Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-11-09 / 45. szám
725 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 726 évig szemlélhette, mert a nemesen érző léleknek gyenge porhüvelye volt, mely nem bírván sokáig daczolni a benne lappangó kórral, 1881 jun. 15-én üsszeroskadutt. Már ekkor többen foglalkoztak azon gondolattal, hogy sírját emlékkővel jelölik meg, azonban az eszme valósággá csak a fent említett időben válhatott. E nap d. u. 2 órakor a templomba gyülekezett közönség előtt felolvastatott a magtár keletkezésének s fejlődésének története, úgyszintén az azt kezdeményező tanító rövid életrajza. Ezutáu a gyülekezet s közte egypár szomszédfalubeli tanító is — tömegesen a temetőbe vonult, hol a 90-ik zsoltár első versének eléneklése után, a helybeli lelkész alkalmi beszédet mondott, mely után, a gyülekezet másodszori éneklésével bevégződött az egyszerű, de a jelen volt közönséget mélyen megható ünnepély. Ma már ott áll a sírkő az elhunyt porai felett, hirdetve annak emlékét és a gyülekezet kegyeletét és azt, hogy népünk lelke még mindig fogékony a kegyeletes érzelmekre s többnyire nyilvánul is ott, hol ezt igaz javainak önzetlen muukálásával benne felébresztik. Mozsonyi Sándor ref. lelkész. llk TáJtöZA. Reformátió emlékünnepély a pápai főiskolában. A theol. képzőtársulat ez évben is lelkesedéssel ülte meg a szabad szellem fellobbanásának napját, október 31-ikét. Az ünnepély d. u. 4 órakor vette kezdetét a helybeli két protestáns lelkész úr, a theologiai és gimnáziumi tanári kar, s nehány érdeklődő világi jelenlétében. Az ünnepélyt a XC. zsoltár éneklésével nyitotta meg a társulat, melynek elhangzása után Seregély Béla főiskolai széuior, képzütársulati alelnök olvasta tel lelkesedésszülte emlékbeszédét. Rövid vonásokban megemlékezett azon lelki sötétségről, mely areformátiót megelőző korban tudományt, szellemet bilincsekben tartott. Ezen eltejedt setétség közepette támadt fel Németországban egy hatalmas szellem, ki széttörte a rabbilincseket, s Róma védbástyáit megingatá. Ezen nagy szellem a szegény családból származott Luther volt. ki ,.1505 jnl. 16-án egy derült, jókedvű társaságban bncsuüdvözletre emelte poharát, s igy szólt: rMa láttok utoljára, holnap kolostorba megyek.“* .. . Csodálatosak az Isten utai. — A derék kitör a sírból, s eget kér. Setét felleg borítja be az eget, mennydörgés rázza meg a földet, villám czikázik az égen át. a zitgo szellő zendülése újólag fülünkbe hat, s ámulva látunk újra gyűlni kettős tüzes szent lángokat. A vittembergi templom ajtó ma im a lángokkal tele, s fényében feltűnik ismét az első pünkösd dicső története.** „A szűk czellából, a gyötrelmek iskolájából oda kerül az augusztiuus barát is a küzdtérre. Isten igéjének varázsa Luther szaván uj szárnyra kel. Az aranyborjú porba omlik, s egy új lángoszlop lesz a hit. Ott függ a 95 tétel a vittembergi vártemplom ajtaján.*4 Mig mindezek Németországban történnek, addig felgyullad Sveiczban is a felvilágosodás fáklyája, — Zvingli kardot ragad kezébe a szabad gondolkozása lelkiismeret szabadság védelmére. De az ármány hatalmába keríti az igazságot, s az igazság bajnoka a csatatéren marad. - A testet megölték, de nem a szellemet. A meggyujtott fáklya tüzét többé eloltani nem lehetett. Lobogott a fáklya, fényével bevilágitá a tudatlanság setét tereit; a szellem felszabadult bilincseiből; a lelkiismeret szabadság villámszáruyakon futá be az egész mindenséget, s nem rettenve meg semmitől, bátran, elszántan követelte vissza azon igazságot, mely az önérdek, a folyton saját hasznukon muukálódó középkori papság martalékává lett. Zvingli dicső elvérzése után. még nála is hatalmasabb hangon hirdeté a felfedezett igazságot s lobogtatá a felvilágosodás fáklyáját a hazájából száműzött Kálvin János „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?** Laliik egy merész hang, emelkedik ki egy bátor alak a vallási üldözés vérzivatarai között. — Halvány arczán, — festi tovább a szerző, — az igazságtalanságért a neheztelés lángjával, szemében mennyei tűz égő sugaraival, mint Isten küldötte áll a reformátió üldözöttjei között, mint egy szellemóriás védi, buzdítja, bátorítja őket. Tudományának ritka gazdagságával segítségül van mindenütt, ahol csak lobbot vetett a reformátió szövétneke. Szigorú jelleme, Isten kegyelmébe vetett hite, a tiszta búza között nem tűrte meg a konkolyt; a fát, amely jó gyümölcsöt nem termett, kérlelhetleuül a tűzre vetette. Zúgott is ellene az erkölcstelenséghez szokott nép, de ő, mint Istennek prófétája megjelenik mindig a dühöngő csoportok között.“ — „Mint az Urnák felszentelt bajnoka ihletett kebellel hirdeti a világnak: „Az Isten lélek és akik Ot imádják, szükség hogy lélekben és igazságban imádják.** Végül nehány vonással igen szépen emlékszik meg az iró azon hatásról, mit a reformátió az egész világra gyakorolt. Hogy szabadult fel ezáltal a tudomány is szűk ketreczéböl s mint járta be az egész mindenséget? Beszédét a nemes és szép iránt való lelkesítéssel, buzdítással végzi. Azon meleg, meghatott hang, melylyel ezen szépen feldolgozott tárgy előadva volt, az egész közönséget magával ragadta. Szívtől szívhez szólt. Erezte a hallgató, hogy azon érzelmek, miket az iró tolmácsolt, az ő kebelében is viszhangra találtak. Ha az iró absolut becsű művet nem adott is. de mindenesetre oly ünnepies perezeket idézett elő hallgatóiban, melynél ünuepiesebbet egy üatal embertől nem várhatunk, s a szerző ezen beszédével is tökéletesen igazolta benne helyezett reményünk jogosultságát. Az emlékbeszéd elhangzása után következett Borsos
