Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-12-07 / 49. szám
791 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 792 Bár akik úgy fennhéjáznak S baráti a kópéságnak, Nem tűrik, hogy mi vén csontok Bizgassnk, mi az ö dolgok. De sajnos szint’ azt is tudom S fájdalmamat nem titkolom, Hogy nem mind pap, ki fekete,S a pap sem mind Krisztus hive, Mindig az ép szinü se jó S a jó még nem szájba való.“ S most a derék öreg liiva Magához, hogy menjünk haza. Beszédből már volt bő részünk, Rá most hát kis levest öntsünk, így madarát, a szép csinost, Melyet fogott, elviszi most Az anyjuknak megmutatni; Neki sem uj az ilyesmi, Textust mond rá könnyű szerrel . . . De ni itt már a ház közel! Mintegy varázsütéssel itt Vágta szét sok gond bütykeit; Öröm s baj itt válták egymást S nyert sok házi seb orvoslást. Vihar elől ide bujt el, Balsorsban ez volt a menhely. Szégyen s öröm vittek arrább, Majd szoros volt szivem, majd tág. Rövid eszem tanult sokat S bánatom jobb ösvényt mutat. Habár Olaszhont láthatnám, Még azért is ezt nem adnám; Mert ily honfisziv egy maga Drágább mint sok jöttment hada. Ez elmondja bűnöd, hibád, De Istenben vigaszt is ád. De ki fecseg s dörmög rája, Vagy kásával tele szája, Arra kár pénzt s időt vesztni, Mert hasznát nem veszi senki. S most pajtásim kívánom hát, Hagyjátok a csörgő sapkát S úgy legyetek Úr szolgái. Bár sok jó itt nem fog várni, így tartok én öregemmel, Aki tud, ám szóljon szebben! Payr Sándor. KÜLFÖLD. Halottak napja Jénában. Különösnek tűnhetik föl a fönti ,czim azok előtt, kik figyelmükre méltatják, már csak azon oknál fogva is, mivel halottak napja köztudomás szerint már régen volt. — Pedig nincs semmi különös a dologban. Németország protestáns közönsége nem november első napját szenteli a halottak emlékének, hanem az egyházi év utolsó vasárnapját. Ez pedig a jelen évben november 23-án esett s igy a halottak ünnepéről csak most mehet tudósításom. A hazai lapokban rendesen hasábos tudósitások jelennek meg a főváros halottak ünnepéről, amikor is minden egyes testület lerójja a megemlékezés adóját elhunyt jelesei iránt. Sőt a vidék is a legtöbb helyen meg szokta tartani ez emlékünnepet s kigyulnak a sírokon a csillogó fénysugarak, a koszorúk illatossá teszik a halál birodalmát s zokogó s imádkozó élő alakok népesítik be a különben csendes temetőt. Protestáns közönségünk is kezdi ezt szokásai közé felvenni, ami ellen egyik egyházi lapunk jónak látta fölemelni tiltakozó szavát s fölhívni a lelkipásztorok figyelmét, hogy e szokás ellen küzdjenek s tanítsák meg híveiket, hogy a halottak napján feldíszített sírok csak hiú utánzásai katkolikus testvéreink czeremóniás hiábavalóságainak. Hát az kétségkívül áll, hogy a protestáns embernek minden hiúságtól, külső czeremóniáktól távol kell tartania magát s nem is egyeztethető össze a hitelvekkel az, ami katholikus testvéreinknél történik. — Hanem azért a halottak napját megünnepelni lélekben: éu azt hiszem, nem hitelvellenes s úgy, amint például Jénában ünnepelték meg, a legigazhitübb protestáns is nyugodtan ünnepelhet. Az egyházi év utolsó vasárnapja volt november 23-a. E napon volt, mint emlitém, Jénában a halottak ünnepe. Nem a sirkertben, hanem az istenházában. Rendes, szokott istenitisztelet volt, — semmi sem árulta el, hogy ma különös ünnep van. Csak mikor az egyházi beszéd következett s Braasch superintendens ez igék felett tartott beszédet: „Boldogok a halottak, kik az Urban haltak meg“ akkor tudtuk meg, hogy ma ünnepet és pedig emlékünnepet ül Németország protestáns egyháza. — Kifejté a szónok beszédében, hogy e napon, midőn Isten kegyelméből az anyaszentegyház egy évet zár le, a léleknek hálát kell adnia a Mindenható mindazon jótéteményeiért, melyeket közlött az emberiséggel. S a gondolatok következetes fotytonosságával elvezeté híveit a nap jelentőségére is, mondván: e nap egyúttal emléknapja azoknak, kik az Urban haltak meg. — E napon emlékszünk meg, mint utolsón az évben, azokról, kik elköltöztek ama jobb hazába; e napon visszaidézzük emlékünkbe szeretteinket s hálát adunk a gondviselésnek, hogy boldogokká lesznek azok, kik az Urban halnak meg. — A mély érzelemmel elmondott beszédnek méltó befejezője volt az alkalmi ima, melyben a hivő lélek fohászkodott az Úrhoz, hogy a megholtak csendes nyugodalmat találjanak örök álmukban s majd
