Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-02-09 / 6. szám
89 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 90 és terünkhöz képest csak azon eredmény közlésére kell szorítkoznunk, a melyet az élettani lélektan a fentebb közölt s más hasonló adatok alapján' felállított. Ez eredményt, melyet tudományunk csaknem minden képviselője egyértelmüleg elfogad, Tyndall a következőleg formulázta; „A hidalom minden ténye, akár az érzéki észrevéthez, akár. a gondolkodáshoz vagy érzelemhez tartozzék, az agy meghatározott molecularis állapotának felel meg, a mely vonatkozása a physikainak a tudatomhoz változatlanul fennáll, úgy hogy ha az agy állapota adva van, abbéli a megfelelő gondolat ■vagy érzet levezethető;“ a mihez még hozzá tehetjük, mint magától értetődő, de meg az egyes physiologusok által kifejezetten is elfogadott tételt, hogy az agy minden folyamata és állapotváltozása a természeti erők törvényei szerint megy végbe. Az élettani lélektan által pronunciált s első tekintetre jelentéktelennek tetsző emez eredmény kapcsolatban a hozzá csatolt s még jelentéktelenebbnek látszó tétellel, képezi a determinismus legerősebb várát leghatalmasabb fegyverét. Mert ha a tudalom összes tényei s igy az akarati jelenségek is egytől-egyig a külső physiologiai állapotoknak és változásoknak mintegy csak belsőleg felfogott tükörképei; ezen a benső jelenségeket a maguk egész létében, keletkezésében és lefolyásában meghatározó külső állapotok és folyamatok pedig a kültermészet törvényeinek kivételt nem ismerő szükségessége által jellemeztetnek: miben fog állani az akarat hires szabadsága s miben fog különbözni a magát szabadnak hivő ember a külső erők által mozgásba hozott, tehetetlen anyagtól ? Ezen kérdés — amennyiben t. i. azt alaposnak kell elismernünk — az indeterminismusra valóban végzetes. A kérlelhetlen ténynyel szemben, hogy physikai s igy semmiféle önkénynek helyet nem engedő törvények határozzák meg az akaratot, hiába volna a bennünk élő szabadságtudatra hivatkozni; a deterministának— ha ugyan czáfolatára méltatna bennünket — elég volna azon számos öncsalódásra rámutatni, a melyekkel a tudalmi jelenségek körében napról-napra találkozunk s a melyek azon felfedezés után, hogy nem valósággal, hanem látszattal van dolgunk, ép oly kevéssé szűnnek meg, mint a nap látszólagos felkelése és lenyugvása a föld forgásának felfedezése után- De álljunk meg egy kissé! Mint azonnal ki fog tűnni’ méltán tehetjük kérdésbe az élettani lélektanra hivatkozó deterministával szemben, hogy a midőn a fentebbi eredményre támaszkodva az indeterminismust teljes megadásra szólítja fel, vajon önmaga is elfogadja-e a fegyverül használt tételt minden következményével együtt? Hogy is ne, mondjuk a kérdés feltevése pillanatában, hisz egyébként mi értelme volna az arra való hivatkozásnak? Pedig a dolog nem egészen úgy áll. A determinismus hívei elfogadják ugyan azon tételt, hogy a lélek jelenségei épen úgy következnek egymásra mint a megfelelő physikaiak, de elvetik az ebből közvetlenül levonható következményeket, és pedig elvetik azért, mert fatalismusra vezetnek, a determinisuius ez Achilles sarkára. A mily határozottsággal hangoztatja ugyanis a determinismus a: rNines szabadakarat*4 jelmondatot, ép oly kevéssé van kedve hívei közül a legtöbbnek a fatalisták táborába szegődni. „Természetes hogy a végzethit bizonyos feltételek mellett szükségképi és kikerülhetlen; lehetetlen azonban, hogy az, a ki az abban rejlő tévedést átlátja, e hitnek cselekvéseire befolyást engedjen" mondja Riehl idézett müvében; ugyanígy nyilatkozik — mint egy fentebbi idézetben láttuk -- W undt, továbbá Mill s általában a deterministák legjelentősebbjei. Pedig daczára minden •tiltakozásnak, az élettani lélektan álláspontján determinismus és fatalismus teljesen összeesnek s ezt a deterministáknak is, hacsak legerősebb fegyveröket hüvelybe dugni nem akarják, akarva nem akarva el kell ismerni. Mert ha az atomok pillanatról pillanatra való elhelyezkedése és mozgási állapota, a mi a nehézkedési, villamos, chemiai stb. erők törvényei szerint következik be, határozza meg ugyanakkor a szellemi jelenségek valamennyiét, érzést, észre vétet, gondolatot és akaratot: akkor e tényezőkön t. i. az anyagon és az anyagot uraló törvényeken kiviil a lelki tünetek magyarázásában semmi egyébre szükségünk nincs, sőt észszerüleg ezek mellett más magyarázati okra nem is gondolhatunk. Ezen törvények pedig absolut szükségszerűséggel uralják a külvilág történését, úgy hogy a legkisebb és legjelentéktelenebb atommozgás s illetve az atomok minden elfoglalt vagy elfoglalandó kölcsönös helyzete s ehez képest valamennyi lelki jelenség is az idők végéig praedeterminálva van, elanynyira, hogy e felfogás mellett a természeti törvényeknek és a világmindenség pillanatnyi állapotának ismerete alapján évezredekkel előre a legpontosabban kiszámíthatnék, hogy egy bizonyos, szükségszeriileg születendő egyén, életének egy bizonyos időpontjában mit fog érezni, gondolni, avagy akarni. Ha ez nem, akkor kérdem mi a fatalismus? S vajon a mikor az atomoknak egy bizonyos, idők előtti időpontban (furcsa kifejezés, de hát a megfelelő fogalomra nem találok alkalmasabbat) történt elhelyezkedése és rezgési állapota s vak természeti törvények határozzák meg nemcsak testünk különböző állapotait, hanem lelkünk legelrejtettebb gondolatát és legtitkosabb szándékát is, és pedig meghatározzák eltérést és megmásitást nem engedő merevséggel: nem épen oly joggal nevezhetjük-e e tant fatalismusnak, mint a régieknek a determinismus áltól félredobni akart végzethitét? Különben mondanunk sem kell. hogy azon körülmény, miszerint az élettani lélektan által felállított tételből fatalismusra vezető következmények folynak és pedig sziikségszeriileg, egyáltalán nem vehető tekintetbe magának a tétel helyes vagy helytelen voltának megítélésénél. A kérdés nem az, hogy mire vezet, mi következményekkel jár az élet-lélektani elv. hanem hogy alapos és helyes,, avagy alaptalan és helytelen-e az? Azt hiszem senki sem fog részrehajlással vádolni, ha a feleletet e kérdésre átengedem az empirismus egyik fő hívének, az inductiv logika kiváló mesterének s a determinismus hathatós szó-, szólójának. Millnek. O ugyanis, miután előbb az élet-lélektani szempont fontosságát és részbeni jogosultságát kiemeli, annak valódi becsére és használhatóságára vonatkozólag következőképen nyilatkozik: ..Azt. hogy minden lelki állapot közvetlen megelőzője és legközebbi oka az idegrendszer valamely állapota, bár fölöttébb valószínű, ez ideig még nem lehet bebizonyítottnak tekinteni, legalább nem annyira tisztán bebizonyítottunk, mint a menynyire ezt az érzékietekről be lehet bizonyítani. S még ha ez bizonyos volna is, mégis mindenkinek el kell ösmernie, ti*
