti urat sem félre nem vezettem, sem megcsalni nem akartam, sem meg nem csaltam; — és soha Nagytiszteletüségedet ennél nagyobb kellemetlenség, nagyobb baj, nagyobb csapás ne érje, őszintén kívánom! Engem pedig annál ne érjen soha nagyobb szerencsétlenség, hogy Nagytiszteletüséged becses Lapjából kiakolbólitott illetve kizárt.*) Én nem gyönyörködöm már (hajdan diák koromban gyönyörködtem) abban, ha nevem nyomtatva látom. Én jobban gyönyörködöm abban, ha paptársaim neveit látom csillogni a szellemi verseny kies birodalmában. Jobban gyönyörködöm abban, ha látok jóakaratot, buzgóságot irántunk a mi főpapjaink, részéről. *) Őszintén kívánjuk. Szerk.
