Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-02-09 / 6. szám
„ r / i Első évfolyam. szil III. ^ ' Jj* Pápa 1890. február 9. «' ELŐFIZETÉSI DU: Helyben és vidékre postai szétküldéssel egész évre 4 frt. félévre 2 frt. SKÄ2 egyház és iskola köréből. A DIINÁNTOü EV.REF. EGYHÁZKER. HIVATALOS KÖZLÍiSYE. HIRDETÉSEK DIJA: 4 hasábos petitsor többszöri közléséért 5. egyszeriért 7 kr sorja. Ezenkívül bélyégd íj HO kr. X-© MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. TARTALOM: A prot. egyház autonómiájának áruba bocsátása. (Folyt, köv.) Antal (tábor. — Néhány szó az akarat szabadságáról. (Vége.) I)r. Horváth József. — A poroszországi unióról és egyházalkotmányról. Jurányi Gusztáv. — Iskolaügy: Javaslat a íőgymn. vallástanitási tanterv módosítása tárgyában. Kiss József. Vegyes közlemények. Hivatalos rész. Szerkesztői üzenet. A protestáns egyház autonómiájának áruba bocsátása. Ha egy egyháza szellemétől áthatott és annak életfeltételeit felfogni képes protestáns lelkész valamire elmondhatja „Omnia iám fient, quae fieri posse negabam :w bizonynyal szomorúan mondhatja el ezt azon törekvésekre nézve, a melyek magyar reformált egyházunk erdélyvidéki részén megindultak a protestáns egyház autonómiája áruba bocsátására nézve. Nem kevesebbről van szó a több irányban megindult mozgalomban, mint arról: hogy adjuk el autonómiánkat az államnak lehető drága áron, hogy a jó üzlet folytán urak lehessünk! És ezen tervnek szószólói, nem az egyház anyagi terheit még is csak legnagyobb részben hordozó világiak, ha nem maguk a református lelkészek. ila csak a „Közpapok Lapja“ hangoztatná ezen eszmét, talán nem látszanék sürgősen szükségesnek, hogy szavunkat ellene felemeljük. Mert hiszen mióta annak szerkesztői egy országos református lelkészi közgyűlés tartására irányzott felhívásukban kijelentették, hogy nekünk reformált lelkészeknek az a feladatunk, hogy egyházunk hi veinek „a czirilizáczió vívmányainak megszerzésére és azoknak az egyén és csalói/ érdekében való értékesítésére irányuk> törekvését korlátozzuku: azóta azzal tisztában vagyok, hogy ők vagy nem azon reformált egyháznak tagjai, a melynek én tagja vagyok és a melyet történetében, hitelveiben, nyilvános életében, intézményeiben, társadalmi hatásában ismerni, szeretni és tisztelni tanultam, a melynek ezért, hű szolgája vagyok; vagy ha azon egyház tagjai, akkor a szenvedély csillapultával nyugodtabb és világosabb pillanataikban egy kis idő múltán maguk is megborzadnak attól, a mit leirtak. De mikor az erdélyi „Protestáns Közlöny“ hasábjain is azt látom, hogy Balogh Sándor lelkésztársunk, — a kit nem gondolok a „Közpapok Lapja“ szerkesztőivel egy húron pendülőnek — szinte vásárra viszi az autonómiát és három számon keresztül folytatott czikkét igy végzi: „Választanunk keik Vayy a lassanként i dicstelen elenyészés, melyből nincs feltámadás autonómiánkkal; vayy megújult erőteljes, áldásos munkát végezni képes élet, autonómia nélkülakkor már szükségesnek látom, hogy e keletről támadó sajnos törekvés, (hogy ne mondjam veszélyes ragály) ellenében innét az ország nyugoti széléről emeljük fel szavunkat. Felemeljük szavunkat az országnak épen ezen részéről, a hol alig van reformált egyház, a melynek története szomorú emlékeket ne mutatna fel arra nézve, hogy menynyit szenvedett az a protestáns egyház egykor az államkormánytól, a melynek hatalmát annak kezelői és egyúttal a protestantismus ellenségei, a protestáns egyház elnyomására és híveinek kiirtására használták fel és hogy ezen czéljukat el nem érték, az nagy részben a protestáns egyház autonómiájának köszönhető. 1 logy pedig szavunk ne csak egyszerű tiltakozás legyen, a melyre G
