Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1890-02-02 / 5. szám

79

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

80

fogalom fejtegetésével kezdi meg. Maga mondja a 28. 1. legelején: „Térjetek meg, mert elközelgetett Isten országa.“ Ezen szavakkal kezdi meg Jézus nyilvános működését.“ Ha ezt maga is tudja, akkor egy egészen történeti tudománynál, minő a bibi. tlieologia, kár volt nem mindjárt azon alap fogalomból indulni ki, melyből sugároznak az ó-szövetséget elhomályosító elvek.“ Az Isten országára, annak igazságára és a megtérésre vonatkozók elmondása után, ha már épen tárgyalni akarta, felvehette volna az Isten fogalmat és a nagy parancsolatot, ugy, hogy Mát. 6. r. 13. és Márk 12. r. 29—31. versei mintegy themáját képezhették volna annak, amit a I. és II. szakaszok alatt mond s igy nem történik meg azon furcsaság, hogy az II. szakasz első §-a az Isten országával az utolsó szakasz annak igazságával foglalkozik akkor, midőn azok egymástól elválaszthatatlanságát Mát. (>. r. 13. verse világosan mutatja. Ha az általam jelzett utón halad, akkor megmenekül attól is, hogy, miután Jézus igehirdetése tárgyalásánál a hegyi predikácziót mellőzni nem lehet, műve III. szakaszában foglalkozni legyen kénytelen azzal a kérdéssel: „Kik a boldogok ? Mi a boldogság lényege?“ mivel azt, mit e tekintetben mondhat, igen szépen illeszthette volna be azok közé, miket Isten országáról és a nagy parancsolatról felsorolnia kellett.

Nem hagyhatom végül emlités nélkül a mű végéhez ragasztott „Befejezésit, mely a modern theologia magasztalába után a kér. vallásról zeng dicsőítő éneket. Ez a rész emlékeztet arra, amit Mitrovics Gyula barátom homiletikájában a zárszó tárgyalásánál az olyan egyházi beszéd Íróról mond, ki a zárszóban akarja pótolni azt, amit a tárgyalásnál elmulasztott, vagy elhibázott. Mindaddig, mig szerző a kér. vallást pusztán emberi alkotásnak tekinti, birnia kell annak az emberinek minden ismertető jelével, s ha százannyi dicsőítő jelzővel halmozza is el, azok előtt, kik a szavaknak nemcsak kangzatosságát, hanem értelmét is tekintetbe veszik, semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a sok szép szó dac-zára is szerző ezen munkája szerint a kér. vallás ideig-óráig tartó léttel bir, mert tökéletlen, mint minden emberi alkotás. Ily felfogás- és eljárásmód mellett akár az unitáriusokhoz is benyújthatta volna szerző dolgozatát, hogy annak alapján theol. tanári képesítettséget nyerjen.

Összefoglalva tehát az eddig elmondottakat, a műnek elismerésre méltó tulajdonságai mellett vannak nevezetes fogyatkozásai is.

Szeretem hinni, hogy szerző következő művében, — mert el kell ismerni, hogy a bibliai tudományok terén való munkálkodásra liivatottsága van, s első művével is ügyes írónak mutatta be magát, méltán várhatunk tehát tőle ezután még többet is — a fogyatkozások szembetűnően megfogyatkoznak, ugy, hogy arról már csak elismeréssel lesz alkalmam nyilatkozhatni.

Németh István.

GYAKORLATI LELKÉSZET.

Schleiermacher beszéde,

fia Nathanael sirja fölött.

(Vége.)

Számos gyászoló a kedves képek tömegéből merit magának vigasztalást, a melyekben az eltávozottak és visszamaradottak közt tovább is fennmaradó közösséget állítják szem elé, s minél inkább eltöltik e képek a lelket, annál inkább meg kell szűnnie minden fájdalomnak a halál fölött. Egy férfinak azonban, ki nagyon is hozzá van szokva a szabatos, szigorú gondolkodáshoz, e képek ezer megoldatlan kérdést hagynak vissza, s ez által elvesztik vigasztaló erejüknek jelentékeny részét, így állok itt vigaszommal s reményemmel egyedül, támaszkodva az irás szerény s mégis oly gazdag szavaira. Még nem jelentetett ki, hogy mik leendünk; de ha kijelentetik, látni fogjuk őt a maga valóságában; és az Urnák erőteljes imájára: Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek. Ez erős hitre támaszkodva s gyermeki alázatossággal eltelve mondom tehát tiszta szívből: az Ur adta, dicsértessék az Ur neve azért, hogy őt nekem adta, hogy e gyermeknek egy, habár rövid, mégis tiszta és vidám s kegyelme szeretetétől melengetett életet adott, hogy oly hűen vigyázott fölötte és vezette őt, hogy drága emlékébe nem vegyül semmi keserűség sőt inkább be kell ismernünk, hogy mi e kedves gyermekben gazdagon megáldattunk. Az Ur elvette; áldott legyen szent neve érette, hogy őt habár elvette is, meghagyta nekünk, hogy a kiolthatlan emlékezésben megmaradt továbbra is, mint drága el nem múló sajátunk.

De nem vagyok képes megválni e kedves alak immár a múlandóságnak átadott tetemeitől a nélkül, hogy ki ne fejezzem szivem legmélyéből jövő köszönetemet mindenek előtt éltem drága társának, a ki által Isten nékem e gyermeket adta, mindazon hivséges anyai szeretetért, melyet ö irányában tanúsított első lélekzetvételétől fogva egészen lelkének az ő hű karjai közt történt kilelielésig; ki kell fejeznem köszönetemet idősebb gyermekeim iránt is azon szeretetért, melylyel ők ezen legfiatalabb iránt viseltettek s melylyel megkönnyitették neki, hogy vidáman és boldogan járjon utján a rend és engedelmesség korlátái között; köszönetét kell mondanom minden jó barátnak, kiknek velünk együtt örömük telt rajta s velünk együtt viselték gondját, különösen pedig nektek drága tanítók, kik lelkének fejlődésében tevékeny résztvettetek, s nektek, kedves játszó és iskolatársak, kik hozzá gyermeki barátsággal ragaszkodtatok, kiknek ő annyi vidám órát köszönt s kik most szomorkodva jöttetek ide, mert hisz szívesen mentetek volna vele tovább is á közös utón; köszönet mindazoknak, kik nekem a válás óráját szebbé s ünnepélyesebbé tették.

De a köszönethez szívesen szokott járulni viszont adomány is és igy fogadjátok tőlem e rám nézve oly