Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-11-30 / 48. szám
767 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 768 lg}' járulván Isten elé, ők is várják az áldott Lélek tisztító befolyását s szivük együtt érez a szónokkal. Némi tekintetben érzik az ő nagy gondolatainak súlyát. A terhet, mely az ő szivét nyomja, megosztják vele. Az istentisztelet idejét „az Ur szentségének ékes helyén“ töltik, az isteni tiszteletből származó haszonnak nagyrésze az ima megszentelő erejének tulaj doni tandó. Hogy a lelkész a szószéken buzgón imádkozhassék, otthon is folyton kell imádkoznia kell. így nyerheti el azt az isteni segélyt, mely kötelessége teljesítésekor nyilvánul. Idvezitőnk igy szól: „Mikor imádkozol, menj bé a te titkos házadba és ajtód bezárolva, imádjad a te Atyádat, aki titkon vagyon; és a te Atyád, aki te reád néz titkon, megadja néked nyilván, amit tőle kérsz.“ A zsoltáros király is hasonlót mond: „A ki lakozik a felséges Istennek rejtekében, a mindenható Istennek árnyékában nyugszik.“ A keresztyén szobája tehát hasonlóvá lett a templomban levő Szentek Szentéhez. Ebbe a főpap évenkint csak egyszer lépett be s csak pillanatig időzött a Cherubim szárnyai alatt s állott szembe az isteni Sekinah-val; mig a a keresztyén titkos szobája — ott imádkozván mindenkor, szent helylyé leszen s az isteni Sekinah mindig ott ragyog felette s hevíti szivét. Az Ígéretek igy valósulnak meg arra nézve, a ki a legmagasabbat „választotta hajlékának.“ Az ima a körülmények szerint hosszabb vagy rövidebb lehet; azonban nézetem szerint az extempore ima tiz, vagy legfölebb tizenöt percznél ne tartson tovább, mert a gyülekezet kifáradhat és igy az áhitat gyengül. EGYHÁZI ÉLET. Egy vadonatúj remonstráns. Eddig azt hittem, hogy csak a katli. papokkal szemben kell felfegyverkeznünk báránykáink védelmére, de most már látom és pedig ámuló csodálkozással látom, hogy a „testvér felekezet“ pásztorai közül is találkozik olyan, aki más mezejébe vágja sarlóját. Horváth Dezső veszprémi evangélikus lelkész úrról van szó. 0 egyházam ügyeibe — daczára tiltakozásomnak — jogosultnak érzi magát avatkozni, nem használ neki semmit, ha én a törvényre hivatkozva kérem őt, hogy ne mártogassa sarlóját az én búzámba, — elégedjék meg a magáéval s várja a kevesen, mig talán majd többre bizatik. Nem használ semmit! Azért hát én megvallom, hogy gyengeségem és békességszeretetem érzetében vele semmiféle diplomatiai jegyzékváltásba nem bocsátkozom, hanem ezen a helyen felhívom „kedves testvér kollegám“ derék esperesét, Nt. Tatay Sámuel bakonj^-tamásii evang. lelkész urat: kegyeskedjék ügyünk felett becses Ítéletét nyilvánítani. Ha H. D. ur jogosan járt el az előterjesztendő ügyben, úgy őt megdicsérni, ha pedig úgy találná, hogy csakugyan testvérietlenül, törvényellenesen cselekedett, akkor kérem, méltóztassék erélyesen megdorgálni és reudreutasitani. Az eset következő: Tek. Barcza Kálmán ur evang. és Stinner Ilona ev. reform, vallásu vegyes házasságban élő szüléknek a ref. egyházban keresztelt leánygyermekei — Irma 10, Gábriella 7 éves — az itteni apáczákhoz járnak iskolába, hittanra pedig Tiszt. Horváth Dezső ur oktatja őket! .... r Egyházunk leányiskolájának tanítónője több Ízben felhívta figyelmemet ezen visszás állapotra, a polgármesteri hivatalhoz eredmény nélkül tettük át felszorgalmazás végett az illetékes hittani órákat mulasztó leánykákat, — mig végre tudomásomra esvén, hogy Horváth Dezső lelkész ur magának felesleges érdemeket szerzendő, vette kezébe e két református leányka vallásos oktatását, ez érdemben megkerestem őt a leghiggadtabb hangon tartott levéllel, melyre a következőkben kegyeskedett válaszolni: „91. számú hivatalos levelére válaszom az, hogy Tekintetes Barcza Kálmán ügyvéd ur ev. ref. vallásu leányait igen is oktatom a vallásban, de sem nem ág. hitv. evang, sem nem ref. vallásra tanítom őket, hanem csak a keresztyén vallásra. Ezt pedig a szülők határozott s megmásíthatatlan óhajára cselekszem. Veszprém, 1890. november 3-án. Horváth Dezső, ev. lelkész.“ (Ezen levelében T. H. D. ur jelenti azt is, hogy „helyettem keresztelt egy „gyenge“ (sic! Hála Istennek, most is él.) ref. gyermeket“ — holott én őt erre meg nem bíztam, lévén kivel helyettesítsem magamat. De arról hallgat, mire pedig meg kellett volna felelnie, hogy nyugdijakat élvező híveimnek életben létöket is illetéktelenül bizonyítgatja s mindezeket azért, hogy boszantson s provocáljon!“) De maradjunk csak a „keresztyén“ vallás tanításánál. Hát az igaz, hogy a róm. kath., a református, az evangélikus, a baptisták, anabaptisták, (iiiaekerek, mormonok stb. niég az unitáriusok és nazarénusok is azt mondják, hogy ők „keresztyén vallást tanítanak,“ de azért kérem, egyre százat merek tenni, hogy egyik sem állaná meg „mosolygás“ nélkül, ha látná, hogy alanyaiba általa nem ismert, sőt nem kedvelt ágakat oltogatnak az idegen és hívatlan kertészek. így mit szólna például Horváth tiszt, ur, ha egyházának nehány gyermek-tagját Szabó György helybeli kanonok-plébános tanítaná a „keresztyén vallásra“? Bizonyosan kiáltana, mint már egy Ízben kiáltott a Viezner fiáért mindaddig, mig a „keresztyén vallás tanításáról“ a katholikusok kénytelenek voltak a gyermeket elbocsátani. Most H. D. ur ugyanúgy cselekszik mással szemben, amint nem szerette egykor, hogy mások cselekedtek ő vele. Egyébiránt meg kell vallanom, hogy az én „testvér“ kollegám merészet és nagyot gondolt volt eme mondatában, hogy „ő sem nem az ág. hitv. evang., sem nem a reform. vallásra tanítja a reform, gyermekeket, hanem csak a keresztyén vallásra.“ Mert ki ne óhajtaná megérni az egy akol és egy pásztor diadalmát e földön? de mig a római antikrisztus grassál, addig az apostoli egyháznak a