Új Dunántúli Napló, 2004. február (15. évfolyam, 31-59. szám)

2004-02-13 / 43. szám

2004. Február 13., péntek 7. OLDAL KULTÚRA -RIPORT VANITATUM VANITAS címmel Tari Eszter, diplomája megszerzése előtt álló képzőművész kiállítása nyílt meg a pécsi Közelítés Galériában a hét elején. Az erős és magabiztos rajzosságú művek február 27-ig tekinthetők meg. ________________________________fotóítóthl Ké prestaurátorok mestersége Csontváry „kopírzói” - Riadóhelyzet a raktárban A Martyn-múzeum gyűjteményének egy része a megyei múzeumi képrestaurátor műhely ko­rábbi helyiségébe, a Modern Képtár épületbe kerül. A restaurátorok most egy műhely­együttesben kaptak helyet a Vasarely Mú­zeum udvari épületében. Gépesíthetetlen, egyszerűsíthetetlen, ősrégi mes­terség. Az utolsó nagy vívmány, amely a műtárgy­restaurátori szakmát is érintette, a porszívó feltalá­lása volt. A Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósá­gának Káptalan utcai képrestaurátori műhely­együttesében Czakó "Ferenc, a-műhely vezetője so­rolja a szakmai ágazatokat. Van papír-, textil-, fém-, fa-, kerámia-, üveg... restaurátor. A Művészeti Egye­temen megszerezhető szakképzettség a műtárgy anyagához kötődik. Itt most festmények és keretek újraélesztésén, újjávarázsolásán dolgoznak a mű­helyvezetőjén kívül még Bodor Gábor, Szelényi Gabriella és Zsilli Zoltán. Megdöbbentő módon Czakó Ferenc fedezte föl a stockholmi kiállítóteremben a Csontváry-grafikák Czakó Ferenc az összetartozó grafikákkal fotó, tóth László titkát. Az európai körúton lévő kollekció egy részle­ténél a tükröződés jelensége két önállóan szereplő rajzot kapcsolt egybe. Korábban seregnyi művé­szettörténész töprengett, mi lehet egyes, rejtélyes, hol a színéről, hol a visszájáról bekeretezett, kétol­dalú pausz-rajzok jelentése. A nagy magyar mű­vész a festményeihez amolyan praktikus „kopírzó- nak” készítette és használta őket. Darabokban vol­tak, így önálló művekként kezelték a rajzokat, holott azok egy-egy nagy egész részei. Egyes dara­bok hiányoznak is. Kallódnak, eltűntek.- Rövidesen ezek egybefoglalását is megkezdjük - mondja a vezető restaurátor. - Néhány éve riadó­helyzet volt az egyik raktár északi ablakos helyisé­gében. Egyes képeken apró penészgombák jelentek meg. Sikerült időben tetten érni a „képrombolót”, a virulens penészgombát. Ha a relatív páratartalom 70 százalék fölé megy, akkor a gombásodás a legna­gyobb veszély. Ha 30-40 százalék alá süllyed, akkor pedig a vészes kiszáradás fenyeget. A raktárt folya­matosan szemlézik a restaurátorok. Az egyik asztalon háromszáz éves, hanyatt fek­vő, szinte szálkás női faszent várakozik a gyógyító kezek érintésére. A fal mellett Tamás Henrik neves 20. századi gyűjteményének restaurálás alatti da­rabjai sorakoznak. A legalsó éppen egy Hincz Gyu­la,, a következő Basch Árpád, aztán egy Gadányi Je- nő-cséndélet, Bornemissza Géza és még egy Hintó- tájkép. Sok milliós kincshalmaz. A tipikus képhibák a lerakódások, az elsárgulás, a fűtés és a dohányzás lerakódásai, a por kártételei, a fizikai ártalmak. A keretek is antik darabok. A res­taurátor a munkát a hatalmas vákuumprésnél a konzerválással kezdi, a tisztítással folytatja, és az esztétikai helyreállítással fejezi be. A pécsi képres­taurátorok alkálim szállítók, takarítók, kiállítás-ren­dezők is egyben. Ők gondozzák a korai, a középko­ri és a kortárs képállományt. A festményrestaurátor olykor igazi nagy szellemek társalkotója. Olyan munkát végez, amelynek igazi fizetsége önmagában van. _____________________ bebessi k. Va lentin-napi könyvakció A Valentin-nap a kedveskedő ötletek és ajándékozások napja, miért ne lehetne for­dítani egyet ezen a nemes gesztuson, gondolták a Pécsi Városi Könyvtárban, így kü­lönleges akciót hirdettek: új könyveket várnak ajándék­ba az olvasóktól. Pároktól, fiataloktól és idősektől várnak Valentin-napi felajánlás­ként új, vagy egy-két éve megjele­nő könyveket - mely lehet szép- irodalom, ismeretterjesztő, gyer­mek- és ifjúsági irodalom. A Rőte­tek a továbbiakban az olvasni sze­rető pécsi felnőttek és gyerekek ré­szére a könyvállományt gazdagít­ják, és kérésre az első lapon fel­tüntetik az ajándékozók kereszt­nevét is. Február 14-én 9-17 óra között a Várkonyi Nándor Könyv­tárban (Pécs, Nagy Jenő u. 24.) le­het leadni a meglepetés ajándéko­kat, és a könyveket kérésre a meg­felelő fiókkönyvtárhoz irányítják. A könyvtár dolgozói arra számíta­nak, hogy ez a kezdeményezés gyarapítja majd az olvasói tábort is, mert az ajándékozóknak be­mutatják az elérhető szolgáltatá­sokat, és bizonyára akadnak olya­nok, akiknek megtetszik a látvány. A Valentin-napi események már elkezdődnek. A gyermekek a kp- peslapkészítés rejtelmeibe nyer­hetnek betekintést ma 13 órakor a Pinokkió Gyermekkönyvtárban (Pécs, Petőfi u. 45.), a Kilenc Ki­rály Gyermekkönyvtárban (Pécs, Király u. 9.) pedig ma könyvkiállí­tás lesz. M. B. E. Baranya népességtörténete A 84 éves korában tavaly de­cemberben elhunyt Kovacsics József tudós munkássága kez­deti terepének számító Bara­nya és Pécs előtt tisztelgett utolsó művével, 748 oldal ter­jedelmű Baranya megye né­pességtörténeti lexikonával, amely minden önkormányzat és intézmény számára hasz­nos, tanulságos kötet. A legújabb és legsajátosabb Bara- nya-lexikon szerzője Kovacsics Jó­zsef statisztikus, demográfus a Központi Staüsztikai Hivatalban dolgozott különböző beosztások­ban, míg végül az intézet tudomá­nyos igazgatója lett. Mellékállás­ban 1957-59 között a Pécsi Tudo­mányegyetem statisztikai tanszé­kének vezetője, majd 1989-ig az ELTE statisztika tanszékvezető egyetemi tanára, 1989-től profes­sor emeritusa volt. A Módus Magyar Egyetemi Ki­adó gondozásában megjelent utol­só könyvpublikációja Baranya me­gye, valamint településeinek né­pességtörténetét öleli fel a szerző által kialakított - Vas, Zala és Veszprém megyén már „kipróbált” sajátos műfaj, a népességtörténeti lexi­kon útján. Áttekinti Bara­nya megye népességfejlő­dését az Árpád-kortól kezdve napjainkig. Végig­vezeti az olvasót a Szent István és Szent László ok­leveleiben szereplő falvak említésétől kezdve a sors­fordító török koron, a 18. századi „új honfoglalá­son”, a második világhá­ború utáni ki-, és betelepí­téseken át napjainkig. Kovacsics József még a „temetetlen falvak emlékét is megörökíti”, vagyis azo- két is, amelyek az évszázadok so­rán eltűntek a térképről. A több év­század ellentmondó forrásaiból kö­vetkeztet a réges régi népességada­tokra. Mérlegre teszi például az adólisták felhasználhatóságát a né­pesség becslésére: Károly Róbert király idején portánként kellett fi­zetni az adót, ám már hajdan is le­leményesek voltak a magyarok az adók alóli kibújásban: a porták, vagyis a kapuk mögé több házat is építettek. Mátyás király pénzügyi hatósága ezt huncutságot felfedez­ve a házadót vezette be. A megye népessége gyakran hullámzott, tatár dúlás, török hódí­tó majd a visszafoglaló háborúk, a betelepülések és kitelepítések, a megye és az országhatár változásai folytán. A mohácsi csatáig Baranya volt az egyik legsűrűbben lakott megyéje az országnak. A török ura­lom után, 1696-ban az összeírók már nyomorúságos megyeként jel­lemezték Baranyát: mindössze 2554 családot találtak. A lélek- számra vonatkozó becslések 13-18 ezer fő között mozognak. Még 1720-ban is csak 3778 család lakott Baranyában. A betelepítések foly­tán azonban a II. József-féle 1784-87-es összeíráskor már megint az ország egyik legsűrűb­ben lakott megyéje, és fél évszázad­dal később 225-234 ezer lakosa van. Az első világháború traumája és vesztesége Baranya népességét erősen sújtotta: 1910 és 1920 között az ország lakossága 4,9 százalékkal növekedett, Baranyáé viszont 4,6 százalékkal csökkent. Az egész megyét érintő változá­sok bemutatása után ugyancsak összefoglaló jelleggel külön-külön elemzi a városok és a falvak népes­ségtörténetét, nemzetiségi és vallá­si megosztottságát. A halálozások­ra, természetes szaporodásra vo­natkozó eddig fellelt adatokat tele­pülésenként foglalja össze. Érde­kes, hogy a megyeszékhely Pécs túlsúlya a 19. század derekán ko­rántsem volt akkora, mint amilyen a 20. század közepétől. Az 1869-es népszámláláskor például a máso­dik legnépesebb településnek, Mohácsnak valamivel több, mint 12 ezer lakosa volt, miközben Pé­csé épp csak meghaladta a 25 ezret. A baranyai falvak megrokkand-» sának okait Kovacsics József legin­kább „Trianonban”, illetve a vesz­tes első, majd második vüágháború szomorú következményeiben talál­ta meg. Az okok között szerepel­nek a németek kitelepítésének, a mezőgazdaság erőszakos szövetke­zetesítésének a következményei is. Ugyanakkor 1830-ig visszatekintő születési és halálozási adatok tük­rében elemzi az egykeség elterjedé­sét is, amely mint morbus Baranya- ensis (baranyai betegség) lett or­szágosan hírhedt. Az utóbbi évtize­dekben megint csak a gyermekhi­ány, valamint az elvándorlás miatt fogyatkozik Baranya népessége. DUNAI I. A falu, amelynek dolga akadt Ha kétszer csendül meg a lélekha­rang, nő halt meg. Ha háromszor, férfi. Január tizenhetedikén há­romszor csendült, és a hetven-egy- néhány lakosú falut megülte a döbbenet. Ugyan, ki hagyta itt őket? Hiszen szombat volt, délelőtt mindenki látott mindenkit, itt még egy szimpla megfázás híre is pilla­natok alatt belopódzik a réseken. Józsi bácsi halt meg. A nagyon szegény ormánsági Kemse na­gyon szegény Józsi bácsija, akit élete utolsó évében örökbe foga­dott a falu. Akit egy idevetődött idegen hozott magával idegen szolgaként. Aki az idegen kórház­ban azt mondta az idegen orvos­nak, hogyha meghal, a kemseiek- nek szóljanak, legelőbb is Tömös Mihó László polgármesternek. Mert neki Kemse az otthona, és minden ott lakó a családtagja. Ahhoz, hogy Tömös Mihó Lász­ló kapuja elé beállhassak, vagy öt­ven méterre kell egy ipszilont csi­nálni a kocsival. El nem téveszthe­tő házforma előtt fordulok. Minden faluvégen így néznek ki a pásztor­házak, és érzem, hogy itt lakhatott Józsi bácsi, és érzem a tisztelettel­jes érintését a vállamon: Jól van, fia­talúr! Fiatal, naná, gyömöszölöm vissza a mosolyt; fiatal, ahogy bá­csi a Józsi is - de a tisztelet az tisz­telet. Az idekeveredett Józsinak mindenképpen kijár a bácsizás. Félreértés ne essék, ugyebár a faluról ír majd, köszörüli a torkát a polgármester. Bólintok, 'bár sej­tem, hogy nemcsak a Párkáknak, de a Szent György Lovagrend tag­jának - az elesettek roppant szol­gálatával lehet kiérdemelni ezt a rangot - is biztosan benne volt a keze az életszövésben. Aztán Tö­mös Mihó belefog a csonka mesé­be, aminek nem jó az eleje és nem jó a vége, de mégis mese. A kem- sei népek igaz meséje, és nem lé­tezik, hogy száz évek múlva ne le­gyen, aki ne tudná fölidézni. Józsi bácsit egy vállalkozó hoz­ta bő hat éve. Nem a vállán, és a tenyerén sem hordozta. Józsi bá­csinak az volt a dolga, hogy a bé­relt földbe életet suvasztó gépekre és a lassan elfogyó műtrágyára ügyeljen, az utolsó háztól jó csúz- lilövésnyire, a valamikori disznó­telep romjai között. Bele is olvadt a környezetbe. Kalyibát húzott magának téglából, deszkából, nej­lonból. Ételt is kapott, amikor a vállalkozó éppen meglátogatta. Annyit tudtak róla a népek, mint a környéket járó őzek: van. A vállalkozó csődbe ment, szá­moltatták be-, el-, föl-, és számos más igekötő is nyilván szóba ke­rült. Minden szálat mégsem varrt el. Kétezerkettő végén a legna­gyobb adósságot hagyta maga után, egy életet. Józsi bácsit, a ka­lyibából, aki továbbra is őrizte a maradék vasat és a marék műtrá­gyát. Aztán egyszer bemerészke­dett a házak közé. A falu akkor tudta meg, hogy bizony nagyon messziről jött: a fővárosban, Angyalföldön szüle­tett, tizenöt évet a komlói bányá­ban is lehúzott, volt családja is, két lánygyerekkel. Hitték is, nem is, volt, hol nem volt, a messziről jött mond, amit akar. Aztán a ko­nok reformátusok - még ha kép­viselő-testületnek is hívják őket - összedugták a fejüket: Józsi bácsit be kell hozni a faluba. És vitáztak nagyot, mert ebben a ki­mért szegénységben soha nem lehet tudni, hogy nem bővül-e egyszer a csorda, és a romos pásztorházba nem kell-e fölfoga­dott embert költöztetni? Szemtől szemben szavaztak. És besza­vazták Józsi bácsit a romos pász­torház egyik lakható szobájába. A falunak hirtelen dolga akadt. Elvégre itt egy ember, aki még ná­luk is elesettebb. Senki nem sut­togott, amikor a harmatgyenge Józsi bácsit közmunkára alkal­mazták, márpedig a munka erre­felé az egyik legnagyobb kincs. A brigádtársak szeme sem villant, amikor inkább az árokparton ül­ve dugta az orrát a szélbe. Sok­szor északra nézett, mondják, tán Komló felé, ahol két felnőtt lá­nya él, akiket egyszer meg is ke­resett, aztán lógó orral jött - haza. Az otthonába. És lakásavatót szervezett, miközben a hetven- egynéhány kemsei összeadta, ami egy magányos embernek kell a tisztesebb élethez. Szekrény. Ágy. Asztal. Sparhelt; több hely­ről: innen a kürtő, onnan a platni, amonnan más. Dunyha. Edé­nyek. Pohár. Kés, villa, kanál. Az önkormányzat bejelenttette ál­landó kemseinek. Kiderítették, hogy valóban jár majd neki a nyugdíj, és idén szeptembertől hozta is volna a postás. Józsi bácsi kivirult. Mindig a legjobbat vette föl az adományba kapott ruhákból, amikor bekö­szönt ide-oda. Megesett, hogy éj­jel háromkor zörgette föl a polgár- mestert, és tudatta, hogy nincs semmi baj, és nem is lesz, mert ő továbbra is járja az utcákat. Józsi bácsit egyszer csak be­utalta a doktor a pécsi tüdősza­natóriumba. Két nap múlva Kemsén volt. Saját felelősségére hazaengedték. Aztán megint be­utalták. Aztán a mentő vitte el. Aztán január tizenhetedikén föl­hívták a kórházból a polgármes­tert. Tüdőrák volt, mondta a doktor. A közmunkások között az a szóbeszéd járta: Józsi bácsi úgy beszélt, hogyha meg találna hal­ni, szíve szerint Kemsén nyu­godna. A konok reformátusok megint összedugták a fejüket. A legolcsóbb koporsós temetés ki­lencvenezer forintba kerül, és ennyi pénz összesen nincs a fa­luban. Hamvasztás? Ha lehet - és összeadták a forintokat. Lehetett. A polgármester a sa­ját kocsijával, a jobb első ülésen vitte Kemsére az urnát. Még ott van az öreg fák bújtatta ravata­lozóban, mögötte fejfa: Schind­ler József, élt 60 évet. Ma dél­után háromkor temeti Józsi bá­csit a falu és a vajszlói esperes. És megint szól majd a lélekha­rang, és sokáig bong a kemseiek fülében. BALOGH ZOLTÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents