Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1890-02-23 / 8. szám

125

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

Kerületünk világi eleméről.

A XVII. század dúló harczaiban a hazafiság és hősiesség tündöklő alakjai mellett a protestantizmus nagy eszméinek, a nemzeti öntudat ébresztésének méltó harczosai tűnnek föl; az ágyuk bömbölésébe belevegyül a múzsák szelid hangja, nemzeti irodalmunk ép a Protestantismus rendkívüli tevékenysége s erőkifejtése következtében örvendetes lendületet nyer; a százados harczokban pusztul ugyan a nemzet, de nem sülyed; ereje fogy ugyan, de ki nem merül; a harcz edzette a nagynevű protestáns küzdőket, mig a béke malasztos ölében satnyult a nemzet, mint satnyul most a protestáns szellem. A Will, században elnémul a harcz, de elnémulnak a nemzetiség lángoló védői, a felvilágosodás eszméinek hirdetői üldöztetés, sanyargatás miatt; Magyarország egy nagy köztemetővé lesz. hol naponkint egy újabb fajta hirdeté nemzeti, vallási jogunk elhantolásának helyét. Igaz ugyan, hogy e temetői csendben a béke malasztos, ölében a műveltségnek számos templom. csarnok emelkedett, de e műveltség a magyar nemzetiséget gyökerében kiölő volt. Az a lelkesedés, melylyel a nemzet a szeretett királyné. Mária Terézia, trónját körülrajongó, a magyar loyalitásnak mindenkor szivinditó tanúja marad, de a nemzet ez elkábitó rajongásban nem érezte ama gyengéden ölelő karoknak halált okozó szorítását. mely nemzetiségünket végső -veszedelemmel fenyegette; egy II. Józsefnek, a kalapos királynak alkotmányunkat megsemmisítő rendelete kellett, hogy nemzetünk az önfeledettség megszégyenítő állapotából magához térjen. Ilyen a mi állapotunk is, bár adna a gondviselés nekünk is 11. Józsefet, ki fölriasztaná a protestantismust az önfeledés megszégyenítő állapotából, hogy a dicső ősök példájára, a kik magasztos eszméktől vezéreltetve törhetetlen hittel küzdöttek ki az autonómiát, a látszólagos békében le ne mondjon azon nemes liarczról, melyet a felvilágosodás zászlaja alatt oly dicsőén vívott. Harcz volt s lesz mindig a jól fölfogott Protestantismus eleme a körüljáró oroszlánnal, — hisz most is, s tán e látszólagos békében még inkább terjesztik mindent átölelő hatalmukat azon elemek, melyek ellen támadt a Protestantismus. —s nem a fegyver lebocsátása s belebámulás a végtelen siktenger imádkozó csendjébe; mi közben örökös ellenségünk a kölcsönös béke, türelem ürügye alatt — mely türelem, csak a mi részünkön van meg — egyenkint rabolja el jogainkat! De hisz van harcz. csakhogy e harczot nem a 17-ik század nagynevű harczolóinak egy Geleji Katona István, egy Komáromi Csipkés György, egy Pósnházi János erős fegyvereivel sa közös ellenség ellen vívják, hanem egyes kis szellemek irkáinak időpróbálta ref. intézmények, intézetek s egyes ev. ref. lelkészek ellen! - Nagyon rájok illik, mit Sallustius Catilinájánnk 11. fej. mond: „Glóriám, honorem, imperiuin bonus et ignavus aeque sild exoptant. séd ille vera via nititur, hie quia bonae artes desunt dolis atque fallatiis coutendit.“ — Nem gondolják meg, hogy midőn ily módon aláássák a lelkekben meglevő szerető tiszteletet, első sorban ők fogják majd annak keserű gyümölcseit ízlelni! .Sajnos, hogy épen azok feledkeznek meg Ciceró ame. pogány bölcs - keresztyéni szeretetet lehelő szavairól: „Quae est melior in hominum genere

í -2d

natura, quam eorum, qui se natos ad hominem juvandos^ tutandos, conservandos, arbitrantur? (Tűse. 1. 14. 32.)u kiknek épen ez volna feladatuk. S mig a 17-ik század főnkéit lelkit harczosai egy Pázmány Pétert riasztottak föl, most ugyanaz az ellenség, — mely egyházi lapjaiban a tapintatosság nagyon finom érzékével sem intézmény, sem személy ellen — az ellenség mulattatására — soha sem közöl semmit, hanem megmarad az egyházi lap keresztyéni szeretettől áthatott magas niveauján — kárörvendő mosolynál — hogy úgy mondjam markába nevetve — gyönyörködik, hogy mint piszkolják nálunk Dunántúl a lelkész! hivatalt, tanítói kart, s törekszik megingatni — tán meg is ingatja — világi hiveinkbeu lelkészeink, intézményeink iránt való tiszteletet; hisz tapasztalásból tudom, mint szereznek s őriznek meg egyes olyan lapszámokat, hogy alkalomadtán, ha intézményeink védelmére kelünk, nyomtatásban terjesszék szemeink elé az egyes, a szeretet apostolaitól irt czikkeket. Azt hiszem, nem lehet az a czélja a protestantismusnak, a mely egykor magasztos, lélekemelő harcában vívta ki a felvilágosodás zászlaját, hogy most ugyanannak az ellennek, a mely ha nyíltan le is tette a fegyvert, de alattomban folytonosan ellenünk emeli, a béke malasztos (?) ölében gúnytárgyául szolgáljon ! Van nekünk terünk, hol megtartanunk, hóditanunk, nem idegenitenünk kell.

Mindenütt reformok, jogos óhajok, sürgés-forgás, csak vallásos életünk egyik tagjának elsatnyulását, éltető elemének elcsenevedését nem veszik észre a hivatottak. Az oktatás terén is mily lázas törekvés nyilvánul, e törekvéssel azonban fordított arányban van a tanuló ifjúság létszáma. mely a statisztikai adatok tanúsága szerint folytonost apadóban van. hova lesznek, merre tininek? Ez a nagy kérdés. Mi nem keresünk vigasztalást abban — mert bizony nagyon sovány — miben a hód-mezővásárhelyi fogynia. igazgatója, hogy más pályára távoznak. Annál szomoritóbb pedig e jelenség, mert épen saját felekezetbelí ifjaínk apadnak; pedig főiskoláinknak épen ez volt mindigfőhivatásúk, hogy egyrészről a prot. szabadság védőbástyái, másrészről terjesztő iskolák legyenek, honnan a hitnek lángbuzgalmi apostolai, rendületlen hitű világi bajnokai széledtek el e szép haza minden részébe; ép ezért szerető gondoskodással ölelte keblére az alma mater a szegény ifjakat, melegen ápolta s rettenthetetlen bajnokokká képezte, s nemcsak a lelkészi pályára, hanem a közpályák minden egyes szakára liithü rajokat küldött: a mi főiskolánknak is az is volna egyik főhivatású, hogy saját felekezetű ifjúinkból minél többet bocsáthasson a közpályákra, hogy az élénk prot. szellemtől áthatottan meleg buzgalommal védjék annak az egyháznak érdekeit, mely közösen alapszik n lelkészek s világi tagok élő hitén. Vannak kitűnő lelkészeink. kik fáradtságot nem ismerő buzgalommal építenek, munkálkodnak; vannak még élő liitü. egyházunk érdekeit rettentethetien bátorsággal védő világi híveink, de ezek száma mindinkább fogy, a régi gárda kidül«'» tagjait nem pótolják újak. de nem is pótolhatják. Honnan ? Az a nehány ev. ref. ifjú. a mely megmarad a VII l-ik osztályig, az érettségi vizsgálat letevése után az anyagi tekintetben kevesebbe kerülő lelkészi pályára lép s igy lassankint kivész kerületünkből az az elem, mely a közjuíhja minden egyest ágában annyi fényt derített, annyi hirt szerzett a prot.