Új Dunántúli Napló, 2004. január (15. évfolyam, 1-30. szám)

2004-01-30 / 29. szám

2004. Január 30., péntek RIPORT 9. OLDAL KULTÚR Gyémántot talált a török Nem hittem volna, hogy a Dévényi ilyen idős lenne. Azt mondja a Sándor, az Ybl-díjas építész, hogy majdnem harminc éve kezdett először foglalkozni a pécsi Rákóczi út-Felsőmalom utca-Tímár utca hatá­rolta tömbbel. Először csak úgy „megerősítileg”. Az­tán a későbbi évtizedekben fajult odáig a dolog, hogy e behatárolt terület mélyére is merészkednie kellett a fantáziának. Persze, nemcsak az övének: bizony, le­tagadhatatlan fotók őrzik, hogy például mai veretes lapszerkesztők nemcsak bajusszal, de hajjal is fel vol­tak vértezve még azokban az időkben. Amikor a pé­csi egyetemi ifjúság ugyan nem földalatti mozgalmat, hanem akkori szemmel nézve ezzel csaknem egyen­értékű klubot látott bele a pincerendszerbe. Persze, hogy húzódott az ide álmodott egyetemi klub ügye - de hogy eddig, az végül is nonszensz, hiszen az utób­bi tizenévben minden szinten elbír a maga ellenzéké­vel az éppen aktuális színű kormány. De ez most nem politikai dolgozat, nem egy pamflet, hanem építő jel­legű írás akar lenni - úgyhogy maradjunk a realitások föld alatti talaján. Az egykori Berecz Bomagykereskedés helyén, a volt tímáiműhely alatti rétegben egyetemi szubkultú­ra-csíra óhajtott szaporodni. Más kérdés, hogy egy ide­ig úgy látszott: kedvező a táptalaj. Csak mindenkor föl­tűnt a pénzhiány - Oszd el és uralkodj! -, és rendre ma­gukba dőltek a kezdeményezések. Utoljára ’95 körül úgy, hogy Dévényi úr mélybe bűvészkedett álmai nyo­mán már nemcsak építészeti tartalommal kellett volna megtölteni a téglává mívesen kifalazott, a normális ember számára elfogadható mennyiségű és minőségű, a kultúra célját szolgáló tereket. A sarokházat valamikor az áramszolgáltató birto­kolta. Azóta sem lett kevésbé sivár az udvar, legfel­jebb nem a számlabefizetési határidőt lekésők Tra­bantja, hanem háromszor akkora, és nem szoc-, ha­nem kapreál autók kanyaodnak be a foghíjra. Aztán csönd; a szűz hóban két egyenes lábnyomcsapás ve­zet a tárt faajtóig. Kettő? Hiszen négyszemközti ran­devúról volt szó: törököt fogni jöttem. Olyan törököt, aki állítólag gyémántot vélt megtalálni Pécs e belváro­si szegletében.- Törökországban - meg nem mondom, hol - egy szegény falusi ember észrevette egyszer, hogy a kaka­sa fényes, nagy kővel játszik az is­tállóban. Elvette a jószágtól, és el­cserélte egy hasonló méretű kaná­ra egy kereskedővel, persze tisztes haszonná. De a kereskedő sem tudta mire vélni a követ, mígnem a kiráy fülébe jutott az eset. Ide vele! - mondta rövid úton a kiráy, és az­óta is „kanáas gyémántnak” hívják a Törökországban eddig fellelt leg­nagyobb méretű drágakövet. Most én ilyen „gyémántot” táátam ebben a pincerendszer­ben - húzza egyenesebbre a zakóját a török. Biztos ami biztos, megkérem: inkább írja le a nevét. Genicin Qetinnek hívják, de nagyon érdekesen ejti. Ho­gyan is ejthetné másként, mint természetesen, az Isz- tambától ezerháromszáz kilométer­re született, Magyarországra szerel­mesedé«, a Somogy megyei Taszá- ron tizennégy év& élő, többszörös kaposvári étteremtulajdonos? Aki váamikor egyetlen bőrönd ruhává érkezett - és most gyémántot akar csiszolni Pécsett.- Jó három hónapja figyeltünk fel egy tizenöt év előtti újsághirdetésre: páyázókat kerestek a Pécsi Egyete­mi Klubnak szánt pincerendszer működtetésére - mondja szinte hi­bátlan magyarsággá. - Tapogatóz­tunk, tárgyaltunk, aztán megegyez­tünk a vagyonkezelővel, végül taváy decemberben a pécsi közgyűlés jó­váhagyta, hogy megvehetjük az in­gatlant. Jön? - emeli föl a hordozha­tó kábeles fényszórók egyikét. Minden csaknem úgy van, ahogy jó évtizede itt hagyták: szinte érin­tetlenül, és há’ Istennek épségben. A borozót csak be kellene rendezni - megsimogatom a három méter át­mérőjű, betonhomlokú beépített hordó homlokát -, a nagyteremben akár most koncertet lehetne tartani. Itt kiállítás lehetne, ott kávézó, amott akár bazár. Megint nekilódul a fantázia.- Most az a dolgunk, hogy kiépít­sük a gépészetet - a villanyt, a szellő­zést, a vízelvezetést, a lifteket. Három, legfeljebb négy részre osztjuk a teret. A társaimmá megegyeztünk, hogy a működtetéshez mi magunkban kevesek vagyunk, úgyhogy partnere­ket kell keresnünk. És nem igaz, hogy nem találunk, hiszen a világon táán sehol nincs ilyen szépen kialakí- tott, belakható pincerendszer, mint itt - pásztáz körbe (Jetin úr szeme. - Fél-, legfeljebb egy évet adok neki, és megváósul a „szórakoztató.center”. Tudja: amibe ed­dig belevágtam, sikerült... Közben végig bólogat a hóban a bejárathoz vezető másik lábnyom gazdája, Palkó Zsolt. A gázszolgátató elegáns menedzserét nemcsak a kíváncsiság hozta ide. Ő volt azok egyike, akik - Palkó a Pécsi Egyetemi Klub Egyesület elnökeként - részt vettek 1994-95-ben, jobb lehetőség híján, az egyetemi klub Szántó-Kovács János úti átmentésében.- Ezt a „Borozó” és amott a „Kávézó”-cetlit még mi raktuk ki. Remélem, meghív a megnyitóra! - néz egye­nest a török szemébe. balooh zoltán Szerencsésen túlélte az évtizedeket fotó: laufer l. Élő népművészet Bemutatkozik a megye tárgyalkotó kézművessége Kétlépcsős formában háromévenként rendezik meg országosan az Élő Népművészet Pályázatot, amely a megyék alkotóit, alkotásait vonultatja fel. Az előzetes zsűrizés alapján kialakuló megyei szintű kiállításokat újabb alapos válogatás követi, csak a legjobbak kerül­nek a Hagyományok Háza budapesti kiállítására. • A falusi ember eleve kézműves em­ber. Mondhatni, saját keze munká­ja jótékony alárendeltségében él, szépérzékkel, kellő kézügyességgel megáldva. Történetiségében igen jellemző a paraszti, népi kultúrára, hogy a falun, a természetes környe­zetben élők maguk készítik el a használati tárgyaikat, maguk for­málják, alakítják ki tárgyi környeze­tüket. A célszerűség, használható­ság, díszesség mellett a természetes anyagok képezik ennek a tárgyi kultúrának az alapját. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Hagyományok Háza és a Népmű­vészeti Egyesületek Szövetsége eme kézművesség életben tartásá­ra, ennek jegyében rendezi meg idén is - ezúttal a 14. országos - Élő Népművészet Pályázatát. A háromévenkénti, kétlépcsős pályázati folyamat gazdája me­gyénkben a Baranya Megyei Kultu­rális és Idegenforgalmi Központ. Váradi Judit osztályvezető és Szabó Éva, az intézmény munkatársa a közelmúltban kezdték meg az ez­zel kapcsolatos szervezőmunkát. Szabó Éva arról tájékoztatta lapun­kat, hogy a legutóbbi - 200 fölötti résztvevőt megmozgató - pályázat­hoz képest az idei prog­ramban újdonságok is megjelennek. Ebben év­ben a hagyományos ele­meket is fölélesztő, a vá­rosias életformában is létjogosult használati tárgyak szerepeltetése kap fő hangsúlyt. A pá­lyázat ennek megfelelő­en az ősi természetes környezetben, termé­szetes anyagok felhasz­nálásával kialakult esz­közök mai használható­ságát, a mindennapja­inkban való üdvös jelenlétét is hi­vatott bizonyítani, szolgálni. Az el­ső számú „pályázó” tehát a hagyo­mányos népművészet, a kézmű­vesség. A felhívásban a történeti és paraszti hímzés, csipke, kékfestés, viselet, népi ékszer, gyapjú- és vá­szonszövés, nemez, faművesség, ezen belül használati tárgyak, pél­dául a hajdani ruhatároló szökrönyök, bútorok, játékok kap­nak teret. Hangsúlyos a csont- és szarufaragás, a kovácsmesterség, fazekasság, bőrművesség, szalma-, csuhé, gyékény- és vesszőfonás, a, tojás, a mézeskalács és a gyerekjá­tékok szerepeltetése is. Maga a játé­kosság a pályázat egészét tekintve is kitüntetett szerepet kap, mint a mai ember közérzetét nagyban ja­Természetes anyagból készült ülőbútor fotó: t. l. vítani képes mozzanat. A rendez­vény első lépcsőjét a júniusban Pé­csett megrendezendő megyei kiál­lítás képezi. Újdonság lesz mindeb­ben az is, hogy ugyanekkor játszó­dik a „Folkloriáda” újszerű, idei vi­lágrendezvénye. Ennek révén a ha­zai tárgyi kézműves-kultúra mel­lett a világ népzenéje, a hazai és külföldi néptánc is egyidejűleg je­len lesz Pécsett-Baranyában. A PANNON FILHARMONIKUSOK a Pécsi Nemzeti Színházban tartották Schubert-, és Richard Strauss- koncertjüket szerda este. Az idéntől új néven szereplő pécsi muzsikusokat az egykor szintén e városból indult Ligeti András vezényelte.______________________________________________________. fotó:tóthl. Disznóólból nehéz szociális otthonba kerülni Rémületében még a lélegzete is el­állt a dunaszekcsői asszonynak, amikor december 15-én reggel a disznóólban megpillantott egy fek­vő alakot. Közel se mert menni a dermesztőén hideg szálláshoz, ha­nem rohant a körzeti megbízottért. Hamarjában jött is a helyi rendőr, aki a mozdulatlan test fölé hajolva - mintegy a háziak nyugtatására megválasztott hangsúllyal - fölki­áltott: „Nini, a Padka!” A zavartan pislogó férfit hiá­ba kérdezgették miért, és mikor ment az idegen portára, csak érthetetlenül motyogott vala­mit, így a körülmények tisztázá­sával nem húzta az időt a rend­őr sem, inkább az átfázott em­bert gyorsan a háziorvoshoz vit­te. Miután semmi azonnali be­avatkozást nem igényelt az álla­pota, a rendelőből már a doktor kíséretében perceken belül a dunaszekcsői önkormányzat jegyzőjénél kopogtattak a „ta­lált” emberrel.- Hajléktalanszálló! Ez volt az első gondolatom, és az egyetlen üres fekhelyükre fogadták a mo­hácsiak, s még mielőtt delet ha­rangoztak volna, robogott az ön- kormányzat autója a hidegtől, meg biztos a körülötte zajlott nagy nyüzsgés miatti félelemtől is reszkető emberrel Mohácsra - emlékezik a történtekre Pest Éva, Dunaszekcső jegyzője.- Az alkatra tízéves gyerekhez hasonló, aprócska termetű Pali bácsit megfürdettük, tiszta ruhá­ba öltöztettük, kapott enni, és ágyba bújtattuk - meséli Duba Ir­ma, a Mohács-Kölked Református Társegyházközség mohácsi gyü­lekezete működtette krízisszálló vezetője, majd megjegyezte: - Kommunikálni nem lehet vele, de nálunk ez nem furcsa, és nem is firtatjuk kinek, miért van szüksé­ge ránk. A bensőséges karácsonyi ünnepségen a házban láthatóan már jól érezte magát, bőségesen jutott neki is a töltött káposztából, süteményekből. Zavartsága ugyan a napok múlásával sem ol­dódott, ha például sétált az udvar­ban, nem mindig talált vissza az épületbe. De elfogadta az irányí­tást, a segítséget, egyedül talán a rendszeres mosakodást vette zo­kon, bár határozottan az ellen sem tiltakozott. Január 5-én dél­előtt is a tiszta ruhákat kipakolta neki a gondozó, és mondta neki, mindjárt lesz fürdés. Pali bácsi ki­ment a szobából, s miután min­denki meg volt győződve róla, hogy vécére indult, nem követték. Kis idő múlva viszont már hiába kerestük az intézményben, az ut­cán, nyoma veszett. Délután 2- kor jeleztük eltűnését a rendőrsé­gen, és nem sokkal később a kapi­tányság ügyeletese közölte, hogy Pali bácsit a Duna-partról mentő vitte a kórházba. Valakinek biztos föltűnt a kardigánban, mezítlábo- san a cipőben bóklászó ember és értesítette a mentőket. Az ismét áthűlt embert a kór­házban alaposan megvizsgálták, s mert a röntgen egy foltot mutatott a tüdején, másnap további kivizs­gálásra Pécsre vitték. Itt megálla­pították, hogy valami régi beteg­ség meszesedése vetett árnyékot, gyógyításra nincs szüksége, hát elbocsátották.- Pécsett a Hungária utcában lábadozót működtetünk azoknak a hajléktalanoknak az elhelyezé­sére, akik önellátásra képtelenek, és most hétfőn ide hoztuk D. Pált is - mondja Lőcsey Attila,a Tá­masz Gondozási Központ vezető­je, majd említi: - Még hétfőn pi­zsamában tőlünk is kisétált az ut­cára, de a közelben egy rendőr meglátta és visszakísérte. Ő a be­tegségéből adódóan gondozásra szorul, ezért minél előbb szociális otthonba kell kerülnie. Éppen ez a gond, a szociális otthoni elhelyezés. A 66 éves D. Pál ugyanis Dunaszekcsőn vagy három évtizede lánytestvérénél lett befogadott, de csak papíron, mert a már elhunyt asszonynál ténylegesen soha nem lakott. Többnyire cselédnek idegenek hajlékába szegődött, az utóbbi években pedig távoli rokonai - unokaöcsök -, házában húzta meg magát. Tavaly ősszel beteg lett, kór­házba került, s bár a háziorvosa az idős ember személyiségi jo­gaira hivatkozva nem közölte a betegségét, a falubeli ismerősei­től úgy tudjuk, agylágyulásban szenved. Utolsó szállásadói a jog szerint tartásra nem kötelez­hetők. Ilyen esetben az is mellé­kes, hány évig volt hasznuk a férfi munkálkodásából, netán a nyugdíjából. Találgatni lehet csupán azt is, hogy megszokott környezetéből mikor távozott, hány napot bolyongott, egy, vagy több éjszakát is a disznóól­ban töltött. Egy dátum azonban biztos: december 12-én megbí­zással még az vette föl D. Pál nyugdíját, aki korábban is. Biz­tos az is, hogy a család, akikkel mostanában élt, az öreg beteg­sége kiderülésekor többször kö­vetelte: tegye szociális otthonba az önkormányzat. Ha a szekcsői önkormányzat kezdeményezi a mohácsi intézeti elhelyezést, az a községnek 200 ezer forint „be­ugrót” jelent a férőhelyért, aztán további kiadást is, mert a férfi nyugdíja nem fedezi a gondozá­si díjat, tehát azt havonta kelle­ne a falu költségvetéséből kiegé­szíteni - Mohács képviselői ezt helyi rendeletben írták elő ta­valy. De Dunaszekcső nem tud egyetlen emberre ennyit áldoz­ni. Égyébként D. Pál egészen törvényesen hajléktalan: a múlt év szeptemberében az elhalálo­zott testvére házának örököse a Petőfi u. 140. számú ingatlanból hivatalosan kijelentette, s akkori tartózkodási helyén, a Török u. 4-ben nem vállalták, hogy oda bejelentkezzen. 2003. december 15-től pedig bizonyíthatóan Mohácson a krízisszálló lett tar­tózkodási helye. Miért is kellene akkor Duna- szekcsőnek fizetni a szociális otthoni elhelyezésért? BERTA MÁRIA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents