Új Dunántúli Napló, 2004. március (15. évfolyam, 60-89. szám)

2004-03-06 / 65. szám

2004. Március 6., szombat RIPORT 7. OLDAL K U L T U R A ­FÉNNYEL FESTETT KEPEIM címmel Pápai Gábor (képünkön) fotóiból nyílt kiállítás a Parti Galériában. Az évtizedek óta fényképező er­dőmérnök civilben az Erdészeti Lapok főszerkesztője, így nem csoda, hogy a fotók nagy részének a természet a tárgya. A március 18-ig nyit- va tartó tárlat létrejötte a Mecseki Erdészeti Rt.-nek köszönhető. ____________________________________ fotó: tóth l. Bí róként sportszerűen A tavaszi Echo m­Futnak a képek ui Hajótöröttek Újragombolják a szolidaritást A Pécsi Tudományegyetem Szenátusa új összetételben idén csütörtökön először ülésezett. A tavalyi költségvetéséről szóló beszámolót, az egyetem idei költ­ségvetési támogatásának felosztá­sára vonatkozó javaslatot, illetve a PTE üzleti tervét is zárt ülésen tár­gyalta testület, és felemás ered­ménnyel. A pénzügyi beszámolót elfogadta a szenátus és szintén megszavazta a felsőoktatásban tel­jesen új kezdeményezésnek szá­mító üzleti tervet. A költségvetési források felosztásának hosszas vi­tája viszont nem jutott igazi nyug­vópontra.- A finanszírozás hátrányos vál­tozásával bizonyos karok nagyon rosszul járnak - értékelte a helyze­tet a konkrétumokat mellőzve dr. Lénárd László rektor. - Például a gyakorlatos normákat eltörölték, egyes képzéseknél normacsök­kentés volt. Az előző szenátusi ülésen szolidaritási elvet fogad­tunk el, a tényleges számok azon­ban csak mostanra váltak ismert­té. Az egyik karral kapcsolatos szolidaritási összeg mértékét töb­ben kifogásolták. Gazdasági bi­zottságunk az utolsó pillanatban olyan módosító javaslattal állt elő, hogy a kifogásolt összeg csökken­jen. Ezt nem szavazta meg a sze­nátus, de később az egész előter­jesztésről történő szavazás sem hozta meg a szükséges kétharma­dos többséget. Semmi probléma nincs. További egyeztetések után a következő szenátusi ülésre visz- szahozzuk a javaslatot. Júniusban tölti be 70. évét, te­hát 1959-es kinevezése óta 44 év szolgálat után szögre akasztja a bírói talárt dr. Ka­marás István. Többek közt a Pécs Városi Bíróság elnöke volt, majd húsz éven át, 1997- ig a Baranya Megyei Bíróság elnökhelyettese. A labdarú­gásban végzett tevékenységé­nek idén lesz a félévszázados jubileuma. De az még befeje­zetlen múlt. Sugárzik belőle a derűs nyugalom, a csendes magabiztosság, a méltó­ság, a tekintély: bíró, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ezt a könyvet számá­ra most becsuk­ja egy anya­könyvi adat.- Nem kese­rű szájízzel me­gyek nyugdíjba - mondja. - Ami az adottságaim­ból tellett, azt el­értem a jogászi pályán. Es bizony, nem ésszerűtlen a bíróknál a hetven év korhatár­ként. Úgy érzem, belefáradtam, el­koptam, hiszen 27 éven át voltam bírósági vezető. Pedig eredetileg nem is akart jo­gász lenni. Amikor 1952-ben érett­ségizett - bácsalmási születésűként Baján -, mindenkinek két helyre le­hetett jelentkezni továbbtanulásra.- Én állatorvosnak és erdőmér­nöknek jelentkeztem, hiszen a ter­mészet érdekelt, és ennek volt csa­ládi hagyománya - meséli. - Ám a kezembe nyomták a meghívót a pécsi jogi karra. A következő lépé­sek sem igazán szabad választá­somból történtek: a bíróságra vé­letlenül kerültem, a polgári jog iránt vonzódtam, de büntető ügy­szakba kellett mennem. Több mint két évtizedig közle­kedési és üzemi baleseteket tár­gyalt. Vezetés közben ma is folyton eszébe jut, melyik útszakaszon volt súlyos baleset.- A jogászi pályán a bíróit tartot­tam a legszebbnek azzal együtt, hogy talán a legnehezebb is a dön­tési kényszer miatt. Ez nekem na­gyon sok álmatlan éjszakát oko­zott, de aki nem tudja vállalni a döntés felelősségét, az jobb, ha más pályát választ. Mint mondja, lelkében mindig elsőfokú bíró maradt, aki közvetle­nül találkozik az ügy szereplőivel.- Szerettem tárgyalni és sport­szerű voltam, ezt az ügyvédek'is el­ismerték. Mások inkább menekülnek et­től, ő hobbijában is vállalta a döntés felelősségét: futballbíró volt, sőt FIFA-bíró 1972-ig, amíg ez nem üt­között hivatali vezetői beosztásá­val. De ma is játékvezető ellenőr.- Imádok utazni: a sport révén Európa szinte mindegyik államában jártam, és itthon is az egész ország­ban barátokat szereztem. Igyekez­tem megelőzni a kétféle bírói funkci­óból adódó félreérthető helyzeteket. Úgy emlegettek a játékvezető kollé­gák és játékosok, hogy „a doktor”. Talán azt sem tudták, hogy jogász vagyok. Mindenkinek megadtam a tiszteletet a pályán kívül és belül. En­nek tudom be, hogy egyhuzamban immár a negyedik ciklusban válasz­tottak be a Magyar Labdarúgó Szö- vetség elnökségébe. dunai imre A március első hetében megjele­nő Echo ezúttal is a közmeg­egyezés alapján jelentékenynek ítélt kérdés, a szociális lakásépí­tés pécsi helyzetét járja körül be­vezető írásaiban. A témát egy pé­csi építészeti tervpályázat vetette fel, ehhez kapcsolódnak a bérla­kásprobléma európai és hazai horizontjáról vett adatok, a kü­lönböző megfontolások, lehetsé­ges választások számbavételével érvelő cikkek. A helyi kulturális élet esemé­nyeinek kritikai szemléjéből a Nemzeti és a Harmadik Színház előadásairól, a Pannon Filharmo- nikusok-Pécs és a Nemzeti Filhar­mónia koncertjeiről szóló cikkek emelkednek ki. Két muzsikus portréja teszi változatossá a lapot. A Pécsett élő Liszt-díjas orgona­művészt, Király Csabát mutatja be az egyik, a jelenleg Bostonban tanuló Szabó Dániel jazz-zongo­ristát a másik írás. Márton And­rás, jelenleg a New York-i Magyar Kulturális Intézet igazgatója egy nap alatt a pécsi filmszemle elő­zeteséből csöppent az amerikai nagyváros forgatagába. Ennek a sebes kulturális klímaváltásnak a kalandját írta meg az Echo szá­mára. A Pécsi Filmünnepről egyébként két részletes értékelést ad közre a lap. A képzőművésze­ti kritikák sorában Keserű Ilona, Kossuth-díjas festőművész buda­pesti és Erdős János Pécsi Galéri­ában rendezett kiállításáról írt ter­jedelmesebb cikkek követelnek említést, miközben a kritikai ro­vat további számos képzőművé­szeti és zenei eseményről ad köz­re értékelő véleményt. Salamon András Getno című filmje arról szól, hogy egy háromtagú ma­gyar család (házaspár és nagylány) kivándorol Amerikába, hogy a ha­zai lakótelepi tengődés után valami kis részt szakítsanak maguknak a „nagy, tengerentúli álom”-ból. A mozidarab címe, amely a Rolling Stones egy híres dalára utal („I can't Get No Satisfaction”), jelzi, hogy tervük kudarcot fog vallani. Álom helyett a társadalom periféri­áján kallódnak, zűrös ügyeik tá­madnak, minek következtében széthull a család, s a férfi, Jancsi (Gesztesi Károly) végül hazatér. A történet csattanós fordulataként ve­le jön vissza az óhazába idős apja is, Jenő (Király Levente), aki pedig már harminc éve amerikai állam­polgár, Las Vegasban él, ami ez esetben annyit jelent, hogy egy vá­rosszéli roncstelepen, giccsesen fel- cicomázott sufniban. Ez az ő „ál­ma”, amit fiával együtt odahagy. A férfiak tehát hazajönnek, mi­ként a hajótöröttek, akiket partra vet a hullámok szeszélye. A nők, úgy látszik, belevesznek az „ameri­kai tengerbe”. Ennek a dezillúziós történetnek kétségkívül lett volna íve, vagy inkább lebegése, mint a hulló falevélnek, s ebből lehetett volna valami. Abban az esetben, ha tisztességesen megírt forgató- könyv állna mögötte. Am a gyenge libretto, amely szintén Salamon András munkája, olyan dramatur­giai hibákat rejt, hogy sokszor még az elemi folytonosság is hiányzik a jelenetsorból. Mintha a szereplők súlyos emlékezetkiesésben szen­vednének, s rendre elfelejtenék, mit is mondtak, hogyan viselked­tek korábban. Ráadásul a bonyo­dalmat alkotó biztosítási, illetve rendőrségi ügy egyszerűen követ­hetetlen. Képtelen ötletek lepik meg a nézőt: a súlyos balesetet szenvedett Jancsi például váratla­nul kiszáll a tolókocsiból, és egy távgyaloglót megszégyenítő baran­golásra vállalkozik. Az anya és leá­nya érzelmes jelenete - ez elpana­szolja, hogy szakított a fiújával, az pedig bevallja, hogy szeretője van - olyan, mintha egy abszurd dráma paródiája lenne. A rosszul, modorosán megírt di­alógusok arról tanúskodnak, hogy a szereplők - ez esetben Salamon András hibájából - nyelvi nehézsé­gekkel küzdenek. Mert valójában nem az angoljukkal van baj, azt csak-csak megtanulják (majd) vala­hogy, hanem a magyar nyelvet nem ismerik. Szókincsük elképesz­tően szegényes, mondatszövésük csapnivaló. Két nyelven beszélnek, de egyiket sem bírják. A nyelv pe­dig nem egyszerűen eszköze a gon­dolkodásnak, mint sokan vélik, ha­nem éppen fordítva, a nyelv az, ami megelőzi és meghatározza a gon­dolkodást, sőt még a tapasztalás, az érzékelés maga is a nyelvtől függ. Ha az anya és leánya beszélgetését hallgatom, kínos következtetésekre kell jutnom személyiségükre néz­ve. Gondolom, a rendező akarata ellenére. Éppen ez a baj. Persze, erről a kérdésről - vagyis a nyelvi determinizmus problémá­járól - lehetne filmet csinálni. De még mennyire! Arról, hogyan vál­nak primitív szókincsű emberek nyelvük áldozatává. Vágy pedig mi­lyen küzdelmet folytatnak azért, hogy a rendelkezésükre álló silány verbális készlettel értelmezzék a vi­lágot, s benne önmagukat. Esetleg arról, hogy egy erodált nyelvvel mi­re lehet menni idegen közegben. Egyáltalán: miként alakul ilyen esetben a nyelvek, azaz a kultúrák közti kommunikáció? Azt állítom tehát, hogy ebben az elhibázott filmben, egyelőre kiak­názatlanul, benne rejlik egy na­gyon fontos és, úgy tűnik, felettébb időszerű téma. Am ehhez a tárgy­hoz egészen más mozgóképi esz­közök szükségesek. Meg kell ke­resni ezeket. Talán éppen Salamon Andrásnak, aki korábban fontos dokumentumfilmeket is készített. Hát most itt van egy dokumentálni való jelenség! Nagy Imre Kóbor család kóbor kutyával Egy öregember emlékirataiból Lovagok sziporkái 20 - 30 - 30 - 40 - 60. Nem, nem egy szeméremöv zárjának PIN-kódját jelzik a kerek számok, hanem jubi­leumokat. Ha a jogelődöt is számoljuk, 20 éves a Sziporka Gyermekszínpad, akik ma délután, az Ifjúsági Ház­ban, az Óz, a csodák csodája című új műsorukkal mutatkoznak be. A színpadot vezető színészhá­zaspár 30 éve szerződött Pécsre. Itt találkoztak. Azonnal felmérték, hogy hozzájuk hasonló két bolon­dosán jókedvű, vitalitástól túlfűtött tag nem akad a társulatban. A felis­merésből szerelem lett. Ennek is 30 éve. A szerelem gyorsan házasság­gá fajult. A Boldogság Házában az esküvői csók olyan jól sikerült, hogy visszatapsoltuk. Csak diszk­réten hajoltak meg az ismétlés előtt, de szolgálták a közönséget. S ami megható: e két bohémnek tű­nő művész szerelme és házassága ma is virágzik. N. Szabó Sándor 40 éve színész. .Eljátszotta minden valamire való operett táncos-komikus szerepét, sok zenés vígjáték kabinetfiguráját, de nevettetett Moliére vagy Shakes­peare karakterhőseivel is. A Hamlet címszerepe elkerülte, de legutóbb a „vérnősző királyt”, Claudiust játsz­hatta a híres műben. Unger Pálma is húszévesen lé­pett színpadra, de az nem volt olyan régen. Azért szubrett szerep­körben nem hagyott ki feladatot, és a zenés vígjátékokban is kamatoz­tatta humorát. Szarkazmusa, ab­szurd iránti érzékenysége a prózai vígjátékokban érvényesült. Drámai feladatai közül tán a Cselédekben és Gőzben játszott figuráira gondo­lok legszívesebben. De méltó Gert­rudis N. Szabó mellett a Hamlet- ben, s Higgins anyjaként rendre megnevetteti a közönséget a My fair lady most is futó előadásain. Egy nyári délelőtt a Broadway-n is színpadra lépett. Csak a villanyt nem merték fölkapcsolni, féltek, hogy bejön valaki. N. Szabó Sándor a nyáron lesz 60 éves. Pálma lassan harminc felé jár, de nem látszik rajta. A hetvenes évek közepén, szín­házi és a televíziós éveim között, a Bagossy Laci vezette, Kulturális Rendezvények Irodájában dolgoz­tam. Akkor indítottuk a Csontváry Matiné sorozatot, a Tettyei Színpa­dot, a Zenélő Udvarok programját, a szombati múzeumi munkás mati­nékat, s amire talán a legbüszkébb vagyok, rendhagyó irodalom- és énekórák előadóira is szereztünk pénzt. Az iskoláknak, kollégiumok­nak, szociális intézeteknek csak meg kellett rendelni valamelyik programot, s díjmentesen biztosítot­tuk. A legtöbben Sólyom Kati és az Unger-N. Szabó páros gyerekműso­rait kérték. Sanyi egyedül játszta a Micimackót, minden szereplőnek más hangot és más testtartást adva, s ketten adták elő a Kisherceget, a címszerepben Pálmával, minden mást Sanyi alakított. Később ezeket a műsorokat, komolyabb lírai össze­állítások mellett, a megyébe is elvit­ték, a Megyei Művelődési Központ jóvoltából. Nem kaptak sztárgázsit, de lubickoltak a sikerben. Sok emberrel találkoztam, aki el­mondta, az első színházi varázslat egy ilyen rendhagyó órán érintette meg. A színháznak s maguknak ne­veltek közönséget. Amikor a kultúra pénzei apadni kezdtek, önellátóvá kellett válni. Megszületett a Hétfői Utazó Szín­ház. Hogy kevés személy ne össze­tákolt „esztráddal” ízetlenkedjen, Pálma három-négy szereplős vígjá­tékot fit. Nyolc éven át vittek szín­házat olyan helyekre is, ahonnan nemigen lehet eljutni a PNSZ elő­adásaira. Ez időben se szeri, se szá­ma nem volt jótékonysági fellépé­seiknek. A szociális otthontól a börtönig, mindenütt ingyen léptek föl, ahová hívták őket. Ezért is vá­lasztották őket a Szent György lo­vagrend tagjai közé. A rend jóté­konysági akcióiból egyébként a ha­sonló nevű étterem, szeptembertől márciusig száz hajléktalannak ad ebédet évek óta. Közben létrehozták a gyermek­színpadot. A Helyőrségi Klubban Armának nevezték, mióta az IH fo­gadta be a csoportot, Sziporka Szín­pad a nevük. Mintegy harminc gye­rek jár ide egyidejűleg. Jelenleg 11 óvodás van köztük. A legidősebb 11 éves. A tizenkét éveseket nyugdíjaz­zák. Nekik már a továbbtanulásra kell koncentrálniuk. Mindig azt hittem, gyermekszín­játszásban, csak az aktivitás a fontos. Hogy átélik, megszeretik a szerepü­ket. Az érzelmi nevelés egyik legfon­tosabb eszköze a gyerekszínjátszás, ha nem a rivalizálásról szól. Ám lát­tam az Aranyszőrű bárányt, a Szent- ivánéji álmot, a Csongor és Tündét s figyeltem a közönséget. A hozzám tartozó gyerekekkel meg is beszél­tem az előadást. Elámultam, mi min­denre voltak érzékenyek, amit ma­gam alig észleltem. Jobban értették egymást, mint a felnőttek őket. S bár felsorolhatnánk, hogy a Mixer VB negyedik helyezettjétől, a közben univerzális színházi szakemberré lett Steiner Zsoltig, ki mindenki rajtolt óvodásán a gyer­mekszínpadon, fontosabbnak tar­tom, hogy ügyvédek, mérnökök, tanárok, taxisofőrök személyiségét a legfogékonyabb korban a gyer­mekszínpad próbái és előadásai gazdagították. Beszélni is megta­nulnak, a szereplés magabiztossá­got is ad, de a legfontosabb az az érzelmi töltés, amit sok gyereknek nem ad meg az élet. A művelődés nyomora idején már luxusnak számít, ha a fenntartó helyiséget, fűtést, világítást tud biz­tosítani művészeti csoportjának. A Sziporka esetében, az ezen felüli tá­mogatás nem fedezi a vezetők, s a színpad költségeit. Hisz itt díszletre, jelmezre, kellékre is szükség van. „Nem nyereségvágyból vagyunk a gyerekekkel” - nevetnek, de annyi szeretetet, olyan fantasztikus szere- tetet, mint tőlük, nem kaphat más­tól az ember. Míg az egyik szereposztás a szín­padon küzd, a másik figyel. Aztán megszólal lent egy ovis kislány: Sa­nyi bácsi, odabújhatok hozzád? Pálma néha úgy súg, hogy egyik szereplő bölcsis öccse az ölében fekszik. Ha elfárad, a kardigánját szopva szundít el. A minap ráripa- kodott érkezéskor a művésznőre: Mért nem a cumis pulóveredet vet­ted föl? Az Unger - N. Szabó házas­pár intézmény. Jószolgálati intéz­mény, ha a hivatalos elismerés ezt nem is nyugtázza, páratlan népsze­rűségük a bizonyság rá. Ahogy a mai játék szereplői, úgy ők is „min­dig a sárga úton..." daloltak vidá­man. S az út talán fontosabb, mint Óz palotája. Bükkösdi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents