Új Dunántúli Napló, 2004. november (15. évfolyam, 299-327. szám)

2004-11-13 / 310. szám

2004. NOVEMBER 13., SZOMBAT - DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 KULTÚRA - RIPORT Nyílt levél Kaposvár és Pécs polgármestereihez az Európa Kulturális Fővárosa pályázatról Nemrégiben Kaposvár is be­jelentette, hogy önálló pályá­zatot nyújt be az Európa Kul­turális Fővárosa címre. Ma­gyarországon így immár tíz település, Budapest mellett Pécs, Debrecen, Eger, Győr, Sopron, Kecskemét, Veszp­rém, Miskolc és Kaposvár száll be a versengésbe. (A szerk.) Tisztelt Polgármester Urak! Magyarország európai uniós tagságának fontos állomásához érkeztünk. A magyar kormány­nak hamarosan döntenie kell arról, melyik város kapja meg a 2010. évi európai kulturális főváros rendezési jogát. A tét az ország szempontjából - nem­csak szimbolikus értelemben - sem kicsi. A történelmi hagyo­mányokat követve Budapest nyeri-e el ezt a címet vagy - a modern magyar állam évszáza­dos történelmében először - egy régióhoz tartozó több vidé­ki város alapozhatja meg saját és környezete hosszú távú fejlődését a több száz rendez­vényt, új beruházások tucatjait magában foglaló rendezvényso­rozattal. A döntés a kormány ama szándékának is bizonysá­ga lesz, hogy komolyan gondol­ja az ország több központú fej­lesztését vagy sem. Nekünk, baranyaiaknak, so­mogyiaknak és tolnaiaknak ter­mészetesen az a fontos, hogy a kulturális főváros a régiónkban legyen. A szerkezeti és növeke­dési gondokkal küszködő Dél- Dunántúl szakmai körei már egy évtizeddel ezelőtt a széle­sebb értelemben vett kultúrá­ban fogalmazták meg a térség fejlesztésének egyik markáns irányát. A kulturális ipar lett a régió fejlesztési stratégiájának más térségektől megkülön­böztető sajátossága. Ezért örül­tünk a Kaposvári Egyetem meg­alapításának, a pécsi országos színházi találkozónak, a Folkloriádának és a szekszárdi német színháznak. Eddigi sikereink egy-egy vá­ros vagy intézmény és kiemelkedő személyiség tettre- készségén múlottak. Az euró­pai kulturális fővárossal szem­beni követelményeknek azon­ban egy mai magyar vidéki vá­ros csak akkor képes megfelel­ni, ha céljait régiója más váro­saival közösen fogalmazza meg. Még a nagy regionális centru­mok szellemi és infrastrukturá­lis kapacitásai is szűkösek ah­hoz, hogy 500-1000 rendezvény sikeresen lebonyolítható le­gyen, több millió látogató kelle­mesen érezze magát. Öt eszten­dő alatt ilyen fejlesztéseket egyetlen városban képtelenség megvalósítani. Tavaly márciusban közel száz kaposvári, pécsi, szekszárdi és Budapesten élő művész, építész, egyetemi oktató, kutató és kul­turális szakember levélben for­dult a miniszterelnökhöz, amelyben azt javasolta, hogy a Budapestnek ígért címet - az európai gyakorlatnak megfele­lően - Pécs kaphassa meg. Elis­mert személyiségek, európai hí­rű szellemi és kulturális műhe­lyek ezt a célt támogatva - sok­sok érdek- és nézetkülönbséget félre téve - párbeszédet kezdtek egymással és Pécs város vezető­ivel. Nyilvánvalóvá vált az a szándék, hogy Pécs csak a régió többi városának közreműködé­sével valósíthatja meg sikeresen az európai kul­turális progra­mot. A kezde- ményezők olyan rendez­vénysorozat mellett kötelez­ték el magukat, amely a kultu­rális eseményeken kívül a régió egészének nyújt előnyöket, nyit fejlődési távlatokat. Tisztelt Polgármester Urak! Egy régió akkor lesz erős, ha városai együttműködnek. Egy város akkor fejlődőképes, ha szomszédaival egyeztetett stra­tégiára építi jövőjét, és ebben a szövetségben kel versenyre má­sokkal. Most és a jövőben nem egymással, hanem a legerősebb várossal, Budapesttel, más eu­rópai nagyvárosokkal, a köz­ponti kormányokkal és az EU szakhatóságaival kell a fejlő­dést dinamizáló forrásokért és saját elképzeléseink megvalósí­tásáért megküzdenünk. Közel két évtizede a koopera­tív régió modelljének alkalma­zásán dolgozom. Szomorú va­gyok, hogy a Dél-Dunántúlról a marakodó régió képe él a közvé­leményben. 1999-ben és 2002- ben a régió megyéinek, városa­inak vezetői és parlamenti kép­viselőik tettek ígéretet az MTA Regionális Kutatások Központ­jában szervezett tudomány na­pi rendezvényeken arra, hogy tevékenységükkel az együttmű­ködést és a régió versenyképes­ségének erősítését szolgálják. Tisztelt Polgármester Urak! Most jött el az ígéretek valóra váltásának ideje. Arra kérem Önöket, működjenek együtt az Európai Kulturális Főváros pá­lyázat összeállításában. Mutas­son példát a Dél-Dunántúl ab­ban, hogy egy régiót sem politi­ka ellenszenv, sem politikai lo­jalitás nem taszíthatja le a mo­dern európai fejlődési pályáról, hogy igényli a decentralizációt és közös elképzeléseket kíván megvalósítani. Ne engedjék a politikai viszálykodás martalé­kává tenni az egymillió ember érdekeit szolgáló nemes célki­tűzést. Meg vagyok győződve arról, hogy a Dél-Dunántúl ér­telmisége e törekvésükben tá­mogatja Önöket, és aktív sze­replője lesz a programalkotás­nak és a rendezvénysorozat le­bonyolításának. Nagyon remélem, hogy a jövő nemzedéke sem Önöket, sem bennünket kötelességmulasz­tásban nem marasztal majd el. Pécs, 2004. november 11. Tisztelettel Horváth Gyula, az MTA Regionális Kutatá­sok Központjának főigazgatója, a Kaposvári Egyetem Honoris Causa doktora Lecsap a humorkalapács Linger Pálma és N. Szabó Sándor a Petőfi-darabban Mészáros B. E. Tanulságos mesével indul a Pécsi Nemzeti Színház vasárnapi be­mutatója: a Szentek kútja című ír példabeszéddel. A darab egy vak házaspár emberi és fizikai megvi­lágosodását, valamint elsötétülé- sét tárja elénk. N. Szabó Sándor és Unger Pálma afféle jutalomjáték­ként kapta a főszerepeket, hiszen a házaspár 30 esztendeje állandó tagja a teátrumnak. A mese a Stúdiószínházban lát­ható, Hargitai Iván adaptálásá­ban, majd az est „második felvo­násaként" a Szobaszínházba vo­nul át a publikum, ahol Petőfi mű­vét: A.helység kalapácsát tekint­heti meg.- Nem akartam többet, mint igényes humorral szórakoztat­ni, vázolja egy mondatban alkotói koncepcióját Füsti Molnár Éva rendező. - Ez a darab a Szobaszínházra készült, akkor változtat­tunk rajta, amikor kivittük a nyáron az Anna udvarba, a szabadtéri játékokra. Az intim részek itt jobban ér­vényesülnek, követhetőbbek a gesztusok, a mimika, a nézők együtt élhetnek a szereplőkkel- mintha maguk is a falusi kocsma vendégeiként ülnének odabent. A szatirikus hangvétel persze megmarad, és a zene is ezt erő­síti. Nem is akárhogy! A fergeteges ko­médiában a po­énok nem kí­mélnek párto­kat, nemzeti hovatartozást, kifigurázzák a túlzott ma­gyarkodást ugyanúgy, mint a ci- gányos életvitelt, szóban, dalban, táncban egyaránt. FUTNAK A KEPEK Homály Zóna Nagy Imre Vajon kinek a filmje a Colla­teral? Michael Manné, a ren­dezőé, aki a bűnügyi film fekete vonula­tának egyik karakteres képvi­selője? Vagy inkább Tom Cruise-é, akinek, úgy tűnik, nem volt elegendő korábban vámpírnak lenni, ezért most is átállt a rossz fiúk oldalára, ta­lán végleg. Bérgyilkost alakít, de nem egy átlagos alvilági fic­kót, akit felbérelnek, kifizet­nek, és azzal kész. Az ő Vincentje valóságos gyilko­lógép, elszabadult végzet, aki nemcsak a „célszemélyeket” teszi el láb alól, hanem szem­rebbenés nélkül halomra öl- dös mindenkit, aki az útjába kerül. Ráadásul még filozófiája is van mindehhez. Az egziszten­cialista lételmélet alapfokú változatának kivonatát adja elő, miszerint céltalan porsze- mecskék vagyunk egy értel­metlen világban. Mindegy, mit teszünk, mondja. Öljünk te­hát. Miért ne? A hollywoodi „álomgyárban” jelenleg ural­kodó szkeptikus világszemlé­letre és erkölcsi relativizmusra jellemző mó­don: ellenvéle­mény, cáfolat nem hangzik el. Részvétlenül fényképezett ké­pek nyelvén hi­deg, közönyös' elbeszélés köz­vetíti a történe­tet. Néhány jele­net beállítása során az alkotók, meglehetős cinizmussal, kiaknázzák a Cruise személyéhez kötődő nézői rokonszenvet. Erkölcsi igazságszolgálta­tásról tehát szó sincs. Vincentet valójában nem győ­zik le, elmarad a végső küzde­lem (ami, persze, elég radiká­lis szakítás a cselekményszö­vés hagyományos sablonjá­val), szinte magától hal meg. Véletlenül. Egyébként valószí­nűleg elvérzik, mert korábban kapott egy jókora lövést, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy kitartóan vágtázzon utolsó áldozata után, metróajtókon törjön át, és lövöldözzön. De, úgy lát­szik, mégiscsak elfogyott a vé­re, meg aztán, nem melléke­sen, a tölténye is. Szépen le­hajtja hát a fejét, és azt mond­ja: látjátok, igazam volt. És el- száguld vele az üres metrósze­relvény a vágyott semmibe. Csak nehogy feltámadjon még nekünk egy új történetben. A dologban az a „legrázó­sabb”, hogy Michael Mann, el kell ismerni, kiválóan érti a mesterségét. „Nekem ez a szakmám!” - kiáltja Vincent, az egyik jelenetben, menekü­lő áldozatai után. Valami ha­sonlót hallunk ki ezekből a precízen vágott, szakszerűen plánozott, elsőrangú képi és zenei effektusokkal ellátott felvételekből. Egy vérprofi munkáját látjuk, aki nem hisz semmiben. Hatásosan váltakoznak a zárt térben, egy taxi belsejében folyó párbeszédek és a tág di- menziójú akciójelenetek, ame­lyek öt nagy hullámban követik egymást, mint egy klasszikus, ötfelvonásos drámában. A kere­tesen komponált cselekmény íve feszes hídszerkezetet alkot, amelynek két pillére a nyitó és a záró jelenet. A film másik sze­replője Max, a taxisofőr (Jamie Foxx), egy eléggé kétbalkezes és félénk figura, rájön, hogy a kiszemelt ötödik áldozat nem lenne más, mint az a kedves ügyésznő, akivel a történet kez­detekor ismerkedett meg, s aki útjában áll bizonyos érdekkö­röknek. így hát minden reményünk ebben a taxisofőrben rejlik. Soványka remény, de remény. Azt javaslom, szurkoljunk Maxnek. Legyen ez a film, minden ellenkező látszat elle­nére, mégiscsak az övé. Gye­rünk hát, Max! MEHES KAROLY SZOMBATI TARCAJA Gedeon úr boldogsága Már csak mosolyogtunk rajta, azon a panaszáradaton, amit rendre elő­adott. Semmi sem számított, se az, hogy csodás idő volt, se az, hogy lá­nya férjhez ment egy svéd gyáros fi­ához, se az, hogy új autót vett - dőlt belőle a panasz. Állt a régiségkeres­kedése ajtajában, és rémtörténetek­kel szórakoztatta az ismerősöket. Voltaképp az egész világot csak azért tartotta fenn még a Jóisten, hogy aki él és mozog, vállvetve, ösz- szefogva megkeserítsék az életét. A legideálisabb és kecsegtetőbb pilla­natokban is megtalálta azt a momen­tumot, ami miatt neki lehet kesered­ni, vizionálni a tönkremenetelről, legkülönbözőbb ellene irányuló ár­mányokról, s mindent összefoglalva, a végső kárhozatról, itt, ebben a földi világban - ami, bizony, már csak na­pok kérdése. Mindenki réges-rég megszokta, hogy ez így van rendjén, Raffa Gedeon akkor boldog, ha boldogtalannak tud­hatja magát. Arról is leszoktunk már, hogy a komoly arccal, feltartott mutató­ujjal előadott gyászjóslatai közben olya­nokat szúrjunk közbe, hogy „Ugyan már!”, „Nem kell az ördögöt a falra fes­teni!”, „Meglátod, nem lesz semmi baj, Gedikém...” Aztán jött a hír, hogy egy tavaszi na­pon összeesett a bolt előtt. Mondták, hogy az utóbbi hetekben arról sápíto- zott, hogy szúr a hasa, és hogy biztosan meg vannak tekeredve a belei - de hát ki vette ezt komolyan ennyi idő után? A kórházban felnyitották és már varrták is vissza. A Göbecses prof állítólag ma­ga bevallotta, hogy ilyen rákos burján­zást még életében nem látott, ha nem hangozna nagyon morbidul, azt kéne mondja, hogy szinte szép volt. A jósok két hónapot adtak Raffa Ge­deonnak. Amikor újra találkoztam vele, a bolt előtt szivarozott, amit addig sose tett. Már messziről integetett, majd a vál- lamra tette a kezét, és kérte, meséljek. Zavaromban arról kezdtem el motyo- rászni, hogy nem könnyű a mai világ­ban, aki vinni akarja valamire, annak annyit kell güriznie, hogy kilóg a bele... De félbeszakított, és szinte leteremtett. Nem kell állandóan ilyen sötéten látni a dolgokat, mindig és mindenhol meg le­het találni a szépet és a jót, csak az nem boldog, aki nem is akar az lenni. A nagypofájú törtetők pedig csak tegyék tönkre magukat, aki nem tud megállni egy kis virág, egy napfényben megcsil­lanó ablaktábla előtt, az megérdemli a sorsát. Ilyenekkel traktált, arcán szé­les, szinte ismeretlen mosollyal, s mindeközben nagyokat szippantott a szivarból. Búcsúzásnál mélyen a sze­membe nézett, úgy mondta: ejnye no, nem ilyennek ismertelek én régen, így nekikeseredni! Másoktól is egyre-másra azt hallot­tam, hogy Gedeon úr lett legfőbb vi­gasztalójuk. Nem hogy nem panasz­kodott saját állapota miatt, holott most kivételesen minden alapja meglett volna rá, hanem már-már Szent Ferenc-i ékesszólással arról győzkö­dött mindenkit, hogy legyen az illető­nek bármely nyűge és pillanatnyi gondja, az mind el kell törpüljön amel­lett, hogy él, itt él ezen a csodás föl­dön, szívhatja a levegőt, odatarthatja az arcát a napsugárnak. Egy hűvöskés, esős májusi napon jár­tam nála utoljára. Bent ültünk a bolt­ban, ezúttal pipa lógott a szájából, és vü- lányi vörösbort ivott. Hátradőlt a karos­székben, amiről éveken át azt állította, hogy Churchillé volt, és mindenkit szi­dott, mint a bokrot, hogy ezt a történel­mi darabot nem vásárolják meg tőle, holott szégyenletesen alacsony árért vesztegeti. Körbemutatott. Itt minden olyan ré­gi, nézd csak meg bármelyik darabot. Elmúlt életek bús maradékai. De még­is itt vannak. Megtapogathatod őket, elolvashatod őket. Kikapott egy ezeréves képes levele­zőlapot az asztalon álló fadobozból, és felolvasta, majd hanyag mozdulattal elém vetette a képeslapot, aztán felne­vetett. Láttam, hogy a keze az asztalról las­san a hasára csúszik, és az egészen a köldöke fölé húzott nadrágon pihen meg. De nem mélázhattam sokat, mert emelte a poharát. A kinti esőzéstől egészen besötétült helyiségben szinté csak egy-egy világosabb foltból állt össze az arca. Mind meghaltak, mondta, mind. És a világ mégis pompásan működik tovább. Tessék: borozgatunk és c'se- verészünk. Az gebedjen meg, akinek van egy rossz szava is az egészre! Ugye? Nekem pedig semmilyen szavam nem akadt, csak bólintottam némán. t Annie lesz az ötödik áldozat? (Jada Pinkett Smith) I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents