Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1890-06-08 / 23. szám

359

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

350

a gondolkodás tompulása nem csupán az idős kor eredménye, de azért azzal elkerülhetetlenül együtt jár.

Nem kell a metaphysikába mélyre bocsátkoznom, mégis állíthatom, hogy az elmék átalán véve két dologban különböznek egymástól: először is a gyorsaságban, melylyel a gondolatok egymást követik. Nagyon lehetségesnek tartom, hogy sokan kétszer, háromszor oly gyorsan gondolkodnak mint én. Láthatták önök elégszer, hogy a camera obscuraból vetett képek néha lassan, néha nagy gyorsasággal követik egymást Az elmében is módon követik egymást a gondolatok. Ha a gondolatok gyorsabban mozognak, az elhatározások is gyorsabban történnek; és ha mint némely filosopliusok képzelik, a tartam fogalma a gondolatok folyamatából ered: úgy egyik ember többet él egy hónap, mint a másik egy év alatt. Egy és ugyanazon ember litere gyorsabban ver az ifjú, mint az öregkorban, épen ezt mondhatjuk a gondolkodásról is.

A másik, amiben az elmék különböznek egymástól, a gondolatok száma. Én nem hiszem azt, amit sokan állítanak, hogy egy időben csak egy eszme lehetne az elmében. Mert ha igy volna, nem lehetne összehasonlítani, okoskodni; nem lenne képzelet. Némely elme szűk körben mozog ezek a szigorú logikus elmék. Egész erejük abban áll, hogy azt vizsgálják, miként lehetne egyik gondolatot a másikhoz csatolni, hogy egy erős, szétszakíthatlan lánczolatot alkossanak. Elméjük egyenes irányban halad, miként a vadász-eb, nem térve sem jobbra, sem balra, hanem egyenes irányban követi a vadat: úgy ezek is egy eszmét követnek s ha megkaphatják, csaknem meg is ölik. Meg van a maguk előnye. Logikusok, szigorú logikusok: bár az általuk alkotott vázlat oly száraz, hogy azt kérdhetjük: „élnének ezek a tetemek?" Más elmék egész csapatját láttatják a gondolatoknak, melyek közül néhány vezéreszme, a többi csak mellékes. Az ilyen emberek élénken Írnak és beszélnek. Kedvencz eszméiket felékesítik, feldíszítik. Gazdagon illustrálnak, metaphorákban bővelkednek és képzeletük oly ragyogó, hogy a főeszme elvész az ékesség között. Ilyeneket hallgatva megfélemlünk, nem tudván mit akarnak. Bár a szokásnak nagy hatalma van felettünk; de én hiszem, hogy ez általános törvény, miszerint gondos és folytonos tanulmány nélkül nemcsak a gondolkodás lassudik,

hanem az eszmék sokasága is csökkenik. Az éltesebbek ugyan sokkal helyesebben gondolkodnak, de kevésbé ékesen és az emberek pedig közönségesen az illustratiókat, figurákat és ékességeket kedvelik. Nagyobb ismeret és szélesebb látó körre van szüksége az éltesebbnek, hogy kiegyenlítse az előadásban való megkapó, elragadó hatalmának csökkenését.

Van még más ok is, a miért a fiatal lelkészeket inkább kedvelik. Az emberi elme szereti figyelemmel keresni a fejlődést. Szeretjük a szép reggelt. Mert a tiszta ég szép, fényes napot jelez. A déli órák a hanyatlás gondolatát keltik fel bennünk. A feslő bimbót sokkal szebbnek találjuk, mint a teljesen kifejlett rózsát. Mert az előbbi nem csak hogy szép, hanem még szebb leszen, mig a teljesen kinyílt rózsával eg}7ütt jár az erdészet eszméje. így vagyunk mindennel. Az emberek inkább tódulnak a növekvő uj városokba, mint a régiekbe. Megvásárolják a házhelyeket nem a mai értékük miatt, hanem mert tiz év múlva még drágábbak lesznek. Épen igy az emberek szeretik hallgatni az ifjú lelkészeket, mert azt mondják: szép prédikátiót mond és majd mindig jobbat és jobbat tart. Nem azt nézik benne, hogy milyen most, hanem milyen leend. Beszédjét nem magáért dicsérik, hanem meit úgy veszik mint a leendő ékesszólásnak előjelét. És igy többre becsülik annál, a ki teljesen kifejté erejét s akinek mai értéke nagyobb az övénél. De ha az ifjú lelkész babérain pihen, ha nem tanulmányoz többé, ha tiz év múlva előveszi a már elmondott prédikátiót, az egyház megfogja bánni a rá halmozott dicséreteket, mivel a várt haladás nem valósult meg. Ilyesmit családi életünk körében is tapasztalhatunk. A beszélni kezdő kis gyermek az öröm és a bámulat tárgya. Midőn először hangoztatja a „pá‘£-t vagy „má“-térthetőleg, az egész család elragadtatásba jön; midőn az első értelmes mondatot kiejti, megezirógatják fejét és tapsolnak örömükben. Egy géniét látnak benne. De ha tiz év elmúlik s a beszédben nem tesz nagy haladást, bizony nem czirógatják akkor.

Az ifjú lelkész valamint az elbizakodástól, ép úgy a csüggedéstől is óvakodjék. Kitűnővé nem lehet egyszerre senki sem. A szónokoknak most is, miként hajdankorban nehézségekkel kell megküzdeniük. Az a prédikátor, aki látszat szerint könnyen és hatással beszél, hosszan tartó gya-