Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1890-11-23 / 47. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

756

Rászorultam tehát másra,

Kinek több a tudománya.

Kik csak Írtak jó postillát S jó hírnevük innen bírták,

Mind betevém présem alá,

Mig a nedvét ki nem adá,

S belém folyt mint essentia Sok rég hallott sententia.'

Elmém igy mint malom köve Koczkásra lön vésve-ütve.

S bármi casus jött is épen,

Thérnám megvolt gyorsan, készen.

Fel voltam hát igy pakolva,

De más még nem tudott róla. Kéréséin ígéret földét,

Hol sok a bor, a mező, rét;

Jó hely után szimatoltam,

Hogy mint patkány belopódzam. Kérdém, hol van oly kedves hely,

Hol mind lesz, mit szivem kedvel,

Bor, gyümölcs, fa, rét és gabna? . . . Jó választ hej egy sem adna! Városszerte körüljárva Sok szép ábránd dőlt dugába.

Itt nem tetszett a vén torony,

Ott meg óra nem volt azon;

Majd a papiak nincs kedvemre,

Az én fogam fájna szebbre.

Szóval, mit csak szemem láta Lelkem azt nem úgy kívánta,

Azt gondolván bölcsen persze,

Rég vár rám a hívők ezre.

Bogaraim ezek voltak,

Napjaim ily dórén folytak.

Majd utam ez idő alatt Pázsitos rét mentén haladt.

Itt akadtam egy öregre,

Ősz hajú, de szép még szemre; Gereblyével járt a fűbe’

De dolgában már nem fürge.

Mintha papnak látszott volna,

De gondolám, ily goromba Munkára nem adja magát,

Inkább könyvét lapozza át S olvas mint sok hires férfi Száműzve ezt oly jól érti.

Emberemet végig mérve Lefogom egy kis leczkére:

„Bona dies, öreg uram,

Mit csinál s hát mi dolga van?“

— „Semper quies, az felele,

Számlálok füszált domine,

Hogy egy is ne vesszen kárba.“

Ez még, mondám, dolgot ád ma;

Köhécselek hát s elkezdem:

„Nem tudom, ha nem tévedtem, Ugy-e kend a falu papja?“

„Az vagyok, mond, régebb óta, Mint uracskám világra jött,

Van éve már vagy negyvenöt;

S nem bánnám, ha már más ifjabb Dörögne a parasztimnak.

Mert erőm már minden nap veszt, Sok munkától gyengül a test, Tudásunk is egyre apad,

S unott lesz, ki soká marad.“

„De, mondék. jó öreg bátyám,

Kend meghizott már a fárán; Garassa is sok már otthon.

Ezért fordít most a dolgon.

Mit mi ifjak csak szívelünk,

Úgy is fogytán a hitelünk,

S várjuk mohón a szerencsét,

Szép állást és dús menyecskét.“

Az öreg mond: „Diák öcsém. Kendtek látom csikland bőrén; Eészkelődik logikája,

Hogy ennyire jár a szája.

Tudja, mit szólt erről Luther,

Nála levéli egy siheder:

Mi véuek, kik ázva-fázva Néztünk ördög hátuljába,

Bóklunk néktek kis doktorkák,

Bár tegnap még fedtek pólyák ;

Ki, mint mi, majd úgy lát benne, Tréfálni majd nem jön kedve.“

Szokatlan volt felelete S fájt, hogy sértőn bántam vele. Más nótára most hát gyújtók, Kérve, hogy ne haragudjék:

„Ne vegye azt olyan zokon,

Máskor jobban ovakodom, Szerényebb is leszek, nézze De illő tempore kérdve;

Sokat tudnak biz a vének,

Mint voltak, kik akkor éltek, Tudományban avatottak S bölcs vezéri az ifjaknak.“

„Rég időkről, mond az, szólok, Voltak akkor nagy tudósok!

Sorra szedjem, hány derék volt, Emlékemből ha ki nem holt?

Ok még élnek, meghaltak bár,

A most élők halottak már.

Amit tudok, tőlök vettem,

De mióta ide jöttem,

Elmém sokat gyarapodott,

Hüvelyéből hogy a magot