Új Dunántúli Napló, 2003. november (14. évfolyam, 298-326. szám)

2003-11-08 / 304. szám

2003. November 8., szombat KULTÚRA -RIPORT 7. OLDAL KÜLÖNLEGES TÁRLAT PÉCSETT. Őszi avarba öltöztették a Múzeum Galéria egyik termét a Janus Pannonius Múzeum dekoratőrei Schrammel Imre Kossuth-díjas keramikus retrospektív kiállításának megnyitójára. A tegnap délutántól látogatható bemutatót a hónap végéig tekinthetik meg az érdeklődők a Káptalan utcában. ____________________fotó: laufeb l. Ve rdi Rekviemje A vasárnap délután 5 órakor kezdő­dő Pannon Koncert-Tükör című műsorában a zenetörténet egyik legszebb és legdrámaibb gyászmi­séjét: Verdi Rekviemjét sugározzák. A november 3-i oratórium-bérleti hangversenyen a Pécsi Szimfoniku­sokat Hamar Zsolt vezényelte, köz­reműködött a Nemzeti Énekkar, va­lamint Sümegi Eszter, Wiedemann Bernadett, Kovácsházi István és Rácz István, az Operaház magán­énekesei. Verdi a Rekviem megírá­sába Rossini 1868-as halála által ins­pirálva kezdett, majd azt az 1873- ban elhunyt olasz író és ’48-as sza­badsághős Alessandro Manzoni emlékének ajánlotta. A „Messa di Requiem” azzal emelkedik ki a ze­netörténet gyászmiséi közül, hogy fel meri vállalni a halállal való szem- benézés drámaiságát. _________ibz) Ak adémiai kötet az átalakuló régióról A Dél-Dunántúlról szóló, a maga nemében egyedülálló, angol nyelvű kiadványt jelentetett meg a napok­ban az MTA Dunántúli Tudomá­nyos Intézete, Pálné Kovács Ibna és Hajdú Zoltán szerkesztésében. A teljesség igényével készült bő két­száz oldalas könyvet tizenöt szerző jegyzi; a természeti adottságoktól kezdve a gazdaságon, a népességen és a humán infrastruktúrán, a köz- igazgatáson át vezetnek el a régió fejlesztési koncepciójáig. A kellő he­lyeken térképekkel, grafikonokkal, táblázatokkal „megtámogatott”, ezer példányban megjelent, az inté­zetben hozzáférhető könyvet a Dél- Dunántúl fejlesztésében érintett szereplők - önkormányzatok, ka­marák stb. - figyelmébe ajánlják, miután az európai uniós kapcsolat- tartásban elengedheteüen a partne­rek ellátása friss, ráadásul átfogó in­formációkkal. B. z. Nevet váltó szimfonikusok A Pécsi Szimfonikus Zenekar neve 2004. január elsejétől Pan­non Filharmonikusok-Pécsre változik, ha a soros közgyűlésen jóváhagyják a kulturális bizott­ság csütörtökön megszületett ja­vaslatát.- A Pécsi Szimfonikus Zenekar ki­nőtt a vidéki kategóriás besorolás­ból, Közép-Európa jelentős együt­tese lett. A zenekar életében bekö­vetkezett szakmai és szerkezeti vál­tozásokat célszerű névváltoztatás­sal megjelölni, az osztályugrásnak pedig a társaság külföldi megítélé­sében is jelentkeznie kell - össze­gezte a névcsere indokait Horváth Zsolt, a zenekar igazgatója. Kifejtet­te azt is, hogy a PSZZ négy földré­szen is vendégszerepeit az utóbbi esztendőkben, évente 4-5 hónapot tölt a határokon túl, s mindig telt ház előtt játszik, de többnyire má­sodvonalas impresszáriók szerve­zik a turnékat, hakni jellegűek a fel­lépések. Egyébként is lehetetlen a régió igényes bérletprogramjai mel­lett negyedévet utazással tölteni, és közben folyamatosan színvonalas műsorokat adni. Kevesebb, de ní- vósabb külföldi koncertkörutakban kell gondolkozni, és erre a minősé­gi előrelépésre utal az új név. Mert anyagiakban még jócskán vidéki a PSZZ, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar évente 1,8 milliárd forint­tal gazdálkodik, a pécsiek ennek a tizedével. Holott a zenészek vég­zettsége, minősítése semmivel sem rosszabb a fővárosi társakénál, de a bérük ötször kevesebb. A honi szerepléseknél is szük­séges a névcsere, miután az uniós csatlakozással megváltozik a ve- télytársak köre. A Pannon Filhar­monikusok a Dél-Dunántúl egymil­lió lakosának a zenekaraként sze­retne funkcionálni. Kunszt Márta, Pécs alpolgármestere a bizottsági vitán megjegyezte, csak úgy lehet otthon a térségben mindenütt a tár­sulat, akkor lesz az egész régió ze­nekara, ha a finanszírozásból azo­nos mértékben részesednek a ka­posváriak és a szekszárdiak is. Addig viszont a -Pécs toldalék el- hagyhatatlan. mészáros b. endre Amit illik tudni matematikából Pénteken Budapesten vehette át a Leőwey Klára Gimnázium tanára, Bereczkiné Székely Erzsébet az Ericsson-díjat, amit a matematika- oktatásban kifejtett erőfeszítéseiért, a tárgy népszerűsítéséért ítéltek oda a számára. Bereczkiné Székely Erzsébet 1980- ben végezte el az ELTE matematika­fizika szakát, majd egy rövid szent­lőrinci, illetve gyes-en töltött időszak után 1982-től máig a Leőwey Klára Gimnáziumban tanít. A fizikát két év után leadta, azóta csak a matema­tikaoktatásnak él, a szaktárgy mun­kaközösségének vezetője. Tanított nemzetiségi osztályban, fakultáció­ban, a kiváló matekosoknak létesí­tett osztályban, és most az új keret- tanterv adta lehetőségek között, emelt óraszámban.- Egy tanár feladata összetett, hi­szen figyelnie kell arra, hogy a tehet­séges, matematika iránt érdeklődő gyerekeknek egyre komolyabb pél­dákat adjon, serkentse őket, dolgoz­zon velük együtt minél szorosab­ban. Ebben nagyon jó segítség a Kö­zépiskolai Matematikai Lapok (KÓMAL), ami már több mint száz­éves hagyományra tekint vissza, an­nak idején Teller Ede és Wiegner Je­nő is itt kezdte - mesélte Bereczkiné Székely Erzsébet. - És persze na­gyon fontos, hogy értő módon fog­lalkozzunk azokkal, akiknek esetleg nem megy olyan jól a matek, hogy azért örömet találjanak benne, és emellett az érettségihez elegendő szinten megtanulják. A diákok tud­ják, hogy nálam legalább 3-asra meg lehet tanulni a matematikát, sőt, még alaposabban is, mert az érettsé­gi átlagok 4-es fölött vannak. A tanárnő vallja, hogy a matema­tikaoktatás elsődleges célja nem fel­tétleidül a^, hog^ szem azt, jo­gásznak is fontos lesz később, hogy átlássa, melyik állításból mi követ­kezik, hogy lehet bizonyos dolgok mellett érvelni. De azt hiszem, a ke- rettanterven belül mostanában már a mindennapi élethez sokkal köze­lebb álló dolgokat tanítunk mate­matikából is. Bereczkiné Székely Erzsébet azonban hiszi, hogy tovább lehetne színesíteni kedves szaktárgya műve­lésén.- A köztudatban még mindig fon­tosabb a humán műveltség. Ha vala­ki nem tudja, ki volt Ady, az szinte botrány, de ha nem tudja ki volt Bo­lyai, aki a matematika történetében az egyik legnagyobb elme volt, és magyar, az bocsánatos bűn. Jellem­ző, hogy még a tévé-vetélkedőkben is alig-alig van matematikai kérdés, mert úgy veszik, hogy ezt úgyis elfe­lejtik az emberek, nem illik tudni. Sajnos, a mai tananyagban mindezek elmesélésére kevés le­hetőség van, de én magam igyek­szem „becsempészni” ezt a tu­dást is. M. K. Futnak a képek Elhagyatva Nehéz erről a filmről írni. Témája olyan megdöbbentő, szemlélet- módja annyira reménytelen, hogy a tollat fogó kéz szinte megbénul. A Lilja 4-ever egy orosz lányról szól. Tizenhat éves. Félig már fel­nőtt, de félig még gyerek. Egy kis­városban él, valahol északon. Anyja magára hagyja. Az asz- szonyt barátja kiviszi Amerikába, de csak őt, a lány nem kell kolonc- nak. Otthon marad, ahol egy nyo­mortanyára költöztetik. Munka nincs, pénz nincs, villanyát kikap­csolják. Az utcákon szemétkupa­cok közt fekvő hajléktalanok, ré­szegek, vandál suhancok. A posztszovjet nyomorúság képei. Mintha egy Gorkij-regény világa született volna újjá. Lilja először azzal próbálkozik, hogy eladja szegényes kis holmi­ját. Ácsorog az utcán egy hokedli előtt, rajta mérleg, tölcsér, ez-az, amit odahaza talált. Persze, a ku­tyának sem kellenek. Végül nincs más: testének eladására kénysze­rül. Otthon van egy kis társa. Egy tizennégy éves fiú, Vologya, akit részeges apja elzavar hazulról, s nála húzza meg magát. Lilja - ez a kis Szonja-reinkarnáció a Bűn és b&nhődésből - testvéreként ke­zeli a fiút. Első, megalázó és szennyes keres­ményéből vásá­rol neki egy lab­dát. Aztán Lilját kipécézi egy szélhámos, aki azzal a csábító ajánlattal hite­geti, hogy mun­kát szerez neki Svédországban. Valójában elad­ja a gyanútlan lányt, akit bru­tális eszközök­kel prostitúció­ra kényszeríte­nek. A légkondicionált Svédor­szágban, ahol polgári jómód és rend honol, gondosan szelektál­ják a szemetet, és aprólékosan előírják, hogyan kell csomagolni az élelmiszerboltokban a húso­kat, jó üzletnek bizonyul az em­berkereskedelem. Van rá kereslet. Árucikknek pedig ott vannak a Lilják. Az előbb Gorkijt említettem, mert az orosz miliőrajz a témake­zelés kendőzetlen pontosságával társul, de a film nem naturalista. Nem kéjeleg a mocsokban, mint mások. Képi világa nagyon is pu­ritán, ahogy a Dogma-filmeké ál­talában. A durva jeleneteket in­kább csak sejteti. így sokkal meg- rázóbb, amit látunk, s az is, amit nem. A kompozíció hűvösen fe­gyelmezett. A keretes szerkezet önmagába visszahajló íve re­ménytelenséget, kiúttalanságot sugároz. Ezt a fatalizmust fájdal­mas líra ellenpontozza. Liljának van egy bekeretezett szentképe, jól ismert jelenetet ábrázol: egy vándorló kisfiú lépteit a mögötte látható őrangyal vigyázza. A lány mindenhová magával viszi ezt a képet, és esténként imádkozik előtte. Egyszer aztán végső két­ségbeesésében összetöri. A ma­gyar nézőnek, Radnótinak kö­szönhetően, vannak szavai ehhez az élményhez: „tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem va­rázslat - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az an­gyal állt a karddal - talán most senki sincs.” Aztán mégis eljön az angyal. Vologya az, Lilja testvérkéje, aki odahaza öngyilkos lett (egy kapu alatt fekszik a kövön, anélkül, hogy valaki megállna mellette, s lehajolna hozzá), s most fehér hattyú- (vagy liba ) szárnyakkal a hátán megjelenik Lilja álmaiban. Mintha az összetört szentkép for­dítottja kelne életre: a nagylányra angyalka vigyáz. De sem emlék, sem varázslat nem segít. Végül Lilját is angyalszárnyakkal látjuk. Vologyával labdáznak fönn a ma­gasban, egy toronyház tetején. Odalenn nem volt számukra hely. A film svéd-dán koprodukció­ban készült. Lukas Moodysson rendezte, saját forgatókönyvéből. A főszerepet Okszana Akinszhina játssza. Vologya: Artyom Boguharszkij. Valahol messze, egy orosz kis­városban van egy pad, rajta egy felirat, amit egy elhagyatott lány vésett oda: „LILJA 4-EVER”. Azt a padot ez a film most na­gyon közel hozza. Itt van. Nagy Imre Bezárva, egyedül (Lilja szerepében Okszana Akinszkina) Egy öregember emlékirataiból A csótány nem sváb! A túlérzékenység korunk népbe­tegsége. Nem csak egyénekre, a népcsoportokra is jellemző. Sok­szor csak mosolygunk azon, mi minden sért egyeseket. Jómagam, mindig vigyáztam, hogy siketet mondjak síiket helyett, négert, nig­ger helyett. De ostobaságnak tar­tottam volna, hogy romasültet vagy szerb halat rendeljek, s ne ci­gánypecsenyét, illetve rác pontyot. S jól tudom, Dörömböző Géza bá­tyám sem sértődött meg soha, ha kitűnő cigányprímásnak nevez­tem. A Csopor(t) Horda tagjaként horvát társaimat sokszor kkrabó- toztam, de sosem gondolták, hogy gúnyból és nem tréfából teszem, mert nem tudom kimondani önel­nevezésüket. Sosem kérdőjeleztem meg egyetlen hazánkban élő nemzeti­ség erényeit. Nagy tisztelettel hall­gattam a tévében a három villányi, sváb borgurut, amint arról beszél­tek, hogy a minőségi borkészítés, fáradhatatlan szerető gondosko­dást, precizitást, kitartást, sajátos életformát követel. Bock József mesélt a családi örökségről, hogy kitelepített nagyapja azt írta haza, amikor lehetőség nyílt rá, hogy a korábbi tulajdonukat újra megvá­sárolhassák a Jammertál-dűlőben, hogy adjatok el mindent, mert az a szőlő mindent megér, majd vissza­hozza. Bock József hozzátette, ezt itt mindenki elmondhatta volna. Sváb családokból származunk, egyszer-kétszer tönkretettek ben­nünket. A magunkét vettük vissza, hogy újra kezdjük. A kérdésbe, hogy miért nem a jól fizető külföldön értékesítenek több bort, a sváb mentalitására büszke Bock-Gere-Tiffán-trió ne­vében azt válaszolta Bock úr: ma­gyarok vagyunk, szeretnénk, ha elsősorban ebben az országban él-' veznék a termékeinket. Már megírtam, hogy Diófási La­jos professzor úr, amikor beszá­molt első látogatásáról Somogyi Tibor oltványiskolájában és érlelő pincéjében, ezt mondta: Olyant még nem láttatok! A műszaki em­ber precizitása társult a svábok rend- és tisztaságszeretetével. Úgy gondolom, hogy a köztu­datban a sváb jelző tiszteletkeltő. Szorgalmas, munkaszerető em­bert jelent. Ezért is csodálkoztam, hogy a Magyarországi Ifjú Néme­tek Közösségének alelnöke - ma­gánemberként - levelet írt a nem­zetiségi ombudsmannak. Részlet a levélből: „Tisztelt Kaltenbach Úr! Mélysé­ges felháborodással nézem a tévé­ben a híreket, olvasom a sajtóban megjelenő szalagcímeket, ahol egy volt bankvezér börtönök közti szál­lítása okán kirobbant belpolitikai botrány kapcsán egy bizonyos „svábbogár” nevű rovarra hivat­koznak a magyar médiában. Úgy érzem magyarországi németként ez sérti a nemzetiségi öntudatomat és büszkeségemet, mikor hazánk eme nagy múlttal rendelkező és há­nyatott sorsú kisebbségének gúny­nevét összekapcsolják egy vissza­tetszést és undort keltő bogárral. ” Ismerem a levélíró fiatal köz­gazdászt. Diplomamunkája mar­ketingkérdésről szólt. Ma logiszti­kai szakemberként dolgozik. Több nyelven beszélő, művelt, józan gondolkodású fiatalember. Bár itt picit elragadta a sértődés. Szerin­tem a „sváb” nem gúnynév. Első­ként svábok érkeztek a kipusztult magyar falvak újranépesítésekor, utánuk minden hasonlóan beszé­lőt annak mondott a köznyelv. Né­metjeink, önelnevezésként is használják. Sosem hallottam, hogy valaki bajornak, hesz- szeninek, franknak vagy fuldainak nevezte volna magát származása vagy nyelvjárása alapján. S első pillanatra a csótány' közkeletű el­nevezésén érzett felháborodás is megmosolyogtatott. Úgy gondol­tam, finomkodásból nem mon­dunk csótányt, mert az olyan ran­da szó. Végeztem hát egy fölmérést ismerőseim körében. Akinek nem volt német felmenő­je, sem családi kötődése, mondva­csináltnak tartotta a problémát. Akik nagyszüleiket tartották sváb­nak, elfogadták: lehet, hogy sért egyeseket ez a megnevezés. Azok, akik őrzik még német hagyomá­nyaikat, többé-kevésbé beszélik nagyanyáik nyelvét, szinte mind felháborodtak. Az indulatosabbja üyen kitörésekre ragadtatta magát: „Még az amerikai kolorádóbogár nevét is krumplibogárra szépítette a magyar, nem mondhatok mongol idiótát, ha nem jut eszembe hirte­len a Down-kór neve! Csak a csó­tány maradt sváb.” „Az őseink, 250 éve, gazt, bozó­tot, szemetet irtottak, hogy életteret teremtsenek. A sváb falvakban még gólya sincs. Ott nem volt hulladék, egér és csótány, ott tisztaság volt. A gólyák éhen haltak volna. Miért pont a mi kisebbségünket sértik a csótány átkeresztelésével?” „Amit a legjobban szeretsz, a krumplis ételeket, a nokedlit a pör­költedhez, mi hoztuk. A hurka, kol­bász, svártli készítését is tőlünk ta­nultátok, nem csak a stifolderét. Igaz, nem zabáltuk föl a pénzünket, mert élt egy mondás: a gyomorra nem lehet látni, de a gallérra igen! Tehát tisztán tartottuk a gallért, s a környezetet.” Legjobban az idősek és a két­nyelvű értelmiségiek voltak felhá­borodva a negatív attitűdöt sugalló megnevezés miatt. Érdekes, hogy a kisebbségi ifjú­sági szervezet, amelyhez a levélíró tartozik, nem járult hozzá, hogy ne­vükben íródjon a panasz az ombudsmanhoz. Bár egyetértettek a tartalmával, mindenki örült, hogy végre valaki fölvetette. De senki nem akart nyilvánosan demonstrál­ni. Rossz történelmi tapasztalatok öröklődtek. Nem tudom, akar-e, tud-e tenni, nemzetiségének respektje érdeké­ben, valamit az ombudsman. Egy biztos: én legfeljebb bolse­vik bogárnak mondom eztán a csótányt, de többé nem nevezem úgy, ahogy szoktam. Bükkösdi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents