Új Dunántúli Napló, 2003. július (14. évfolyam, 177-207. szám)

2003-07-26 / 202. szám

2003. Július 26., szombat R I P ŐRT 7. OLDAL KULTURA-RIPORT Új helyre kerül a Martyn Múzeum A pécsi Martyn Múzeum alapítása óta a Káptalan utca 6. szám alatt működik. Az ingatlan visszakerült a katolikus egyház tulajdonába. A múzeum elhelyezésére 1992-ben kötöttek szerződést, amelyet a Pé­csi Püspökség tíz év után felmon­dott. Az ingatlant 2004. január 27- ig kell kiürítve visszadni a tulajdo­nosának, így a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságának új helyet kellett találnia a gyűjte­mény bemutatására. A Martyn Ferenc életműmúzeu­ma a 270 négyzetméteren kiállított műtárgyakon túl ezernél több tétel raktári anyagot is jelent. A múze­umigazgatóság - a megyei önkor­mányzat engedélyével - azt a meg­oldást választotta a lehetőségek kö­zül, hogy a kiállítás a Káptalan utca 4. szám alatti ingatlanba kerül a restaurátorműhely és öltözők átala­kításával létrehozott helyiségbe. A műhelyt a Papnövelde utca 5. ud­vari épületébe költöztetik. Az új kiállítóterem kialakításá­val összefüggő költség 15 millió forint. A munka augusztusban kezdődik. A Martyn Múzeum kiál­lítótere a Modem Magyar Képtár bejáratán át lesz majd megközelít­hető. D. I. DUNASZEKCSŐ ÉS DUNAFALVA A RÓMAI KORBAN címmel nyílt kiállítás a dunaszekcsői faluházban egy hete, a sikeres Lugio-ünnep kapcsán. Ám a környéken összegyűjtött érmek, fibulák, a híres Marcus Aurelius-fej másolata még a nyár végéig látogatható délelőttönként, illetve előzetes egyeztetés szerint más időpontban is az öt éve avatott intézményben.______________________ fotó: tóth l. Állandó alkotás a „telepen” Hazatérő alkotótábor Nem lehet panasz a Siklósi Alkotótelepek kihasználtsá­gára: május közepétől egé­szen szeptemberig jóformán „meleg csákányváltással” kö­vetik egymást a kurzusok, amik természetesen némi be­vételt is jelentenek. Mint az alkotótelepek részéről Ko­mor István elmondta: a profi és fél­profi keramikusok részéről hatal­mas az érdeklődés, hogy egy-két hetet nyugodt körülmények kö­zött, csak az alkotásra koncentrál­va, illetve m'vós szakmai irányítás mellett tölthessenek el honi és kül­földi képzőművészek társaságá­ban. Már májusban itt töltött egy he­tet a chemnitzi designer-iskola nö­vendékcsoportja, akik nem egy az egyben kerámiatudásukat csiszol­ták, hanem rajzoltak, agyagoztak, talált tárgyakból készítettek alkotá­sokat. A két „szekcióra” oszlott deForma-társulás májusban és jú­niusban jött el két-két hetes alkotó­táborba. A Dohány Sándor köré csoportosulók ezúttal is edény-ori­entált műveket hoztak létre, míg a Sárkány József nevével fémjelezhe­tő társaság inkább szobrászathoz közelebb álló dolgokkal foglalko­zott. Őket a PTE Művészeti Kará­nak keramikushallgatói követték, akik Nagy Márta vezetésével dol­goztak, miközben Villányban Mo­hácsi András szobrászművész mel­lett a budapesti Iparművészeti Egyetem hallgatói alkottak. Jelenleg korábban félbemaradt, egyéni munkákat fejeznek be né- hányan [Kádas Éva, Fekete László), de augusztus 3- án már kezdő­dik a Geszler Mária irányítot­ta Nemzetközi Szabadiskolai Kurzus, majd a hónap második felében nagyjá­ból hasonló ke­retek között Fü­zesi Zsuzsa vezeti a szabadiskolát. Geszler Máriával a főképp német nyelvterületről érkező „félprofi” hallgatók dekorálási eljárásokat sa­játíthatnak el, míg Füzesi Zsuzsától a naturális, modell utáni mintázást tanulhatják. Mint Komor István el­mondta, a magyar művészek itt- tartózkodását főképp különböző alapítványi, pályázati pénzekből fi­nanszírozzák, míg a külföldiek ön­költséges alapon jönnek. Ők napi 60 eurót fizetnek, ebben benne fog­laltatik a szállás, étkezés, az anyag- költség és művésztanár honoráriu­ma is. Bár ezek a kurzusok nyere­ségesek, az alkotótelepek költség- vetésének az így befolyó pénz csu- pán csak töredéke. m.k. Ma zár a Medgyessy Ferenc Művészeti Műhely egyhetes, sorrendben hetedik alkotótá­bora Kővágószőlősön. A résztvevők és a falubeliek egyaránt úgy érzik, hogy a Pandúr-tanítványok immár elválaszthatatlanok a telepü­léstől. A Pandur József vezette Med­gyessy Ferenc Művészeti Műhely hatodik éve, de hetedik alkalom­mal - volt egy téli tábor is - „ver sátrat” a hegy alá ült öreg telepü­lésen. A kővágószőlősiek olyany- nyira megszokták egy-egy hetes jelenlétüket, hogy akadt, akinek július elején már hiányoztak a leltárából - jóllehet tudta, hogy mindig a hónap végére időzítik a foglalatosságukat.- Nincs már olyan szeglet, amit ne örökítettek volna meg -mondja a tábor helybeli szerve­zője, Varga Géza. - A falu részei lettek. Jól példázza, hogy au­gusztus 20-án, amikor a kenyér­szentelést követően nyílik a munkáikból a kiállítás, a temp­lomból kijövő öregasszonyok sem mennek el a kultúrház mel­lett úgy, hogy be ne térnének.- Nem elcsépelt frázis: való­ban úgy érezzük, hogy hazajö­vünk - erősít rá Pandur József. - S nem túlzás az sem, hogy min­denki ismer bennünket akár a csárdában, akár az utcán. Ha névről nem is, hát úgy, hogy „No, megjött a kopasz tanár úr a tanít­ványaival...” Jóleső érzés, mit ne mond­jak! Idén volt második alka­lommal, hogy a tábor hu­szonegy részt­vevőjéhez két délelőttre a pé­csi ANK huszonhárom diákja is csatlakozott. A gyerekek nem­csak az alkotás folyamatába te­kinthettek bele, hanem saját munkákkal is ki kellett rukkolni­uk - ihletül a hegyi tavat ölelő fák, a víz csillogása szolgált. Az alkotótábor résztvevőinek negy­ven műve mellett a diákokéi is láthatók lesznek majd az augusz­tusi kiállításon. Amellett, hogy elkészült a 20- ai anyag - elegánsan szép, mond­ja Pandur József -, a Medgyessy- műhely tagjainak idén volt még egy leckéjük. Válogatást kellett készíteniük az eddigi kővágósző- lősi alkotótáborokban született munkákból, ugyanis ezekből szeptember elején kiállítás nyílik Pécsett, a Baranya Házban. B. Z. Futnak a képek Leszállt az éj Egy lebukott drogdíler utolsó éjsza­kája - ez Spike Lee új filmjének alaphelyzete. Ehhez a szituációhoz érzelmesen és kritikusan is lehet vi­szonyulni. David Benioff regényé­ben, aminek alapján a forgató- könyv készült, az előbbi hangvétel uralkodik, mint az efféle lektűrök­ben általában. S mivel a forgató- könyvet is Benioff írta, Az utolsó éj­jel (The 25th Hour) című film alap­szólamát szintén a szentimentális melodráma szolgáltatja. Montynak, a történet hősének hét évet kell lehúznia a börtönben, ahová másnap kell bevonulnia, és minden jel arra utal, hogy ezt nem fogja túlélni. Az élettől búcsúzik te­hát, nemcsak a szabadságtól, s ez valóban szomorú. Még egyszer megsétáltatja kedves kutyáját, s egy utolsó mulatság keretében el­búcsúzik a barátaitól. Vádolja ön­magát: miért is nem hagyta abba időben. Hiba volt, mondja. Az azonban nem vetődik fel benne, hogy itt nem hibáról, hanem súlyos bűnről van szó, amely mindenféle drogkereskedelem lényege, s az ő vétke nem az, hogy nem hagyta ab­ba, hanem hogy egyáltalán elkezd­te. A történetben jól érzékelhető te­hát egy betöltetlen, reflektálatlan morális hézag: az elbeszélő és hőse hallgat arról, amiről beszélnie kelle­ne. Csakhogy a film összetett, sok­szólamú nyelvet birtokol, s így nem csupán szavakkal tud szólni. Spike Lee mestere ennek a polifóniának. Látszólag semmit sem tesz hozzá a Benioff-féle anyaghoz, s mégis mindent megváltoztat és áthang­szerel. Oly módon léptet fel például egy drogfüggő alakot, Monty egyik korábbi törzsvevőjét, hogy ebben a szétesett idegroncsban mint áldo­zatban látjuk megtestesülni hő­sünk múltját. Spike Lee nem sza­vakkal moralizál, hanem képekkel. Ebben, úgy látom, kiváló part­nerre talált az operatőr, Rodrigo Prieto személyében, aki képes a diszkóbeli jelenetekből szürreáli­sán pokoli víziót formálni, s Monty keserű gyűlölettől áradó monológ­ját, az arc tükörképként való látta- tásával, önleleplezéssé tudja avatni- a kritikus hangvételt a barátok alakjára is kiterjesztve -, és páratla­nul izgalmas, sokszínű tablót fest az éjszakában vergődő, megsebzett városról, New Yorkról, a World Tra­de Center helyén tátongó kráterrel. A drámai képek különös párbe­szédet folytatnak Terence Blanchard kísérőzenéjével. Ez a fi­noman kimunkált, emocionálisan telt, nagyzenekari kompozíció a fő­hős sorsának szubjektív, önsajnála­tot sejtető, de részvétet is sugárzó vetületét bontja ki, amit keményen ellenpontoznak Prieto képei - a ze­nével együtt alkotva műegészet. A jelenbeli történetbe ékelt emlékké­pek és álomjelenetek lebegő köze­gében még új árnyalatot is kap ez a sajátos vizuális-akusztikus párbe­széd. A muzsika fájdalmas mélabú­ját ekkor könyörtelen iróniával tár­sítják a képek, sejtetve azt a veszte­séget is, amelyet nem a lebukás, hanem a bűnbeesés okozott. Spike Lee filmvásznán - ennyi­ben tekinthető a „New York-i isko­la" és John Cassavetes örökösének- átlényegülnek a dokumentáló hi­telességgel megidézett tárgyak és fi­gurák. Monty (Edward Norton) ön­magával kapcsolatos elfogultsága, a faragatlan Slaughtery (Barry Pepper) darabos, néha túlzó gesz­tusai vagy Jacob (Seymour Hoffman) olykor modoros elemek­ből szőtt tanáralakja - s még a nem egyszer durva, sőt mocskos dialó­gusok is - egy erőteljes rendezői lá­tomás részévé válva nyerik el való­di értelmüket és jelentőségüket. Mint ahogy maga a történet is megemelkedik, kibontakozik a me­lodrámából, és megdöbbentően erős kritikai szólamot kap. Pokoli éjszaka szemtanúi leszünk, amit még komorabbá és sötétebbé avat­nak a felderengő hajnal józan, ri­deg, illúziótlanul borongó fényei. NAGY IMRE Monthy és kedvese, Naturelle (Edward Norton és Rosario Dawson) EGY ÖREGEMBER EMLÉKIRATAIBÓL Jelet kaptam Vén kecske vagyok, megnyalnám a sót, de ritkán tehetem. Laborered­ményeim, nátriumszegénynek mu­tatják a véremet. Környezetem óbé- gat, hogy nagyon sózok, orvosom több sófalást javasol. Igyekszem. Si­kertelenül. Különösen kánikulában vagyok tehetetlen. A sóhiánytól szervezetem né­hány gyógyszert nem szív föl, hiába kapkodom be marokszám. A víz- hajtók hatástalansága okozza a leg­nagyobb zavart. Étvágy és evés nél­kül is sikerül dagadnom. Mikor már három lépéstől is ful­ladtam, kardiológusom baráti erő­szakkal kórházba parancsolt. Há­romszor kaptam naponta infúziót, s több gyógyszert vénásan nyomtak belém, hogy hasson. A víz lassan el­ment, de aludni alig tudtam. Ha éj­fél előtt alszom el, egy órára felébre­dek. Ébredés után órákig nem tu­dok újra aludni. Egy biztos pont ma­radt, hajnalban mindig alszom né­hány órát, ha hagynak. Itt épp el­aludtam, amikor négy órakor meg­jelent egy vámpír lány, s véremet vette. Sajnos nagyon mutatós volt a vérszívó, így aztán egyáltalán nem tudtam aludni. Mire újra elálmosod- tam, mosdanom kellett a reggeli vi­zithez. Mikor Zénó doktor úgy ítélte, hogy laboreredményeim s ödémá­im javultak annyit, hogy szabadláb­ra engedhet, már nagy restanciám volt alvásból. De pár napig otthon is csak szundítottam. Aztán egy éjjel megjött a vihar, megtisztította a le­vegőt s két óra körül álomba zuhan­tam. Álmomban, valami aktatáskával a hónom alatt, amilyent sohasem hordtam, egy kerthelyiségbe men­tem. Olyan volt, mint a Rózsakért, csak sokkal kisebb. A Rab Ferivel akartam itt találkozni. Meg .kellett valamit beszélnünk. Hogy mit, nem tudom. Asztalok mellett emberek ültek, halkan beszélgettek. De mint­ha senki sem fogyasztott volna. Fur­csa-fátyolos színben derenget min­den, mint egy Gulácsy-festményen. Sok ott ülő ismerősnek tűnt, de nem emlékeztem a nevükre. Egyszer csak jött Rókus, a Nádor kávéház hajdani főpincére, s azt mondta:- A Rab Feri üzente, hogy mind­járt jön, csak még egy kis dolga van. Feltétlen várd meg.- Kösz - mondtam, de nem volt kedvem leülni. Bár többen intettek, de féltem, ha beszélünk, nem jut eszembe a nevük. Kimentem a bejárat elé. Minden opálos. A közelben egy másik klin­kertéglával kirakott falú nagy, hosszú épület állt. Csak egy gazda­sági kijárat látszott, a másik oldalon lehet a bejárat, mert a sarok mögül emberek jönnek, párban. Mindegyi­kük igen magas. Mintha a Pilgermáyer Tóni bácsi és a Hermész Toncsi lennének Sásdról, egy jellegzetes régi pécsi főpincér, nem jut eszembe a neve, s ez talán a Banna Zoli. Mindenki köszön. Zo­li azt mondja: - A Rab Feri azt üze­ni, várd meg, hamarosan jön.- Kösz - mondom és úgy vélem, ezek biztos kocsmából jönnek. Ez az épület kocsma lehet. Á Feri nyeli a fröccsöt és belefeledkezett egy be­szélgetésbe, nem tudja abbahagyni. Végül is odamehetek én is. Nem kö­telező a kerthelyiségben találkoz­nunk. Elindulok. Akkor hasít be­lém: a Rab Feri rég halott. A többiek is, akiket láttam. Megállók. Dehogy sietek hozzád, Feri, nem sürgős. Te is beszélgess még nyugodtan, má­sokkal - gondolom s fölébredek. Négy óra van. Azzal vigasztalom magam, egy 1799-es álmoskönyv szerint, halottal álmodni áldást je­lent. Keresztrejtvényt fejtek, hogy ne gondoljak az álomra. Fél hét, mire ismét elnehezül a szemem. Meg­próbálok aludni. Gyorsvonaton utazunk Fanni lá­nyommal. Ő elmászkál beszélgetni. Egy kisebb állomáson megáll a vo­nat. Ismerős a hely, de már régen jártam itt. Arra gondolok, közel le­het Pécs, leszállók, körülnézek és egy következő vonattal, megyek to­vább. Még az állomáson nézelő­döm, amikor elindul a szerelvény. Akkor jut eszembe, a bőröndöm fönnmaradt. Telefonálni akarok a lányomnak, hogy ne felejtse el le­venni a pakkomat, nehogy elvesz- szen! De a bunkofonom is fönnma­radt. Rohanok az állomás épületé­be, de nem jut eszembe Fanni mo­biljának a száma, a feleségem szá­ma sem. Ezek mind be vannak ütve az én mobilomba, nem kell megje­gyezni. Kétségbe vagyok esve. Az állomás épülete zárva. Bekukucská­lok a forgalmi irodába, sehol sem lá­tok telefont. Szorongva bolyongok. Biztos nem figyel a csomagomra. Ha nem szólok neki, nem figyel rá. Egyszer csak, mintha a siklósi művelődési házban lennénk. Vala­hol itt kell lenni az irodámnak az emeleten. Nem találom. Belesek a könyvtárba, de ott sem látok tele­font. Kollégák jönnek. Rózsa Zolit kérem: add kölcsön a telefonodat. Azt mondja elveszétt, nem tudom, hol van. Brüchler Andreától kapom meg az övét. Egy T-dugószerű vala­mit ad a kezembe, amin számozott gombok vannak. Sosem láttam üyen telefont. Csak fogdosom, és nem tudom a számot, amit tárcsáz­nom kellene. Abban a bőröndben nagyon fontos dolgok vannak. Nem csak ruhák, más értékek.' El fog kallódni... Nagyon nehezen ébredek. A fe­jem pókhálós. Nyolc óra múlt. Gyorsan be kell adnom az inzulino­kat, hogy észhez térjek. Belövés közben dereng vissza, mit álmod­tam. S fölrémlik újra az első álom is. Már nem hiszem, hogy áldást vagy szerencsét jelentene. Különben sem halottal álmodtam, hanem magam­mal. Jelet kaptam. S a második álom még rátett egy lapáttal. Szinte de­pressziós vagyok. Bár jól emlékzem, hogy Füzy Ági valamikor azt mondta: „ha depresz- sziós vagy, s utálsz élni, gondolj ar­ra, hogy csak rossz az emésztésed”. Ebben van valami. Ez a felismerés már sokszor segített. Először meg­szabadulok a salaktól. A reggeli és a fürdés után, ismét álmosnak érzem magam, de már nem merek elaludni. bükkösdi l.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents