Új Dunántúli Napló, 2003. július (14. évfolyam, 177-207. szám)

2003-07-14 / 190. szám

2003. Július 14., hétfő KULTÚRA -RIPORT 7. OLDAL Könyv Az ágy az élet A híres történelmi tétel, a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás valószínűleg sose valósult meg az emberiség eddigi ténykedése folyamán, de ha most egy efféle ideális állapotot ve­szünk, és kiemeljük belőle a nyolc óra pihenést, amin jelesül alvást értünk, akkor valóban arra a kö­vetkeztetésre kell jutnunk, hogy ily módon az alvás színtere, az ágy életünk egyik legfontosabb hely­színe. És akkor még nem szóltunk mindazokról az ágyban, ám ébren töltött tevékenységekről, melyek hol a szórakozáshoz, hol a mun­kához tartoznak inkább. Ezért is indokolt mélységesen egy olyan kultúrhistóriai munka megírása és megjelentetése, amely Zentai Tün­dét, illetve a Pannónia Könyveket dicséri. Mint oly sok mindenről, ez esetben is hihetnénk, hogy ha va­lamiről, hát éppenséggel az ágyról aztán tudunk eleget. Hiszen év­százados toposszá csépelt dolog az, hogy a leginkább összetartozó, egymásból következő emberi stá­diumok, a születés, a szerelem és halál egyugyanazon helyen törté­nik, nevezetesen az ágyban. Igen ám, de hogy ennek hányféle válto­zata, rituáléja, és - mi tagadás - tit­ka volt, azt csak egy alapos mono­gráfia képes rendszerbe állítani. Elvégre ágy-e a farkas- vagy medvebőr? A paraszti porták ke­mencepadkája, amiről már nép­mesékben hallunk? S valóban éde­sebb lehet-e az álom egy függö­nyökkel körbeaggatott baldachi­nos ágyban, mint egy kemény de­rékaljon vagy tábori sodronyon? A kötet egy-egy szakma minitörténete is, mivel az ágy mint asztalosmunka, tán nem szükséges külön ecsetelni, valóságos művé­szeti ággá nőtte ki magát. Zentai Tünde különösen érdeke­sen párosítja az ágyak mellé azokat az alkalmatosságokat, amikről elő­ször nem is mint ágyra gondol­nánk: a bölcsőről, padkákról, pa­dokról. És mi minden egyéb, ami az ágykultúra része: a szalmazsák, a gyékény, a matrac, a paplan, a ván­kos a dunna, az ágyterítők, horgo­lások, díszítések. Csupa olyasmi, ami megszűnt, kikopott minden­napjainkból, amire könnyen rále- gyintünk, hogy „felesleges”, „nem praktikus”, „ódivatú”, és amire va­lamiképp mégis vágyunk, mert tudjuk, hogy ezekkel a „feleslegek­kel” volt mégis teljesebb és gazda­gabb eleink élete. És ráadásul, még amikor az ágy már nem tárgy, nem eszköz, ha­nem hiedelem: a gyermekágy, az a bizonyos láz, ami kíméletlenül szedte áldozatait, a fiatal anyákat; vagy az alvók megrontása, az álom­lopás, ami az ébrenlétet, az egész életet képes volt megmérgezni... Ilyenkor jött a jótanács: „Tarcson az ágyába 2 gerezd fokhagymát ne félyen a rossz emberektől”. A jó könyvektől meg pláne ne tessék félni, vigyék az ágyba olvas­gatni. (Pannónia Könyvek, 2002) MÉHES K. Elhunyt Bocz Gyula Július 12-én, reggel, súlyos be­tegség után elhunyt Bocz Gyu­la Munkácsy-díjas szobrász. Az 1937-ben született mű­vész autodidakta volt. Szakkö­rökben tanult rajzolni, mintáz­ni, de már gyerekkorában egy­értelmű volt tehetsége. Öntő, lakatos, villanyszerelő, tmk- műhelyben dolgozik nappal, de emellett minden éjjel szob­rot farag. Már ekkor kialakul sajátos, organikus formavilága, amelyet elsősorban fában és kőben teremt. Az 1967-ben induló Siklósi Sympozion alapító tagja és so­káig egyik vezéregyénisége. Az avantgárdhoz tartozó hivatásos művészek ekkor fogadták el egyenértékű társnak, de hiva­talos szövetségi elismerésre még várnia kellett. A villányi alkotótelepen álló Spirál című szobra a hely szim­bóluma volt, annak virágzása idején. Amikor itt a hegybe fa­ragott szobrot, külföldi képes­lapok is közölték fényképét munka közben. A harmadik Pécsi Kisplaszti­kái Biennálén első díjat nyert három bronzszobrával. Két évtizede Hosszúhetény- ben dolgozott, nagyapja házá­ban. Csak akkor állított ki, ha kérték. Utolsó gyűjteményes kiállí­tását a közönség több mint ti­zenöt évvel ezelőtt, 1987-ben láthatta a Pécsi Galériában. Legjobb munkái ma már jószemű gyűjtők tulajdonában vannak. Vakáció másképpen A vakáció hosszú meleg napjait igyekszik megtölteni egy kis üdítő kultúrával néhány pécsi könyvtár az elkövetkező hetekben. Régi gyakorlata van már ezeknek a nyári tematikus programoknak, s mindenkor nagy népszerűségnek örvend az ifjúság körében. Kertváros történetével, az utcák-te- rek névadóinak életével ismerked­hetnek meg a dr. Berze Nagy János Fiókkönyvtár (Júlia u.) olvasói, sé­ták, vetélkedők, rajzkészítés formá­jában. A program egész júliusban tart, majd a következő hónapban már a belvárosba, a Balokányra és a Tettyére is elmerészkedik a társa­ság. Ugyancsak Kertvárosban, a Honvéd téri fiókkönyvtárban a kö­vetkező héten elektromos kapásjel- zőt fabrikálhatnak a horgászat iránt érdeklődők. A Nyitnikék Gyermek- könyvtárban (Bánki D. u.) családfát és ékszereket készíthetnek a gyere­kek szakmai útmutatás mellett, a Király utcai gyermekkönyvtárban a környezet olyan furcsaságait vitat­ják meg, hogy miért ugat a kutya és miért színes a világ, de meseolva­sást, videofilmeket is lehet választa­ni. A Csipkefa Gyermekkönyvtár (Bajcsy Zs. u.) pedig a tinédzser- protokoll szabályaiba vezeti be a fi­atalokat, valamint népi játékokat ta­nítanak meg az unatkozóknak. Ez a könyvtár augusztus hónapra is tar­togat meglepetéseket: Elvesezett ci- vilMciókról és a világ csodáiról lesznek tudományos ismeretter­jesztő előadásokkal összekapcsolt vetítések. A tematikus programokat minden esetben könyvajánlások egészítik ki, vagyis a gyermekek ott­hon is folytathatják az érdekesnek ígérkező feladatokat. _____ M. B. E. TÉ RZENE. Pécs város közönsége már megszokta, megszerette a vasárnap délutáni fúvóskoncerteket. Tegnap a Sásdi Városi Fúvószenekart és a Vásárosdombói Fúvószenekart (felvételünkön) vezényelte a Színház téren Elek Péter karnagy._______________________________________ fotós tóth l. Ar cképcsarnok csak CD-n Az elmaradt támogatás miatt könyv alakban nem, csak CD-n jelenik meg az államalapítás ezredik évfordulójára szánt Pécs-Baranyai Történelmi Arcképcsarnok. A közgyűjteményeknek érzéke­nyebb pontjuk a kiadványok megjelentetése. Profi könyvter­jesztők érdeklődését csak olyan könyvekkel tudják felkelteni, amelyek iránt széles körű kö­zönségigény feltételezhető. Ugyanakkor feladatuk elősorban nem ilyen eleve népszerűnek szánt könyvek kiadása, hanem szakmai igényességgel érdeklő­dők számára tanulmányok hoz­záférhetővé tétele. A Baranya Megyei Levéltár is ezzel a helyzettel küszködik. Dr. Odor Imre igazgató az 1996-ban a Millecentenáriumra megjelent Baranya megye évszázadai című színes kötetet említi a széles kö­rű „fogyasztásra” alkalmas kiad­ványuk legutóbbi példájaként. Egyébként már régebb óta bi­zonytalan a periodikáknak ezért már aligha nevezhető sorozataik sorsa: a Baranya monográfia 1999-ben jelent meg legutóbb, a Baranyai helytörténetírás év­könyve pedig előbb két-két évet fogott össze, majd az utolsó 1992-1995-ös évkönyv volt már.- Mivel az intézmény fenntar­tójánál kérésünk nem talált meghallgatásra, hogy hozzon létre számunkra egy alapot évenkénti tanulmánykötetek megjelentetésére, életre hívtuk a Tanulmányok és források Ba­ranya megye történetéből soro­zatot - mondja az igazgató. - Ez a forma ru­galmasan al­kalmazkodik az anyagi lehe­tőségekhez és a kínálat igé­nyeihez, vagy­is az a jobbára egyedi támo­gatásokból, pályázatokból szár­mazó pénz függvényében egy évben akár többször is megje­lentethetünk nagyobb tanulmá­nyokat, ugyanakkor nincs olyan formai kötelezettség, hogy évente mindig megjelenjen a so­rozatból egy-egy kötet, amely­ből egyébként 1995-től kilenc született. A támogatás elmaradásával egyébként a nagyközönségnek szánt hiánypótló kiadványokkal is zátonyra lehet futni. A levél­tár a Millenniumhoz kapcsoló­dóan Baranyai múzeum és arc- képcsarnok címmel két konfe­renciát szánt arra, hogy a megye történetének legjelesebb szemé­lyeit bemutassa a nagyközön­ségnek. A tanulmányok könyv alak­ban való megjelentetésére azon­ban a millenniumi kormánybiz­tosságtól az előzetes biztatás el­lenére nem érkezett a pénz, és a megyei millenniumi emlékbi­zottság ígéretét is elfújta a szél 2001-re.- Mivel könyvkiadásra nem futja, legutóbb abban marad­tunk, hogy a rendelkezésre álló szerény eszközökből idén CD-n fogjuk megjelenteni a Pécs-Ba- ranyai Történelmi Arcképcsar­nokot, amely 77 politikus arc­képét, pályaívét tartalmazza - meséli az újdonságot dr. Odor Imre. A levéltár egyébként - a 40 százalékos terjesztői jutalék ki­küszöbölésére - általában intéz­ményében árulja a kiadványait, valamint a megyei múzeum ki­állítóhelyein. Az igazgató szerint nagyon hasznos lenne Pécsett egy olyan kis könyvesbolt, ahol a helyi ki­adók meg tudnánk jelenni a ki­adványaikkal a közönség előtt. Látogatás a Szomorúparkban Manapság nagy divatja van a retrónak, ha valaki volt olyan „bölcs” és elrakta a harminc évvel ezelőtti ruháit, akár jól is nézhetne ki bennük. No, bizonyos dolgokra ez az „átmentés” nem igaz, és ezek közé tartozik a pécsi Vidámpark is, ahol nem tudom, melyik látogató képes felvidulni azon, amit a Me- csek-oldalban talál. Az egykor belföldön szolgált gép felújítására is születtek tervek fotó: tó™ l. Az 1961-ben elkészült Vidámpark bejáratánál neoncsövekből kira­kott, valószínűleg réges rég nem világító fej idézi hamisítatlanul a negyven évvel ezelőtti világot, amikor - az emléktábla tanúsága szerint - a város lakói sok-sok tár­sadalmi munkaórában létrehoz­ták maguknak (úgy is mint „dol­gozó nép”) a Vidámparkot. Majd elszelelt négy évtized, és aki 2003 nyarán ide beteszi a lábát, egy valóságos időutazás önkénte­len és nem túl vidám részese lesz. Az első körbenézés pillanatai­ban rögvest az az érzés keríti ha­talmába az embert, hogy egy Tí­már Péter-filmben szerepel, ami azokat a boldog 60-as éveket hiva­tott megidézni. Kár, hogy a régi csillogás már oda, és az egy négy­zetméterre eső rozsda aránya vél­hetőleg csak a valahai szénosztá­lyozó fekete monstruma területén rosszabb. Mintha egy skanzent őrizgetnének a Vidámparknak csúfolt intézmény kerítése mö­gött, ahol voltaképp azt tekinthet­jük meg, hogy eleink, szegények, milyen primitív, ütött-kopott, hor­padozott, a mai szemnek már nem csupán nevetséges, hanem a legtöbb esetben kifejezetten gusz­tustalanul ormótlan és vacak szerkezetek között kellett mulas­sanak. Csakhogy ez a „skanzen” egy­ben a jelen is. Ami, valljuk meg, hajmeresztő. Nyilvánvaló, ahol a sajnálatos pénztelenséggel sze­rencsétlenül találkozó igénytelen­ség azt eredményezi, hogy sze­métgyűjtő gyanánt félbevágott pillepalackokat szögeinek fel a fákra, nem várható más, mint hogy az utóbbi 20-30 év fejleszté­sei az árakat jelölő műanyag számragasztók cserélésében me­rültek ki. A 21. századot a Vidám­parkban az irattartó „műanyagbu­gyi” képviseli, ebben helyezked­nek el az immár printelővel nyomtatott öles, fekete számok, pl. 120 jó magyar forintért lehet 1, azaz egy kört tenni egy olyasmi gokarton, amilyet nemrégiben a kerpeni Michael Schumacher Mú­zeumban láttam: valóban, a Forma-l-es világbajnok 30 éve hajtott ilyesmit... Azok a bilikék és fakósárga, agyonhorpadt repülők, a Hally Gally-ra átkeresztelt nyikorgó- zakatoló-hullámzó-pörgők, azok a szétesés határán meredező bódék, ahol lőni vagy dobálni lehet, meg azok, ahol már semmi se lehet csi­nálni, mert üresen rothadoznak. Azok a pénztárfülkék, ahol az ösz- szekaristolt, elszíneződött plexi­üveg mögött már senki se ül, csak a poros, kifakult függöny lóg kör­ben, mint egy ravatalozóban. Érdekes látványossága lehetne (mint valaha, bizonyára volt is) a fél évszázados, IL-12-es, egykor Pécs és Budapest között közlekedő repülőgép, ha nem lenne oly mér­tékig, szinte módszeresen szétver­ve, kibelezve, hogy az embernek itt is az kérdés tolul(na) a szájára: mért kell ezt mutogatni? Arról nem szólva, hogy a szintén a 21. száza­dot képviselő, a pilótafülkébe do­bált üdítős dobozokat, jégkrémpa- pírokat tán nem kéne feltétlenül megőrizni az utókor számára (vö. takarítás). Egy dolog eleven a Vidámpark­ban: a személyzet. Persze, ők is egytől-egyig valahány évesek, de kívánom nekik, hogy még sokáig éljenek, mert tán ösztönösen is érezve a sok sebből vérző kínála­tot, valódi vidámsággal igyekez­nek pótolni a hiányosságokat. A nem túl sűrűn sorjázó vendégek mindegyikéhez van egy-egy ked­ves, viccelődő szavuk, legalább szóban keltve némi, a hely ereden­dő szelleméhez méltó illúziót... Mikor kérdem, esetleg nem újít­ják-e fel a repülőt, az „illetékes” vi­gyorogva feleli:- Ja, fel kéne? Tényleg! Akkor holnap elviszem...! De persze nem viszi. Hiszen felújításokról egyelőre szó nincs. A város mint tulajdonos bérbe adta az intézményt, s látha­tólag a sorsára hagyta ezzel. A vá­rosházáról annyit sikerült megtud­ni, hogy most az új ötlet, a malom­völgyi tó környékére álmodott sza­fari park tartja lázban a képzeletet, ami szintén hosszú távú projekt a maga 6 évre saccolt kifutásával, és ahová, ugyebár, az állatkert egy ré­sze költözne. És a Vidámpark? El­méletileg „beleférne” egy (figye­lem!) Luna Park jellegű dolog, tu­dom meg, de... De igazából még csak szóba sem került. Addig minden marad - szó sze­rint - a régiben. Kerül, amibe ke­rül. A horgászás és a lövés is 150 fo­rint. A mindkét helyszínt felügyelő, 40-es férfi hamiskásan mosolyogva ballag át egyik bódétól a másikig, majd jószándékúan figyelmezteti a célbalövésre áhítózó fiúcskát, hogy itt el kell ám találni a hurkapálcikát ahhoz, hogy nyerjen valamit, míg a másik helyszínen, bármilyen kis számjegyű fahalat is fog ki, biztos kap ajándékot. így hát vissza a le- pattogzott zománcú medencéhez, hogy a lepattogzott festékű botocs­kával kiemeljen egy lepattogzott festésű halat. A legkisebb szám sze­rénykedik az alján, a 10-es. A le­gényke mégis az egész szekrény kí­nálatából válaszhat magának: egy similabdát. Szélesen vigyorog. Rángatja a krepp-papírlabdát a gumihuza­lon. Es láss csodát: vidáman távo­zik a pécsi Szomorúparkból. MÉHES KÁROLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents