Új Dunántúli Napló, 2004. szeptember (15. évfolyam, 239-268. szám)

2004-09-03 / 241. szám

IMII 2004. Szeptember 3., péntek RIPORT 7. OLDAL K U L TÚRA ­Bükkösdi László Életének 66. évében, hosszú, sú­lyos betegség után tegnap, az esti órákban Pécsett elhunyt Bükkösdi László, a Dunántúli Napló állandó tárcaszerzője. 1939-ben született Sásdon, diplomáját az ELTE Bölcsé­szettudományi Karán szerez­te. Rendkívül színes pályát fu­tott be: volt újságíró, könyvtá­ros, népművelő, uránbányász, zöldségraktáros, színházi fő­titkár, az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójának alapító tagja, fő­rendezője, aki szerkesztőként és riporterként is dolgozott. Később a Pécsi Kulturális Köz­pont igazgatóhelyettese lett. Munkássága során rende­zett irodalmi műsort, bábszín­házát, pantomimet, prózai és zenés színházat, bárműsort. Bábdarabjai japánul és néme­tül is megjelentek, több hazai bábszínház játszotta őket. Több mint 300 tv-műsor létre­hozásában vett részt. Nem­csak hozzáértő művészetkriti­kái, de színesen tálalt főzési receptjei is népszerűvé tették. Utolsó könyvén, amelynek a megjelenését már nem érhette meg, most végzik a végső si­mításokat. Emlékét tisztelettel őrizzük. Szamba-parti Kodálv-dallamokra program, ahol a tóutakon. Az oly­kor 36 órás túrá­kat úgy lehetett el­viselni, hogy jóko­ra fotelekben zöty- kölődtek az uta­sok, és a repülők­höz hasonlóan ste­wardess szolgálta fel menet közben az elemózsiát. A chilei határ kö­zelében, Mendosá- ban indult a karnagy előadást tartott Kodály kórusmű­vészetéről, és a férfikar rögvest intonálta is az elhangzottakat. Innen San Jüanba, egy nemzetközi fesztiválra utaztak, majd a brazíliai San Laurencoban egy még nagyobb megmérettetésen szerepel­tek: 46 kórus énekelt, a magyaron kívül egy portugál volt a vendég. Az pedig min­denütt kérés volt, hogy Kodály-dalokat is hallhassanak a műsorban.- Hat esztendővel ezelőtt Kanadában is­merkedtünk meg egy argentin hölggyel, aki azóta minden esztendőben hívott ben­nünket, hogy vegyünk részt az általa szer­vezett San Juan-i találkozón. Most végre támogatásokkal sikerült előteremteni a költségeket, mert bizony 12 millió forint­ba került az út - szól a gazdasági háttérről Lakner Tamás. A pénz zömét a kórusta­gok adták össze. Külön érdekessége volt az útnak, hogy villányi borokkal a tarsolyukban utaztak - ezt kérték a kinti magyarok. Összesen tíz koncertet adott a három országban a Bartók férfikórus, énekeltek többek között Montevideóban a magyar közösségnek, Buenos Airesben a Hungá­ria Egyesületnek, és felléptek Sao Paoló- ban a térség egyik legrangosabb alma ma­terében, a magyar-portugál nyelvű ben­cés rendi Szent István Iskolában. Végül el­látogattak Rio de Janeiróba, ahol a Krisztus-szobor alatt is felcsendültek magyar dallamok, MÉSZÁROS B. E. Hihetetlen megbecsüléssel fogadtak ben­nünket Dél-Ameriká- ban! Volt olyan feszti­vál, ahol a magyar him­nusszal kezdődött a nemzetközi kórustalálkozó - mondja Lakner Tamás karvezető a Pannon Volán Bartók Béla Férfi­kar uruguayi, brazil és argentin turnéjá­ról A Kodály-dalokat pedig mindenütt ki­követelték.- A Le Nációnál argentin országos napilap Szenzációs kórus címmel vezércikkben számolt be a fellépésünkről. A brazíliai San Laurencóban pedig, a városba érkez­ve, a főutcán átívelő hatalmas transzpa­rens fogadta az együttest, Üdvözöljük a magyarokat! felirattal - idézi Lakner Ta­más. Közel három hetet töltött a 36 tagú pécsi férfikórus a tengerentúlon, és a hétvégén érkezett meg a rendkívüli élményeket hozó kalandos turnéról. Amerika déli félte­kéjén, Montevi­deóban landolt a társaság, majd több, mint 10 ezer kilométert buszoz- tak a korántsem európai szintű au­Eloüott életek Semmihez sem fogható szagú a tűz és a tűzoltófecskendők nyomán szétázott kupac. Ked­den délután itt még házmaga- san lángolt a bozót és a mé­lyén egy kalyiba, a 6-os és egy uránvárosi orvosi rendelő kö­zötti szűk sávban. Ahová egy év alatt■ kijárt csapás vezetett, ahol az isme­retlen tekintet elől rejtve, úgy hitte, otthont épített magának a hajléktalan. Végleges otthon­illúziót, hiszen még egy dara­bot le is kerített a mindenfélé­ből összetákolt kalyiba körül, ólat húzott a kutyának, és szerzett neki láncot is, a macs­kának bent volt a helye. No­vemberben jártam arrafelé, hajléktalannézőben, mielőtt a fagy újabb nyomot hagyott vol­na a lelkekben. Kedden délután házmagas­ra csaptak itt a lángok a gazda távollétében, senki nem kérde­zi, mitől és kitől, lehet, föl­gyújtották, mondja az utcai szociális munkás, nem ritka az ilyesmi. Azóta elmentek egymás mellett, ő és a rezzenéstelen ar­cú gazda, akinek talán éppen az járt a fejében, hogy vajon le­het-e még egyszer kutyája és macskája. BALOGH ZOLTÁN A ténylegesen megvalósuló de­mokrácia megváltoztatja és felfor­gatja a hivatalok szerepét is. A ha­gyományos társadalmakban a hi­vatalok a hatalom, király, a hely­tartó, a kormány kinyújtott keze­ként a társadalom fölső rétegei­nek kiszolgálója, az alsóbb réte­gek elnyomója volt. Miközben fönntartották az állam- és jogren­det, az uralkodókkal azonosultak, vezetőik maguk is a felsőbb társa­dalmi rétegekhez tartoztak. Felül­ről lefelé beszéltek. A demokrácia olyan társada­lom megvalósítását jelenti, ahol nincs fent és lent, politikai érte­lemben nincs uralkodó osztály, a gazdagság nem jelenthet politi­kai, hanem csak magánéleti előnyt. Az egyes emberből, mint a szabadság és méltóság hordozó­jából kiinduló demokrácia hivata­lainak is tükrözniük kell a politi­kai osztálymentességet és az em­beri méltóság mindenekelőtti tiszteletét. A hivataloknak minden egyes tevékenységükben és megnyilvá­nulásukban meg kell ismételniük A DEMOKRÁCIA SZÓTÁRA Hivatalok a demokrácia alapító gesztusát. Emberek összegyűlnek, államot hoznak létre, anyagi javaik egy részét rendelkezésére bocsátják (adót fizetnek), nem önmaguk el­nyomására, hanem azon közös ügyeik intézésére, melyekkel ők maguk nem tudnak, vagy nem kí­vánnak foglalkozni (védelem, rendfenntartás stb.). A hivatalnak a demokrácia minden egyes pol­gárával szemben úgy kell visel­kednie, mint saját szülőatyjával és szülőanyjával, mint olyannal, akinek létét és fennmaradását kö­szönheti, és akit tisztelnie kell. Miközben a demokrácia polgárai egymással felnőttként beszélget­nek, a konkrét hivatalnoknak (a rendőrnek, a városháza vagy a minisztérium alkalmazottjának, magának a polgármesternek vagy a miniszterelnöknek) az illedel­mes gyermek beszédmódján kell őket megszólítania. Elvileg az ál­lampolgár, mint „szülő”, fenntar­tó, és nem a hivatalnok kezdemé­nyezheti kettejük közt a demok­ráciára jellemző felnőtt-felnőtt be­szélgetést. Miután történetileg nem ismé­telhető meg az „eredeti helyzet”, az új demokráciában a hivatalnak kell a demokrácia értékrendjét és beszédmódját az emberek felé közvetítenie. Paradox módon a gyermeknek kell megszülni saját szülőjét. A hivatalnoki kar a de­mokratikus „állam beszélgetője” az őt létrehozó és fenntartó embe­rekkel, ezért képzésére a demok­ráciában nagy súlyt és komoly for­rásokat kell fordítani. Ennek végig vitele a vezető hivatalnokoktól és politikusoktól bölcsességet, a saját kis és vélt érdeken való túltekin- tést, történeti előrelátást és morális felelősség-vállalást kívánna meg. A beszélgető hivatalok tehet­nék az iskolák és egyetemek mel­lett a legtöbbet, hogy a kialakuló demokráciában élőket rávezessék érdekeik fölismerésére, és a társa­dalmi beszélgetésre. Demokráciában az állam a de­mokrácia és a polgárok szolgája, ezért a hivatalok beszédmódja „függő beszéd”, embertársi be­széd és soha nem a felülről pa­rancsoló hatalom. Boros János KERÁMIASZIMPÓZIUM 2004. Ágoston Árpád kolozsvári, Balázs Péter egri, Boda Péter hosszúheté- nyi, Elke Heckenberger augsburgi, Fekete László budapesti, Gyuricza Gabriella pécsi, Kincses Ágota szentendrei és Major Judit palkonyai művészek kerámiaalkotásai a pécsi Parti Galériában szeptember 23-ig tekinthetők meg. A munkák a siklósi szimpóziumon készültek._________________fotó; löffler péter A múlthoz is kellene jószerencse A negyed évezreden át működött szénbányászatnak a Mecsek térsége nagyon sokat köszönhet. A dicsőség azonban mostaná­ban különösen hamar múlik el A hagyományőrzőknek az utóbbi hat évtizedben meghonosodott bányásznapon, szeptem­ber első hétvégéjén is azért kell küzdeniük, hogy a szakmának legalább tisztességes nyoma maradjon fenn. Kulcsár Vince, Vasas-bánya hajda­ni főbányamestere emléktárgyat készített magának: egy földgöm­böt az Egyenlítőnél félbevágott, és a világméretekben kuriózumnak számító, csak itt található gömb­szenet illesztett rá. A felirat azt ta­núsítja, hogy ez „Az utolsó szén Vasas-bányából, 1993. szeptem­ber 30. A gömb belső részére a bányászhimnusz és a Tisztelet a bányászatnak dal szövege mellé feljegyezte, kikkel dolgozott együtt és miféle neveken szere­pelt a tröszt. 1920-ban született Vasason, de szülei Zala megyéből jöttek ide munkát keresni.- Apám külszínen dolgozott - emlékezik. - Amikor 16 éves let­tem, a bátyám már segédvájár volt. Az ő példáját követtem. 1936. június 10-én volt az első le­szállásom Vasas-bányán. Attól kezdve 1973. december 5-ig ott dolgoztam. Takarítófiúként kezdtem, aztán csillés, segédvá­jár, vájár lettem, majd 1946-ban elkezdtem tanulmányaimat Sop­ronban, a bányaipari technikum­ban. Ahogy végeztem és hazake­rültem, 1949-től aknász lettem, majd körletvezető aknász, aztán főaknász, végül bányamester. Munka volt rogyásig, és nagy fe­lelősséggel járt. Mindennap más volt. Még éjjelente is a megoldan­dó műszaki feladatok foglalkoz­tattak. Ám most úgy gondolok vissza erre a 36 évre: örülök, hogy bányász lettem. Velem megszakad a családunkban a bá­nyász szakma, igaz, a bánya is megszűnt. Szerencsésnek mondhatja ma­gát. Mindig a legmélyebb szinte­ken dolgozott a bányában, a leg­gázosabb, legveszélyesebb telepe­ken, de komolyabb balesetet nem szenvedett - pedig bányamentő is volt tíz évig -, sőt a körletében sem történt ilyen.- Amíg a bánya létezett, volt te­kintélye a bányásznak, amióta a bánya megszűnt, csak az emlékek maradtak - mondja szomorúan. Pusztafalui Gábor nyugalma­zott bányamérnök élettörténete a bányászdinasztiákra példa.- Édesapám a bányászatban dolgozott, de nem bányász volt, hanem műszerész, lakatos - me­séli. - Anyai ágon a nagyapám és mindegyik fiútestvére bányász volt. Ő 1947- ben mint a Fe­renc József-ak- na főaknásza ment nyugdíj­ba. Mindegyik fia a bányánál dolgozott, és a vejei is. Apai nagyapám bá­nyaács volt. Édesapám Dortmundban szüle­tett, mert a nagypapa családostul Németországig ment munkát ke­resni az 1905-ös válság idején. Apai nagyanyám fiútestvérei is mind bányászok lettek. Legkisebb öccse a soproni Brenbergbánya főbányamestere volt. Ilyen családi előzményekkel természetesen bá­nyaipari technikumba kerültem 1951-ben, de közben igazgatói en­gedéllyel dolgozhattam a bányá­ban. 1951 októberének első szom­batján szálltam az első műsza­komra Széchenyi-aknán. A diákévei közben nagyon sok műszakot teljesített. A technikum után a munkahelyének a komlói Kossuth-bányát jelölték ki, de ja­vasolták, hogy menjen egyetemre.- A munkakönyvem az üzem­ben maradt, és meghagyták az öl­tözőszekrényemet: minden nyári termelési gyakorlatomat Kossuth- bányán töltöttem. Az egyetem után a Komlói Széntröszt Béta-bányájához ke­rült: a technológiai fejlesztésben kapott feladatot. Később a tröszt üzemgazdasági osztályára helyez­ték át, és bányaüzemgazdász szakmérnöki képzésen vehetett részt. A trösztök egyesítése után 1963-tól a pécsi szénmedence táv­lati fejlesztési csoportját vezette 1968-ig, majd a műszaki osztá­lyon a gépesítési rendszerek alkal­mazhatóságával foglalkozott. 1972 júliusától a beruházások ki­vitelezését irányította osztályve­zető-helyettesként, majd osztály- vezetőként. 1979-ben a szállítási üzem vezetésével bízták meg, Vé­gül a külfejtési üzem főmérnöke volt hét éven át, a Mecseki Szén­bányák utolsó napjáig, 1993. már­cius Újéig. Az öccse is bányamérnök, hú­ga tanár, a lánya pedig a Pécsi Tu­dományegyetemen tanít. Nyugdíjasként Pusztafalvi Gá­bor édesapja közösségi tevékeny­ségének példáját követve a hagyo­mányőrzésre adta a fejét.- A Pécsi Bányásztörténeti Ala­pítvánnyal mentjük, amit még le­het a mecseki bányászat történe­téből. A Mecsek térségének gaz­dagodásához nagyon sokat adott a bányászat kétszázötven év alatt, de ezt ma már nem értéke­lik. Néhány hónap múlva a kül­fejtés is befejezi. Most van az utolsó esélye az emlékállításnak, mert ha a szénkitermelés teljesen megszűnik, hiába igyekszünk hirdetni toronyzenével meg egye­bekkel, hogy tisztelet a bányá­szatnak. Az emlékezők egyre ke­vesebben vannak. A nyugdíjas bányász szakszer­vezetben is tevékenykedik.- Azelőtt, ha gondjuk volt a bá­nyászoknak, a vállalat igazgatósá­gához fordulhattak, és az segített nekik. Ez a gondoskodás a Duna- gőzhajózási Társaság idejétől a Mecseki Szénbányák megszűné­séig létezett. Most a szakszerveze­tünkön kívül nincs hova fordulni­uk: a hajdani szociális védő­háló megszűnt. Fegyelmezett, tisztességes és egyben ellenőr­zött munka volt a bányában. A bányászok eh­hez szoktak hozzá, valamint ahhoz, hogy egymás tisztelete és segítése természetes az egymásra utaltságban. Ez a hagyomány na­gyon nincs szinkronban a jelen­ben divatos önző magatartásfor­mákkal. A régi bányászok nem ta­lálják helyüket a számukra idegen világban. Kihaló „fajtához” tartoznak a szó minden értelmében. Pár éve még hétszázan kötődtek a nyug­díjas bányász szakszervezethez, ma négyszázan, ha vannak. DUNAI IMRE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents