Új Dunántúli Napló, 2004. május (15. évfolyam, 119-147. szám)

2004-05-30 / 147. szám

2004. május 30., vasárnap Művészbejáró Támolygó táncművészet- Valóban ennyire súlyos a hely­zet, elfeledkeztek a balettről?- Méltatlannak tartom, hogy a táncművészet az utolsó a sor­ban, amikor a pénzeket oszt­ják. Franciaországban a nem­zeti jövedelem 14 százalékát fordítják a kultúrára, nálunk pedig ez az összeg az ország összjövedelmének az egy szá­zaléka sincs. Felháborító, mert ezzel párhuzamosan olyan ko­moly pénz úszik el az „ország arca”-társasjátékon, amellyel igazi értékeket lehetne felmu­tatni Európának, sőt az egész világnak. Érthetetlen számom­ra, hogy miért nem veszi figye­lembe a kormányzat, hogy egy táncművész kilenc kegyetlen tanulóév után szerencsés eset­ben húsz évig képes nemzet­közi szinten teljesíteni. Ha mindezt becsülettel végigcsi­nálja, nagyjából négy vacsorára elegendő nyugdíjat folyósíta­nak neki.- Erre is alkalmazható egy divatos mondás manapság, hogy majd az Unió megoldja...- Tudod, mit old' meg az Unió? Azt, hogy a szakma krémje ki fog sétálni az ország­ból, mert az Unióban 3000 euró alatt nincs táncosfizetés. Ná­lunk már megbecsült táncos­nak számít, aki 120 ezer forin­tot kap per hó. Pedig mint a Táncművészeti Szövetség tagja mondom, 6 milliárdból rendbe lehetne hozni a magyar tánc­szakmát tokkal-vonóval.- Nem vágtak vissza még az­zal, hogy te perlekedsz, aki az egész táncos pályafutásod alatt dédelgetett művész voltál?- Dehogynem! Csak ez jó nagy marhaság. Amikor 1972- ben Várnában az oroszokat is agyonvertem a nemzetközi balettversenyen, mint ifjú ti­tánt, az akkori kültúr-fő- korifeus, Aczél elvtárs beszá­molójára is meghívtak. Öntuda­tos KISZ-esként elmondtam, hogy milyen súlyos problémá­kat látok a magyar táncművé­szetben. Nem örültek neki. Va­lami olyasmit válaszoltak, hogy türelem rózsát terem. Később Grósz Károly a magyar gazda­ság talpraállítását jelölte meg mint a táncszakma eljövendő aranykorának kezdetét, Pozs- gay szintén nyugtatgatott ben­nünket egy szebb jövő képét felrajzolva elénk, az MDF már nem is nyugtatgatott, most pe­dig szóba sem állnak velünk. Mint balettmüvész, KEVEHAZI GABOR mindent elért, amire ezen a pályán gondolni lehet: el­képesztő versenygyőzelem, nagy sikerű külföldi vendégszereplések, csodálatos szerepek, és nem kevésbé csodálatos dijak, kitüntetések. Ahogy ígérte, három év alatt nemzetközi mércével mérve is elismert együttest faragott a Pécsi Balett társula­tából. A rangos EuróPAS Magyar Táncdíj átvétele­kor a minap az Operettszinházban mégis halálra ítélt táncmüvészetéről beszélt- Akkor hogyan sikerült mégis a padlóra került Pécsi Balettet fölemelni?- Van egy lokálpatrióta pol­gármester Pécsett, akinek sze­rencsére szintén fontos az egy­kor nemzetközi hírnévre szert tett együttes újraélesztése. Na­gyon mélyről kellett elindul­nunk. Számítógépet, fénymá­solót, faxos telefont, céges le­vélpapírt és borítékot kellett be­szereznünk, mert az együttes infrastruktúráját korábban egy Erika írógép jelentette. Kevesen veszik tudomásul, hogy ma már egy balettegyüttes munká­ját nemcsak a lila köd, a min­dentől és mindenkitől függet­len művészi munka jelenti. A szponzorok felkutatása, a rek­lám, a menedzselés legalább olyan fontos az együttes megfe­lelő színvonalú működéséhez.- Számodra ez nem volt új­donság, hiszen öt évig irányítot­tad az Operaház balettegyütte­sét, sőt hosszú ideig saját mene­dzserirodát is működtettél.- Mint vállalkozó, mene­dzserirodámmal sikerült tető alá hoznunk a nyári operafesz­tivált, újraindítottuk az Opera­bált. S ma is úgy osztom be az időmet, hogy élesen elválasz­tom egymástól a művészi mun­kát az együttesvezetői, mene­dzselési feladatoktól. Délelőtt 10-től 11-ig lila köd, zuhany, az­Ifi! KEVEHAZI GABOR Született: Budapest, 1953. február 25. Diploma: Állami Balettintézet, Leningrádi Vaganova Intézet Pályafutás: Állami Operaház, táncos, majd balettigaz­gató, Norvég Királyi Opera, vállalkozó, egy művészeti menedzseriroda vezetője, Pécsi Balett, balettigazgató Elismerések: Liszt- és Kossuth-díj, érdemes és ki­váló művész, a Párizsi Táncakadémia Nizsinszkij-díja Család: felesége Fábián Anita színésznő, a Budapes­ti Kamaraszínház tagja, lánya Keveházi Krisztina balettművész, az Operaház szólistája tán láb keményen a földre, és tárgyalások 14 óráig, újra lila köd, majd ismét tárgyalások... Pedig alternatív zongorista szeretnék lenni. Állítom, hogy ha két óra alatt baltával szétver­nék egy értékes hangverseny- zongorát, rengeteg pénzt kap­nék rá. Ez ma a buli! Megválto­zott a világ, de én még mindig nem akarom látni azokat a tán­cosokat az együttesemben, akiknek az első kérdésük az, hogy mennyi lesz a havi fizetés.- Pedig te sem művésznek születtél, Józsefváros egykor egyik legbalhésabb sulijába, a Práter utcai fiúiskolába jártál.- És három évet le is nyom­tam a nehézfiúk között, akiktől megtanultam, mikor kell elő­ször ütni. Érden lakom, és egy szolgálati lakásom van Pécsett, de az igazi otthonom az a la­kás, ahol tizennyolc éves koro­mig laktam, ahol anyám él, az Üllői úton. Én hazamegyek a nyolcadik kerületbe. Ezért esett különösen jól, hogy töb­bek között Markos Györggyel, Gencsy Sárival, mint egykori diákja, én is díszvendége le­hettem az iskola születésnapi ünnepségének. Focista akar­tam lenni. A tornatanárom javasolta a szüleimnek, hogy felvételizzek. Pechemre föl­vettek.- Nagyapád példáját szeret­ted volna követni inkább, aki válogatott kapus volt Zsák Károly mellett?- Nem, csak vicceltem. Kropacsek nagypapa, akinek a felvidéki felmenőiről puskát is elneveztek, és akiről a híres kabarétréfák születtek, óriási figura volt, a foci is érdekelt, de én a színház, a tánc gyó­gyíthatatlan betege lettem. Ke­ményen küzdöttem a kilenc év alatt, sőt egy évet még rátettem a leningrádi ösztöndíjjal, húsz évig az Operaház táncosa vol­tam, a világirodalom összes szerepét eltáncoltam.- Elégedetlen vagy?- Egyáltalán nem! Csak most már az új kihívások, a nagy feladatok izgatnak, ezért mondtam három évvel ezelőtt nagyképűen, hogy európai piacképes társulatot faragok Pécsett. Meg vagyok riadva, mert megcsináltam.- Ez miért baj?- Mert egy történetnek meg­vannak a maga stációi. Félő, hogy szürke hétköznapok kö­vetkeznek. Óriási együttesek tündöklését és bukását volt módom közelebbről megis­merni. Három vezető szólista kiválása után összeomlott a Kirov Balett, de hasonló tör­tént Maurice Béjart társulatá­nál is. Most kellene felállnom Pécsett, amikor már nem kell minden előadáson ott lennem, mert tudom, hogy a táncosaim profik, és mindig a maximu­mot nyújtják.- Éppen most állnál fel, ami­kor a Pécsi Balettel vehetted át a rangos EuróPAS Magyar Táncdíjat, s a tánc világnapi gálán, az Operettszínházban hatalmas ováció fogadta tánco­said műsorát?- Nagyon büszke vagyok a táncosaimra! Tizenegy éve ko­moly együttesek kapják ezt a díjat, megtiszteltetés ilyen csapathoz tartozni. De hány hely van még, ahol lehetne „valami nagy-nagy tüzet rak­ni”! Nagyon sok erőt érzek magamban. Olyan családi hát­terem van, hogy minden ne­hézséget, s az évi hetvenezer kilométert, amit a Pécs-Buda- pest útvonalon megteszek, le­gyűrök. TOLLER LÁSZLÓ:- Nagyszerű volt mint táncos, és a csapatszervezői munkája, mű­vészi elképzelései is fantasztiku­sak. Megy, mint a bulldog előre, nem ismer lehetetlent. Bekap­csolta újra a nemzetközi vérke­ringésbe a Pécsi Balettet, amely ismét rangos csapat lett. Gábor jót tett Pécsnek, és Pécs is neki. KRICSKOVICS ANTAL:- Keve igazi nagy művész. Ami­kor az Operaház szólistája volt, leizzadt a néző, olyan erővel és dinamikával táncolta szerepeit. Régi igazság, hogy jó táncosból lesznek a jó koreográfusok. Keményen dolgozik, ezt az én együttesem, a Fáklya is meg­tapasztalhatta, amikor mint balettigazgató operaházi gála­műsorokat rendezett. Népdalénekesnő bőrdzsekiben Aki közelebbről ismeri SEBESTYÉN MÁRTÁT, értetlenül áll az egymásnak ellentmondani látszó énjei előtt. Világhírű népdalénekesnőnk, aki királyi fogadások díszvendége, akit a minap az I. kerületi polgármester díszpolgárrá avatott, kétszer körbemotorozta Erdélyt. Kedvenc öltözéke a fekete bőrdzseki. SEBESTYEN MARTA Született: Budapest, 1957. Iskolák: Radnóti Gimnázium, színpadi munkái miatt abbahagy­ta a Képzőművészeti Főiskolát Pályafutás: Népművészet Ifjú Mestere (1974), a Muzsikás együttes tagja (1980-), Réka az István, a király című rockopera ősbemutatóján és lemezfelvéte- n (1983) ismerések: Liszt-díj, Köztársa- gi Érdemrend tiszti keresztje, th-díj, a Budavári Ön- kormányzat díszpolgára Család: elvált, gyermekei: Álmos (13), Szabolcs (10)- Hihetetlen, de mégis igaz: három évtizede történt, hogy a Kassák-klub- ban, ahol Halmos Béla és Sebő Ferenc húzta, színpadra pattantál egy népdalra.- Igen, ez meghatározó élmény volt egy 16 éves lány számára, hi­szen Feriék már ismert zenészek voltak. Maguk közé fogadtak. Elkez­dődött, és ma is tart a közös munka. Részt vettem a Kallós Zoltán köré szerveződő lelkes csapat erdélyi népzenét és néptáncot gyűjtő vállal­kozásában. Harminc éve változatlan szeretettel és meggyőződéssel éne­kelem a népdalokat, régi barátaim szerint ma is pont olyan lüké vagyok, mint annak idején voltam. Nagyon tetszettek a népdalok, és na­gyon tetszett az, amit Sebő Feriék csináltak. Megfogott, és azóta nem ereszt el.- Téged hallgatva egyre többen vagyunk így a világon a magyar nép­zenével!- Fantasztikus, hogy Amerikában olyan zenészek csinálnak magyar táncházat könnyes szemmel muzsi­kálva, akiknek tényleg a világon semmi közük nincs Magyarország­hoz, csak ráéreztek a népdalaink ízére. Ilyenkor teszem föl magam­nak a kérdést csöndesen: miként le­hetséges, hogy Kodály országában ennyire lenullázódott az ének- és zeneoktatás? Európa sem az elgagyi- sodott kultúránkra, vagy a zavaros uniós dumánkra kíváncsi, hanem az igazi értékeinkre. Le kell tenni Euró­pa asztalára a névjegyünket. Aho­gyan az egyik miniszterünk fogal­mazott, egy külföldön kapott jó kri­tika többet ér, mint száz, fehér asz­talnál folytatott tárgyalás. Mi dönt­jük el, hogy milyen képet festünk önmagunkról a világnak. Járom az országot, Erdélyt, a Felvidéket, és azt tapasztalom, hogy emberek mil­liói élnek siralmas anyagi helyzet­ben. Számukra most ismét csak a kultúra az, ami fel tudja emelni őket, ami megnyugtatja kicsit a há­borgó lelkűket.- Hogy viseled, hogy lépten-nyo- mon megállítanak?- Egy hajléktalan asszony lépett hozzám néhány nappal ezelőtt, és csak ennyit mondott: „Ugye tudja, Mártikám, hogy nagyon szeretjük?” Ilyen érzelmi pluszt képes adni a népzene, bármelyik náció ősi kultú­rája. Ezért imádom a népzenéket. Kodály Zoltán, Bartók Béla, Bárdos Lajos világosan látta, hogy ez a fajta muzsika a népek és országok közöt­ti híd. Ez alkalmas igazán arra, hogy érzelmeinket elmondhassuk egy­másnak, ráadásul ezt a vájtfülűektől kezdve az egyszerű emberekig min­denki megérti. Dél-Amerikán, Fekete-Afrikán és Indián kívül mind­ezt a saját tapasztalataim alapján is merem mondani. Ezekre a helyekre ugyanis még nem volt szerencsém eljutni. P. Horváth Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents