Új Dunántúli Napló, 2004. október (15. évfolyam, 269-298. szám)

2004-10-22 / 290. szám

2004. OKTOBER 22., PÉNTEK - DUNÁNTÚLI NAPLÓ RIPORT 7 KULTÚRA ­Kinek a hőse ma Nagy Imre? film Mészáros Márta kibeszélhette, ami a szívét nyomta Az Uránia moziban csütörtök dél­előtt a PTE Babits Mihály Gyakor­ló Gimnáziuma immár hagyomá­nyosan, egy film megtekintésével ünnepelte október 23-át. Ezúttal keresve se lehetett volna alkalma­sabb művet találni, mint amilyen a most elkészült Nagy Imre-film, A temetetlen halott, Mészáros Márta alkotásá. A rendezőnő a ve­títés után elbeszélgetett az ifjú­sággal, akiknek egyébként a fil­met ajánlotta. Méhes K. Nem túlzás: a gimnazisták egy pisszenés nélkül nézték végig a több mint kétórás filmet, ami egy olyan ember utolsó hó­napjait elevenítette fel, akit eddig csak a történelemkönyvekből ismerhettek, illet­ve akit évente egyszer, október 23-a táján szoktunk emlegetni. Mészáros Márta azonban tudatosan a mai magyar fiata­loknak ajánlotta új művét, mert mint mondta:- Ma is sok hazugság van ’56 körül, ezért folyamatosan kell beszélni róla. Azt a két évet akartam elmesélni, Nagy Imre életé­nek utolsó, 1956-tól haláláig tartó szaka­szát, amit a leginkább elhazudtak és eltit­koltak. Az, hogy egy miniszterelnököt arc­cal lefelé, egy börtönudvaron földelnek el, és szemetet, moslékot borítanak rá, olyan szürreál-barbarizmus, amit sose szabad el­felejteni, és bizony ti, mai tizenévesek, er­ről alig tudhattok valamit. A vetítés után, a látottak okozta döbbenet­ből való lassú ocsúdással egyre több kérdés hangzott el a rendezőnő felé, amik részben a A történelem mai vetü- lete: Köszönjük neked a nagyapánkat! - mond­ták Nagy Imre unokái ^ á főszereplő Jan Nowiezkinak MÉSZÁROS MÁRTA m mái film elkészítésének körülményeit, a szülész- választást firtatták, de többen érdeklődtek Mészáros Mártának a történelemhez, és ki­fejezetten Nagy Imréhez való viszonyáról.- Természetesen egy ilyen műre évekig készül az ember, belsőleg is, és úgy tűnik, a megfelelő hosszúságú külső időnek is el kellett telnie, az újratemetéstől számítva épp 15 évnek. A dologhoz hozzátartozik, hogy én 1953-tól ismertem Nagy Imrét, a házában laktam, és lányával, Nagy Erzsé­bettel kislánykora óta tartom a kapcsolatot. Amikor a ’80-as években elkészült a Napló...-filmem, Erzsébet ott volt nálam va­csorán, és megjegyezte, boldog ember va­gyok, mert a film által kibeszélhetem, ami a szívemet nyomja. Akkor azt feleltem: Erzsi, meglásd, egyszer a te történetedről is lehet majd filmet csinálni... Ami viszont szomorú és elgondolkoztató: ugyan kinek a hőse ma Nagy Imre? Hiszen igazán se a jobb se a baloldal nem vállalja, ami a forgatás iránti közönyben meg is mutatkozott. Igaz, én nem is akartam semmilyen politikai irányba elmozdulni. Mindenkinek feltűnt, ami egy „politikus hős” megfestésében merőben szokatlan, hogy Mészá­ros Márta emberi figurát muta­tott be Jan Nowiczkival a fősze­repben.- Igen érző, szeretetten, családos ember volt. Sokat sírt a börtönben töltött hónapok alatt, depresszióba esett. Ami nem csoda, hiszen amikor a régi jegyzőkönyveket ol­vastuk, mi magunk is szinte depresszióssá váltunk, mert amivel szembesültünk, min­den képzeletet felülmúlt. Amennyire lehe­tett, igyekeztünk hitelesek maradni, ám ugyanakkor ez játékfilm. A film igazi hite­lessége, azt hiszem, az emberi magatartá­sok ábrázolásában rejlik. JEGYZET Apám, ötvenhat és a nők Balogh Zoltán Hét-nyolcéves lehettem, ami­kor rákaptam, hogy titokban turkáljak nagyanyámék f 'Ér hálószobái szekrényeiben. Vonzott a falusi szoba téli-nyári hűvössége, a kis ablakok miatti állandó fél­homály. S persze az öreg aligfelkapaszkodottpolgár- bútorok rejtette misztikum. Nehéz volt kihúzni a nagy, tömött fiókokat. Sorra próbál­tam nagyapám összegyűrt ün­neplő kalapjait, még a nők iz­galmas fejfedőit is. Köztük anyám sapkáját - most már tu­dom: Bocskai-sapkát. A nagy akasztósban befúrtam az or­rom a molyirtószagú kabátok közé, válogattam az övék és a nyakkendők között. Hetente-kéthetente garázdál­kodtam, ezért nem értem, ho­gyan kerülhette el a figyelmem sokáig a tenyérnyi széles piros- fehér-zöld karszalag. Nem hagyhattam ott: s mert lötyö­gött, gombostűvel tűztem a pu­lóverem karjára. Adod ide?! - ri- vallt rám nagyanyám a konyhá­ban, a köténye zsebébe gyűrve a karszalagot, aminek, már fel­nőtt fejjel, morzsánként tudtam meg a történetét. Apám ötvenhat elején szerelt le, hivatásos lokátoros tiszt volt addig, de nősült, és inkább pol­gári szakmára váltott. Aztán ok­tóber vége felé ezzel a karsza­laggal áhított haza: gyűlés van a tanácsháznál, s neki, mint kato­naviselt embernek, ott a helye. Biztos, ami biztos, összepakol némi élelmet a spájzban. Anyám és nagyanyám ösz- szenéztek - és rázárták a hüvelykvastag ajtót. Hiába dö­römbölt. Ha kell valami, szólj, a hátsó kisablakon beadjuk! Öt napig volt bezárva apám a spájzba, akkor látták-hallották úgy az asszonyok, hogy már ki­engedhető. Nagyapám egy szót se szólt, két év oroszországi, elsővonalbeli szolgálattal, a falu határában hónapokig álló front emlékével. Apámat ki se hallgatták ké­sőbb, minden belesüppedt a családi legendáriumba, míg úgy nem érezték a nők, hogy ideje a következő generáció majdnem-férfiemberét beavatni a titokba. Tán tud vele kezdeni valamit. A medikus barangolása könyv Okulás, remény, tartás Dunai A forradalom idei évfordulójára látott napvilágot dr. Debreczeni László (képünkön) megkapóan szép és egyben forrásértékű könyve Egy medikus barangolá­sai börtönországban címmel. A magánkiadásban 300 példány­ban megjelent, pénzért nem kapható könyvét barátainak, is­merőseinek ajándékozza. A szerző 1956 őszén orvostan­hallgatóként a forradalmár pécsi diákok egyik vezetője volt Ő el­nökölt azon a diákparlamenti ülésen, amely pécsi forradalmi eseményeket elindította. Bevá­lasztották a városi forradalmi bi­zottmányba, és összekötőként ő képviselte az egyetemistákat a forradalmi katonatanácsban. Most az idősödő kor derűjével, az emberi gyengeségeket megbo­csátó humanizmusával tekint vissza ifjúságának ezen szaka­szára. Személyes hangú vallomá­sát a forradalom napjairól és a megtorlás éveinek drámájáról, az első stáció tartalomelőzetese ekként vezeti be: „amelyben megáll egy fekete autó és min­den rosszra fordul.” A megtorlá­sok idején a pécsi katonatanács­perben az egye­temisták közül egyedüliként ő szerepelt. A hadbíróság má­sodfokon három és fél év börtön- büntetésre ítél­te. Az ország összes egyeteméről kizárták. Az 1957. március 13-i letartóztatása után amnesztiá­val, 1959. április 18-án szaba­dult Orvosi tanulmányait csak 1963-ban folytathatta. Ahogy a pályája, úgy most visszaemléke­zése is tanúsítja, minden meg­próbáltatása ellenére nem lett sem megtört, sem megkesere­dett ember. Unokájának ajánlotta a köny­vet, hogy megismerje azt a via dolorosát, amelyen a nagyapák nemzedéke végigment, ám mégis azzal a reménnyel, hogy a kisfiún kívül mások is érdek­lődéssel olvashatják, okulást, reményt, tartást meríthetnek belőle. Vallatószék, sarokba téve Cseri László Egyedülálló kiállítás nyűt tegnap délután „56” címmel Hosszúhetényben, a művelődési ház emeleti nagytermében. Az 56-os Szövetség és a Hosszúhetényi Polgári Kör szervezte bemutató anyaga, így együtt, még sohasem volt látható. A dokumentumok egy része az országos szövet­ség budapesti gyűjtése eredményeképpen állt össze, a másik pedig pécsi és hosszúhetényi do­kumentumokból, tárgyakból. A dokumentumok között találhatók eredetiek és fénymásolatok is, de van itt géppisztoly, go­lyószóró, mesterlövész puska, egyenruha, vagy például a mecseki láthatatlanok lyukas, vérfol­tos zászlója. A falakon körben írások, fotók, új­ságcikkek, a terem közepén pedig a fegyverek halmaza. A sarokban egy ávós irodát rendeztek be vallatószékkel és lámpával, a fogason bőrka­báttal. A látogató beleolvashat a Dunántúli Nap­ló ’56-os, október végi számaiba, vagy meg­szemlélheti azt a fényképet, amelyen egy orosz tank látható harci állásban a pécsi Széchenyi té­ren. De megtekinthetők korabeli film- és hang- felvételek is az országos szövetség jóvoltából. A kiállítás, amelyet dr. Rajczi Péter történész nyitott meg, egy darabig együtt marad, mondja az egyik szervező, Molnár Ferenc, a helyi polgá­ri kör képviselője, majd a fővárosban több he­lyütt bemutatásra kerül. Mai fiatalok egy korabeli vallatószobában FOTÓ: TÓTH L BELENESSY CSABA PÉNTEKI TÁRCÁJA Lyuk a lobogón A lyukas lobogó volt az első és sokáig egyetlen védjegyünk a XX. század vilá­gában. A Rubik-kocka sokkal később jött és másról szólt. Az első a szabad­ságvágy és a hősiesség jelképe, a má­sodik az ügyességé és a találékonysá­gé. Mindegyikre szükségünk volt ah­hoz, hogy megmaradjunk. A zászló holnap is előkerül. Délelőtt ott feszengnek vele papírízű állami ün­nepségeken, este fáklyák közt lengetik dacos szónokok, néhány lakásban pe­dig előveszik a sublót mélyéről, és vé­gigsimít rajta egy-egy reszkető kéz. Lobognia kellene pedig, büszkén és méltóságteljesen. Mert 1956. október 23-ika nem a szenvedés, a kudarc, a vérbe fojtott reménység napja, hanem a magyar dicsőségé. Ezen a napon talpra szökkent a nemzet, megszólal­tak a tiltott versek, felcsendültek az ül­dözött dalok, és hazatértek a bujdosó nevek. Mosolygó, boldog emberek siet­tek a sugárutakon, körbefonták Bem és Petőfi szobrát, s a szabadság szó elől lehullott az odabilincselt jelző. Meghő­költ a világverő Vérvörös Hadsereg, mögöttük szűkölt a csatlósok hada. Esze Tamás örökét Szabó bácsi vette át, a talpasok nyomában lódenkabátos sereg menetelt, s egy ideig azt hittük, döntetlenre hozhatjuk a második vi­lágháborút. Ma persze megint osztozkodunk, ci- báljuk a lobogót. Ki vágta ki a gyűlölt sztálini címert? Mi vagy ti? Kisbetűvel írnánk Mindszenty bíboros nevét, aki nácik és bolsevikok ellen védte az üldö­zöttek életét. Megfosztanánk a mártí­rok dicsőségétől a baloldali álmodozót, kit keresztnevén, pertuban küldött bitó alá az egykori elvtárs. - Ha mi nye­rünk, mi akasztottuk volna fel! - mond­ta nekem Maiéter Pálról egy Corvin-kö- zi hős. Elszámolatlan garasokat kere­sünk, karosszékek mélyéből elemzünk siralomházi vallomásokat, s addig haj­togatjuk mások glóriáját, míg fele a ke­zünkben marad. Eszébe jut-e egy fran­ciának, hogy a forradalom ünnepén új­ratárgyalja Robespierre perét? Esküszöm, bolondok vagyunk. El­dugjuk hőseinket, legfeljebb a hátsó sorokban álldogálnak az ünnepsége­ken, jó hogy jegyet nem vetetünk ve­lük. Ki ismeri Pécsett a mecseki látha­tatlanok egykori orvosát? Azt a csen­des, törékeny, kis embert, aki többet tett értünk, mint bármely ezer tár­sunk, ki közöttünk él. Őrzi-e emlékeze­tünk a forradalmár pécsi orvostanhall­gatók nevét? - Én medikusból építész lettem, de akik visszamehettek az egyetemre, mindvégig viselték a bélye­get. Soha nem lettek azok, akik lehet­tek volna. - mondta egyikük. Túl van már minden keserven, pedig a kitünte­tést, ami neki járna, minden évben megkapja valaki más. Tudjuk-e kik harcoltak a Mecseken? Bányászok, diákok, könyvelők, egysze­rű, tisztességes emberek, akik talán csak annyit éreztek, ez így nem jó. Nem jut egy rendes blúz az asszony­nak, hiába bámul a kirakat előtt a gye­rek, üresen rottyan a leves, egy sörre futja csak vasárnap, pedig még egy volna jó. Suttogva szabad csak a gon­dolat, a műhelyben a legbutább diri­gál, listára vesznek, ha misére mész, az is baj, ha magyar vagy, az is baj, ha sváb. A legnagyobb baj, ha valaki vagy, s nem csak egy sapka a sok közül, egy csattanás a vastapsban, egy iksz a 99 százalékból, egy hűséges villanás Rá­kosi elvtárs jóságos szeme tükrében. Az emberiség legnagyszerűbb pilla­natai, amikor szembefordult az elke­rülhetetlennel - olvastam egy filozó­fustól. Ezek a csodálatos napok. így szelídült meg a tűz, így született meg az írás, az orvosság, a repülő és így születik a szabadság. Holnap 2004. október 23-ika van. Még mindig lyuk van a lobogón. Ne erőlködjünk, ne foltozzuk, hagyjuk be­gyógyulni a szövetet A piros a harc színe, a fehér a békéé, a zöld pedig a reménységé. Legyen zöld a lyuk helyén. » i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents