Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-03-09 / 10. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. löf tály, (le a hol nem volna, ott is módjában áll a szüléknek gyermeküket 12 éves korukig a tanítóval taníttatni s 12 éves korukban beadhatnák fölvételi vizsga alapján az ily szervezetű iskolába. Ez intézetek fen tartása csekély terhet róna az egyházmegyékre; a felsőbb leányiskolában ugyanis mint egy 8 középiskolai fizetésű tanerőt kellene alkalmazni, a mi legalább is 8000 Írtba kerülne, mind a kilencz megye egy-egy felső leányiskolájának pedig két-két polgári iskolai képesitettségü tanítója 1200—1300 frtba, összesen tehát 11000 frtba. Milv óriási a különbség a költségben és még ha hozzávesszük, hogy ez intézetek a czélnak sokkal inkább megfelelnének, mert a dunántúli protestáns középosztály egész egyetemével éreztethetnék jótékony, művelő hatásukat; a leányokat csak kevés időre szakitanák ki a családi körből s a tudomáiyy minden ágából, meg az idegen nyelvekből, ügyességekből és művészetekből is annyit nyújtanának a mennyire minden művelt nőnek szüksége van, hogy betölthesse családjában és a társadalomban azt a helyet, melyet számára a sors kijelölt. Jó volna tehát, ha az egyházkerület oda hatna, hogy az egyházmegyék — ha kell kerületi segélylyel — felső leányiskolákat állítsanak, hogy előbb meg legyen az a mi szükséges, csak azután lehetne a fclrslcyesir is gondolni: egy, az egyházkerület által fen tartandó felsőbb leányiskolára azon néhányak számára, kik leányaikat még két évig akarnák tovább képeztetni. íme ezekben mondtam el igénytelen nézetemet a jelzett kérdésben. Megvallom, sokat szerettem volna még fölhozni állításom mellett s különösen szerettem volna bővebben kifejteni, hogy milyennek képzelem én az ily két osztályú felső leányiskolák szervezetét, az internatust, a részleges költségvetést s a költségnek előteremtését stb., de félek, hogy már ennyivel is rászolgáltam a nemünk ellen annyiszor hangoztatott beszédessey vádjára.*) Szeretném, ha mások is hozzá szólnának e fontos kérdéshez. Esetleges replikázóimat csak Themistoklesnek ismeretes mondására figyelmeztetem, melyet azonban igy kívánok érteni: „Érvelj ellenem, csak ne mosolyogj állításaimon!“ Csurgó. Endrei J. Rózsa. tanítónő.. *) Világért sem ! 'Sőt inkább n tisztelt olvasók velem együtt bizonyára érdekkel olvassák s köszönettel fogadják ezen bivatottsággul és meleg ügyszeretettel írott czikket s ugyancsak velem együtt örömmel várják az idetartozó kérdések további fejtegetését is. amint arra az igen tisztelt Írónő a fentebbi sorokban reményt nyújtani szíveskedett. A leánynevelő intézet kérdése kerületünkben most épen napirenden van; úgy bálijuk, hogy a kerületi közgyűlés által kiküldött nagy bizottság is nem sókára az artíó terére lép. amennyiben némelyek illetékes helyről inegbizntthk az előmunkálatok megtételével. Ideje tehát, hogy ez igén'fontos kérdést minden oldalról megvitassuk, íjiely czélra a legnagyobb öröfnrnel ajánljuk fel lapunk -hauábjait. : • Szerkesztő.. Még pár szó u autonómia ánibabocsáíásáho/.. Nagyon tisztán, szabatosan felelt meg Antal (bíbor kollega, arra a szerencsétlen és ránk általában, de különösen a vásárt csapni akaró egyénekre nézve szégyenletes föllépésre, vagyis ajánlatra. Nem akarom a szót szaporítani, de egy kitűnő tekintély, az eg'ész magyarhoni Protestantismus előtt halhatatlan emlékű Ib'cóc Imre irataiból szükségesnek tartok néhány vonást felemlíteni. Azt írja ugyanis 1 s?g. évi Figyelmezőjébeu: ..Mindaddig, mig hazánkban a különböző felekezetek közötti jog-egyenlőség és viszonyosság, minden tekintetben. tehát az állam általi javadalmaztatásra nézve is. teljes mértékben és tényleg, életbe léptetve nem lesz; mindaddig, mig a magyar prot. egyházra és az összes állam életre is. egy túlkegyelt és igen hatalmas elérus nehezedik; mindaddig, mig hazánkból a jezsuiták és minden hozzájuk hasonló szerzetek örök időre ki nem • til tatnak; illetőleg, mig a bécsi és linczi békekötéseknek, a jezsuitákra vonatkozó pontjai szigorúan meg nem tartatnak: a magyar prot. egyház és iskolák, tör-, vényes szabadságából és autonómiájából csak egy hajszálnyit is engedni, megfoghatlan és menthetetlen nagy hiba lenne . . Az 1871-ik évi Figyelmezőjébeu pedig „az autonómia és az országos javadalmaztatás“ czim alatt ezt Írja: „Timeo Dauaos et dona ferentes! mondják sokan, midőn az országos javadalmaztatás ügyére gondolnak. Es az aggodalom nem is alap nélküli, mert lehet oly módja az országos javadalmaztatásnak. történhetik az oly feltételek alatt és oly viszonyok között, melyek az egyház önállóságát, szabadságát s léte czélja szerinti mozgását, fejlődését, vagy egészben, vagy részben, semmivé tehetik. (fondoljunk egy oly. merőben absolut kormányra, mint a muszka birodalomban van ; vagy olyanra melyben a centrálisától és bürokráczia élén, egy ultrámon tán szellemű aristokrata kormány áll. Ha már az ilyen államokban a lelkészek és tanítók valami központi és megyei, de mindenesetre a kormány hatalma és kezelése alatti pénztárból vennék fizetésüket, lehetetlen, hogy a legrövidebb idő alatt, oly lelketlen kormáuyhivatalnokokká ne aláztatnáhak. a kiknek az önállóságról és szabadságról, népről, nép javáról, egyházi és iskolai autonómiáról még sejtelmük is alig lehetne! Hátha még az ily szerű állami javadalmaztatás egyik föltételéül azt kívánná az államkórmány. hogy neki az egyházi és ' iskolai ügyek intézésére, rendszeres és tényező befolyása legyen; altkor valóban nagyon közel állana, sőt bizonyos lenne a vész, mely szerint az egyház és iskola, a legszerencsétlenebb állami, illetőleg bürokrata i-nstituezióvá aljasittatnék! .. 1>(* abból, hogy mindezek lehetségesek, sőt a német államokban meg is történték, néni következik az, hogy az állam általi javadalmaztatásnak minden módja, minden időben és minden körülmények között, kikerülhetlen vészszel jár. Elődeink Lsls-bau követelték az állam általi javadalmaztatást, ámde az autonómiából egy bajszálnyit sem akartak föláldozni, mert hitték, hogy e kettő össze fér. V* lo*
