Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-01-19 / 3. szám
37 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 38 tartatik. Am minden időkben volt isteni tisztelet, volt papság. Vallásos eszméink késztetnek áhitatoskodásra és a különös események, a nyomorúság idején egy felsőbb hatalomnak nyújtandó áldozatra. Ezen áldozattételeket az e czélra kiválasztott egyének hajtják végre. A vadaknak megvannak a magok varázslóik, áldozataik és áldozáraik. A mi nyugoti vad indiánainknak vannak orvosaik, kik nemcsak testet gyógyita. nak, de azt is állitják, hogy a láthatatlannal közlekednek. A chinaiaknak is vannak templomaik sőt áldozáraik, bár imáikat papírra Írják vagy fara festik és gépekkel forgatják. A történelem első lapjain találjuk, hogy az egyptomiaknak voltak papjaik, a babylonoknak jósaik. A phoeniceknek és rómaiaknak is voltak templomaik, jósdáik és papjaik. Ezek ölték meg az áldozatokat, vizsgálták a beleket és közölték az istenek akaratát. És oly szorosan összeforrtak a nemzet életével, hogy a gyűléseket a szerint hívták össze vagy halasztották el, s nagy vállalatokba a szerint bocsátkoztak vagy hagyták félbe, a mint az augurok a látott jelekből jósoltak. Mindezekben a szertartás volt a legfőbb, tanulság, oktatás majdnem semmi. Ámde azért a régieknek is voltak szertartást és tant magokban foglaló mysteriumaik. Csakhogy a tant kevés tanulni vágyóval közölték és mysteriumnak nevezték, mely nevet Szt Pál is átvett a keresztyén iratokba. A mely szót, azt hiszem — nem „titok“ vagyis „a nehezen érthető“ jelentéssel használta; hanem vallásrendszer, vagy tanrendszer értelmében. A papok bizonyos tekintetben oktatták a népet és védői voltak a szegénynek és elnyomottnak. Az oltár menedékhely volt, hol a vétkes védelmet keresett és magát az istenség oltalmába helyezte. a nép tisztelettel tekintette s bizonyos szentséggel ékesitettnek vélte templomaikban és oltáraiknál szolgáló papjait, a kikről azt hitték, hogy az istenekkel érintkeznek. A templomokban és az oltároknál nőket ép úgy alkalmaztak mint férfiakat. A Vesta szüzeket szentekül tisztelték. Vétkeiket, vagy az ellenük elkövetett sérelmet a legszigorúbban büntették. De szentségük mégis messze állott a tiszta erkölcsiségtől. Indiában és a keleti tartományokban a papokat igen tisztelik. Ezek a tanulók, a papok és a tanitók. Hogy az áldozat és az áldozárság eszméi honnét eredtek, nem szükség most kutatnunk. Elégedjünk meg a ténynyel. Tudjuk tehát, hogy mindenütt voltak papok, kiket a nép félt és tisztelt. A szentirásból tudjuk, hogy Ábel már áldozott. Vallásiamtók sem hiányzottak egészen. Judásnál olvassuk, hogy „Enoch, ki Adám'tól hetedik volt, prófétáit.“ A régieknek ez a prófétálása nem csupán a jövő látására szorítkozott, hanem vallásos kötelességekre is. Noéról is olvassuk, hogy „az igazság prédikátora volt“ és a bárkából kijövetele alkalmával áldozott. A tőle származott családok és nemzetek átvették mind a két eszmét. Valódi szervezését a papságnak a zsidó rendszerben találjuk. A különféle functiok teljesítésére egy törzs, a legszentebb kötelességekére pedig egy bizonyos család választatott ki. Ezen papok olvasták a gyülekezetek előtt az Ur könyvét; de mégis teendőjük legfőbb részét a sátor-templomban való szertartásos dolgok képezték. A keresztyén lelkészség mindazáltal az áldozatokat tekintve nem folytatása a zsidó papságnak. Mert a törvény a jövendő jóknak előre vetett árnyéka vala. Es Krisztus eljött! „0 a törvénynek vége minden hivő embernek igazságára.“ A zsidó csak a szertartásos törvény betöltése által igazolt meg. Idvezitőnk Keresztelő Jánosnak mondá: „így illik nékünk, a mi tisztünknek igazságát betöltenünk.“ A Krisztusban való hit által való megigazulás lépett a törvény cselekede által való igazság helyébe. ()nök uraim nem áldozórok lesznek. A mi mennyei főpapunk örökké való. mindenkorra elégséges áldozatot nyújtott. Papok helyett () az eg}7házba apostolokat, evangyélistákat és tanítókat rendelt. A keresztyén lelkész inkább a prófétákhoz hasonlít, kik tekintet nélkül törzsükre és családjukra választattak el Isten akaratának hirdetésére, valamint a nép intője, buzditója és tanítójául, ugyszinte jövendölésre. Krisztus maga is hasonló a prófétákhoz. Mózes mondá: „Prófétát támaszt néked a te Urad Istened, te körüled, a te atyádfiai közül.“ A zsidókhoz irt levélben ezt olvassuk: „Minekutánna az Isten sok rendben és sokképen szólott volna légen az atyáknak a Próféták által: ez utolsó időkben szólott nékünk az ő hja által.“ — Ezen értelemben hát Önök próféták nem pedig áldozárok leendenek. Az új testamentom különösen kiemeli a keresztyén lelkészség Istentől való rendeltetését. Krisztus tizenkét apostolt választott, a midőn felszólító őket, hogy követnék őt. Maga 3*
