Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-02-23 / 8. szám
123 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. leírásában nincs is megemlítve. Mig Péter, ki hitt egész a vakmerőségig és a meggondolatlanságig, elnyerte a mennynek kulcsait, hogy annak ajtait megnyissa a pogány világ előtt. Az isteni elhívás első sorban is az egyéni öntudatban nyilvánul. Egy olyan érzés ez, mely első tekintetre parányi, de benső meggyőződéssé erősödik, hogy őt az Isten evangyéliumának hirdetésére elhívta. Az irók és az egyházak inkább az elhívás tényére, mint annak módjára nézve egyeznek meg. Némely nagy tehetségű és magas állású író közönséges és rendkívüli elhívást különböztet meg. A közönséges elhívás alatt azt tartják, hogy az ifjú, tekintve tulajdonságait, lelki irányát és egyéb körülményeit, azon gondolatra jön, hogy lelkész lesz, s hogy ugyanezen befolyások némi változtával orvosi, jogi vagy más pályára lépett volna. Egyszerűen követte a gondviselés azon útmutatását, mely saját természetében, vagy a körülte levő világban nyilvánult. Ezek természetük szerint gondolkodók, hajlandók a tanulmányozásra, készek a beszédre, jóakarók, vallásosak. A világot bűnbe merültnek tartják. A veszedelembe rohanni látják. Saját szivükben érzik Isten szeretetét, vágyakodnak annyi jót tenni, a mennyit csak tehetnek; a lelkészi hivatalt a szeretet és jótékonyság munkájának tekintik. Hiszik, hogy hasznosak lehetnek a tudatlanok tanítása s az ifjak vágyainak nemesbítése által, s hogy gyülekezeteiket az Ur igéjének liivésére segítik. Úgy vélik, hogy. mint lelkész, több jót tehetnek, mintha orvosok lennének; nincs hajlamuk a betegek körül forgolódni. a sebészi műtétektől csaknem iszonyodnak, kétlik, hogy eltudnák viselni a gyakori éjszakázást, az orvosi pályával összefüggő izgalmakat és szorongásokat, és hogy szembe mernének szállni a rettenetes járványok veszélyeivel. A jogi pályával szemben is némi aggályaik vannak. Bizonytalannak vélik, hogy megtudnák őrizni a tiszta lelkiismeretet a cliensek könyörgése s a gazok vesztegetése küzepett. Gyakran kétkednek a fölött, hogy alkalmasak volnának a gyors visszavágások és vitákra; továbbá, hogy eltudnák viselni a felelősséget, hogy azon ember élete ki rajok bízza magát, azon sikertől függjön, a melylyel ügyét védni tudják. így hát a lelkészi pályát választják, mert őszintén hiszik, hogy ezáltal mind saját, mind mások boldogulását előmozdíthatják. Úgy vélem, ez a tisztes nézete mindazoknak a lelkészi pályára nézve, a kik az arra való lépést pusztán a tulajdonságok és körülmények dolgának tartják. Szándékosan nem említettem a méltatlan indító okok befolyását, mint például, hogy a lelkészi pálya nyugalmas életet nyújt, hogy biztos kenyér; vagy, hogy a szószéken ékesszólását, szónoki tehetségét kimutatva, tetszést arathat; vagy hogy a társadalom olyan osztályába lép, mely kiválóan intelligens és tisztelt. Ezen utolsó indító okok szoktak lenni a világi foglalkozásra lépőknél is határozók. Mindezen esetekben az egyeseket talán megnyugtatja teljesen a gondolat, hogy a legjobb egy olyan pályára lépni, melyben Isten jó tetszését is kinyerheti; de ez mégsem az az isteni elhívás, melyet a szentirás tanít. Pál nem azért lépett az igehirdető pályájára, mert C’ilíciában tanult, vagy hogy Gamáliel lábainál nőtt fel, vagy mivel erős, hatalmas logikája volt, vagy mert ezt minden foglalkozásánál többre becsülte. Hanem azért, mivel Krisztustól parancsot vett az evangyéliom prédikálására. 124 Ot egyenesen Jézus bocsátotta el, mondván: „miképen elküldött eugemet az atya, én is azonképen elküldelek tégedet.“ Es ép igy a többi apostolokat is. Nem tagadom, hogy az említett indító okok is bírnak fontossággal. Sok esetben úgy tekinthetők, mint a magasabb elhívás megerősitői. De én hiszem, hogy az igazi elhivatás magasabb természetű s ezen közönséges elhívás leírásába nem illeszthető. Az egyeseknek rendkívüli elhivatása az. a mit én az igazinak tartok. Nem gondolok én mennyei hangra, látományra, álomra, vagy valamely rendkívüli külső körülményre. Az Isten a lélekre, a benső természetre hat s csak annyiban mondható rendkívülinek, mert nem mindenkivel történik. Legegyszerűbb alakja ennek, hogy az illető érzi, miszerint neki az evangyeliomot prédikálnia kell. Legerősebb alakja pedig, hogy azt Isten idvessége elvesztésének feltétele alatt követeli tőle. Az elhívás még a leggyengébb alakjában is különbözik az egyéb pályák választásától. Az ifjú kívánhat orvos lenni; óhajthat a hadseregbe lépni; szerethet földmivelő lenni; de azt érzi, hogy lelkésszé lennie kell; ez az érzés, ez a köteleztetés még a leggyengébb alakjában is isteni elhívás. Ennek alapja nem a rátermettségben. ízlés, vagy óhajtásban keresendő, hanem a lelkiismeretben. Isten mondja az ember lelkének: „neked prédikálnod kell“ Olyan esetekben a midőn valakit gyermekkorától fogva a lelkészi pályára nevelnek, a midőn már korán megszokta magát az isteni akaratnak alávetni, a midőn környezete, tanulmányai mindezen czélra irányulvák, azt a kötelességérzetét nehezen lehet megkülönböztetni a megszokástól. Az érzés csak ott lesz erősebb, hol az indító okok összeütközésbe jönnek. A megromlott emberi kebelben okvetlenül küzdelem támad. Az igehirdetés eszméjével összefüggő szent élet nincs összhangzásban az ember természeti hajlamaival, és ezen természeti hajlamok ereje, gyakran kitűnik, előbb vagy utóbb, mindazokban, a kik, gyermekségüktől fogva vallásosak valának. Az a meggyőződése valakinek, hogy nékie prédikálnia kell, először is megtérést hozhat létre. Különösen azon esetben, midőn az ifjú vallásos nevelésben részesült ugyan s mély vallásos benyomásokat nyert, bár szivét nem adta át teljesen Istennek. En már ismertem néhány gondolkodó, tehetséges és általán véve lelkiismeretes ifjút, a kik ezen pontnál meghökkentek ; mert nem akarták magukat általadni az isteni akaratnak, nehogy kötelességükké váljék az evangyéliomot hirdetni! Az ilyen emberek soha meg nem térnek addig, mig hajlandók nem lesznek teljesíteni mindazt, a mit Isten tőlök követelhet. Mindazáltal az a tudat, hogy a lelkészeire elhivattunk, általán véve a megtérés után támad. Néha a megtérés pillanatában jön, s a békével, mely a lélek nyugtalanságát felváltja, egy vágy is kél. hogy az egész világot Jézus lábaihoz vigye. Ez a meggyőződés rendesen a vallásos élet első lépcsőfokain támad, és különösen midőn az ifjú keresztyén a közös áhitatosságbau beszélve és imádkozva vesz részt. Ekkor egy nagyobb munkatér tárul fel előtte. Érzi, hog3T kötelessége a bűnösöket kibékíteni Istennel. Némelykor oly fokonként erősödik, miként a napkeltét megelőző hajnali fény. Néha pedig oly rögtön és vakító fénynyel, miként a villámlás.
