Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-04-05 / 14. szám
219 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 220 kép mondott szavaim ismétlésével: „Kanyaró Ferencz mint történetiró sok kiváló tulajdonsággal bír....... nagymérvű elfogultsága miatt azonban komolyan számba nem jöhet.“ Révész Kálmán. Egy XVI. századbeli történet a XIX. század végén. A ki kételkednék benne, hogy a katholicizmus ma is az, ami volt a 16-ik században: olvassa csak el ezt a rövid történetet és többé ne kételkedjék. Bizony nem a katholicismus hibája, hogy ma is elevenen nem sütnek bennünket, szegény protestánsokat .... ..ad majoréin dei glóriám.“ A történet színhelye Kaposvár, hol épen 10 évvel ezelőtt alakult az akkori lelkes esperes Körmendy Sándor kezdeményezése folytán ref. egyház. Ez idő tájban választottak egy községi tanítót Pfeifer József személyében, ki kálvinista volt. A fiatal egyház ő reá bízta a kántori tisztet, mit viselt is 10 éven keresztül és pedig majdnem ingyen; a mennyiben, daczára az egyház többszöri ajánlatának, sem fizetést, sem tiszteletdijat nem fogadott el évi egy öl fán kívül. Csakhamar ő lett az iskola legjobb tanítója, úgy hogy a legelőkelőbb családok bízták reá gyermekeik tanítását. Ezenkívül a megyei sajtónak is egyik szép irányban működő munkása lett. Hanem szerencsétlenségére kálvinista volt, s igy folytonos szálka a papság és uszályhordozói szemében. Egyszer, — mintha csak Mária Therézia idejében élnénk, — arra akarták kényszeríteni, hogy járjon el a katli. körmenetekre. Az iskolaszék prot. tagjainak ugyancsak liatáro" zott közbelépésére volt szükség, hogy kenyere is megmaradjon, lelkiismerete se szenvedjen kényszert. De térjünk az esetre, melyet elbeszélni akarok. A inult hó elején Pfeffer bevetődött egy korcsmába, hol egy később s nem a legtisztább fővel érkező katholikus egyén provokálására vallási vitába bocsátkozott; ami ilyen helyen mindkét fél részéről a legnagyobb hiba volt. A katholikus egyén másnap az apátplébánoshoz ment s ott elbeszélte, hogy Pfeffer „megbecstelendette a szűz Móriéit1,s, megsértette a kath. vallást. Az apát arcza kiderült s gondolta magában: most meg lesz fogva a processio kerülő! . . . -Hősét vitte a közjegyzőhöz, okiratot állíttatott I ki vele, s ennek alapján megindította az eljárást a járás- j bíróságnál s a megyei közigazgatási bizottságnál. Kezdődött a tanuknak, összesen fi egyénnek a kihallgatása. Öt azt vallotta, hogy nem hallott semmi sértőt, botráukoztatót, — a hatodik, ki a hőssel egy üvegből ívott, hallott ugyan valamit, — de hogy mit, azt nem tudja. Következett az Ítélet. Czitálnám szóról-szóra, de kissé hosszú. Kivonatban igy hangzik: -»Pfeffer hivatalvesztésre Ítéltetik. Indokok: megsértette aszűz Máriát, s a katholikusokat bálványimádóknak nevezte. A vád be van igazolva a vitázó X. ur által. Nem szolgálhat mentségül az 5 tanú egyező vallomása, kik sértő kifejezést nem hallottak, mert ezek egymásközti beszélgetéssel lehettek elfoglalva. (Valószínűleg a vitázók suttogtak, vagy telefonon beszélgettek.) Hasonlókép nem számit vádlott tagadása sem.“. Ezt az ítéletet hozta Somogyvármegye törvényhatóságának fegyelmi bizottsága! . . Igaz, hogy már 1523-ban meghozták a törvényt: „A boldogságos szűz Mária ellenségei fej és jószág (akarom mondani hivatal és becsület) vesztéssel büntettessenek.“ Most jön csak a java! Tudomására jutott ez a dolog a „Kath. hitvédelmi folyóiratának is (ügy közbe legyen mondva, ezen folyóiratot ajánlom azoknak, kik sokalják az élczlapok árát. Pozsonyban Lepsényi M. urnái megrendelhető, ára csak 4 frt. Biztosíthatom a megrendelőket, hogy jobban mulatnak rajta, mintha összes élczlapjainkra előfizetnének.) No hiszen csinált ez patáliát! „Őrjöngés, butaság, esztelenség, bolondulás, neveletlenség“ ez rövid másfél sorban van. Aztán jön: „betyár, elvadult kondás, béres kölyök“ és ismét „miveletlenség, piszok, gyalázat.“ Majd jön a hithős dicsőítése: „a bátor katholikus, a meggyőződés hőse, a derék konfessor.“ (Itt kénytelen vagyok megjegyezni. hogy ama bizonyos „konfessor“ 3 évi amerikai tartózkodása alatt szabadkőműves volt, sőt még most is büszkén vallja magát anuak.) Végződik aztán a „bolondok házában“ ez ékes czikk azon nyílt kérdéssel: „vajon feltárja-e még a kath. ('?) Kaposvár iskoláinak ajtaját egy vad prot. előtt, kinek katedra helyett bakon a helye ?“ Hát biz ezek mind épületes dolgok! De van benne még más is. Azt mondja, hogy Luther Márton úgy akasztotta fel magát, s hogy e történeti tényt csak most fedezik fel: „keresd az okát a kath. lovagiasságban. Az a kérdés is fel van benne vetve: „hol ékeskednek jobban a jó erkölcsök, mint Debreczenben, Patakon, avagy Enyeden, s ott is a collegium folyosóin?!“ Hogy hol? Megmondom én: hát a gyóntató székekben és a plébánosok házaiban! Még közéletünk legkimagaslóbb alakjára, főgondnokunkra is tesz czélzást eme nyílt kérdésében: „Kikéinek abban a „szent meggyőződés“Men, hogy a VII. parancs „ne lopj“ a pápista egyházi javakat illetőleg nem bir érvénynyel?“. sőt nemeslelkü nejét sem kíméli megvetésre méltó czélzásával, mikor „idegenből importált honleányunkat,“ „a közintézetek apáczák általi gondozásával“ köti össze. . . . Mutatványul ennyi is elég arra nézve, hogy még egyszer ajánljam mindazoknak ezen folyóirat megszerzését, kik jókat akarnak nevetni, de az élczlapokra drágaságuk miatt sajnálják pénzüket, M.
