Új Dunántúli Napló, 2003. június (14. évfolyam, 148-176. szám)

2003-06-11 / 157. szám

14. OLDAL 2 0 0 3 2003. Június 11., szerda POSZT Játékos Illyria A Vízkereszt a nyíregyházi Móricz Zsigmondi Színház előadásában Bevallom, a Vízkereszt vagy amit akartok előadá­sának első perceiben még volt bennem némi tar­tózkodás. Orsino herceg udvarában bluest éne­keltek a szerelemről. Laza, mámoros társaság hallgatta, amint a herceg elismételte a dalt, majd szerelmi bánatáról beszélt. Nem nagyon figyeltek rá. Pechje van, gondolták, az imádott Olivia már megint elutasította. Annyi baj legyen. Eredeti hangulatú nyitány, ez kétségtelen, de az ember manapság annyi erőltetett, végiggondo­latlan, „botcsinálta” modernizálást lát, hogy aka­ratlanul is kicsit gyanakvóvá válik. Ám ahogy en­nek a fiatal nyíregyházi társulatnak a produkció­jában az oldott hangvételű előjáték átmegy a színpadi cselekménybe, ahogy, igen szelleme­sen, Olivia környezetében ugyanaz az illyriai tár­saság jelenik meg, mégis más arcát mutatva, az a természetesség, amivel a szerelmi románchoz hozzákötődik a bohózat paralel vonulata, az gyorsan és biztosan feloldotta bennem kezdeti tartózkodásomat. A végső lökést aztán Olivia és Malvolio esernyős bevonulása jelentette szá­momra: a pár pantomimszerű mozgása nemcsak remek „entrée” volt, hanem a gesztusok nyelvén elbeszélve benne rejlett két jellem, sőt, előrejel­Malvolio (Honti György) és Olivia (Horváth Réka) jelenete, a háttérben Mária (Széles Zita) zésként még az a tragikomikus hercehurca is fel­sejlett általa, aminek a szerencsétlen udvaronc majd áldozatává válik. Innen kezdve tudtam, hogy a Shakespeare-műhöz méltó előadást látok egy tehetséges színészcsapat tolmácsolásában. Novák Eszter rendezői elképzelésében példás egységet alkot a szuverén látásmód és az elő­adott mű iránti alázat, a saját nézőpont s a mai szituáltság bátor vállalása és a szövegre össz­pontosított elemző, finoman interpretáló figye­lem. Úgy vélem, ez a koncepció a maga felsza­badult játékosságával a Shakespeare-opus lé­nyegét ragadta meg, ami nem egyéb, mint maga a játék, abban az értelemben, ahogy Gadamer értelmezte ezt a jelenséget: szerinte ugyanis „a játéknak elsőbbsége van a játékos tudatával szemben”, tehát, mint írta, „minden játék ját- szottság”. Ez a játszottság mutatkozik meg a cselekmény egyik főmotívumában, az álruhavi­selésben, illetve ennek következményei során, ami összefügg a nemi szerepek felmutatásával, színlelő hangsúlyozásával és elrejtettségével. Ebből a szempontból a férfiruhába öltöző Viola válik a színmű kulcsszereplőjévé, akinek Wéber Kata azáltal ad súlyos színpadi jelenlétet, hogy érzékelni lehet: színlelésével nem csupán álcáz­za, de akarva-akaratlanul meg is mutatja magát. Vagy inkább: önmaga megmutatására kénysze­rül. E motívum által jön létre az a furán komi­kus, Jan Kott által „circulus vitiosus”-nak minő­sített szerelmi lánc, amelynek jegyében Orsino herceg (Kasvinszki Attila) Olivia grófnőbe (Hor­váth Réka) szerelmes, Olivia Cesarióba, ez pe­dig a hercegbe. Akár végzetes is lehetne mind­ez, ha nem jönne kapóra az androgin(?)-hason- más, Sebastian (Szabó Zoltán) beilleszthetősége a láncolatba. A kapcsolatok színpadi ábrázolása plasztikus, talán Orsino. és Viola érzelmi viszo­nyának bemutatása halványabb kissé. A Sebas- tian-Cesario/Viola páros viszont, joggal, a szín­padi látvány domináns tényezőjévé válik: „Egy arc, egy hang, egy öltöny, s két személy; / Hisz ez valódi káprázat: van és nincs.” Ezért mondja a Bohóc (Chován Gábor): „semmi sincs úgy, ahogy van”, de azt is hozzáteszi: „ami van, az van, s úgy van, amint van”. Játékos Illyria! A történet lényegét alkotó játszottság mutatko­zik meg a három öncsaló színpadi megidézésé- ben. Orsino és Olivia egyaránt mesterkélt érzések rabjai, igaz, mímelt emóció­ik mélyén valódi vonzalmak érlelődnek, ami megint csak azt igazolja, hogy a játéknak nemcsak alanyai, de tárgyai is. Játszik és játszatik - ez mindkettejükre érvényes. Harmadikként csatlakozik hozzájuk Malvolio, a puri­tán szerepben tetszelgő ön­szeretet betege. Alakja akár tragikusnak is felfogható (gyakran játszották így), de könnyen lehet belőle bohó- zati pofozóbábu (erre szin­tén volt már példa). Az a Malvolio, akit Honti György megformál, egyszerre mind­kettő: a bravúrosan megol­dott levélolvasási jelenetben nagyképű, hiúságában elva­kult udvaronc, alig várjuk már, hogy porig égjen, ami­kor viszont sárga harisnyájában teszi-veszi ma­gát, kicsit meg is sajnáljuk. A nagyszerű bohózati kvartett ötletparádéja is a kétarcú Malvolio-figurához való viszonyban kap időnként egy-egy komorabb árnyalatot: Szé­les Zita Máriája leleményes komorna és dinami­kus mai nő, Avass Attila Keszeg Andrása elég bölcs ahhoz, hogy összekacsintson a rajta mula­tókkal, Sás Péter hús-vér figurát formál egy vázla­tosan megírt szerepből, Böffen Tóbiás pedig Egyed Attila előadásában részeges cimbora és ag­resszív ötletgyáros, s hozzá még szeretetre vágyó sérülékeny lélek is (van egy árulkodó mozdulata, amikor a játék hevében puszit nyom Mária fene­kére), akit a komorna még idejében meg tud menteni. Aztán lekerül az álruha, kialakulnak a párok, és szép sorban elvonulnak. „A világnak sosincs vége,-/ Zúg a zápor: hujjahaj! / Itt a vége, fuss el véle, / Hogyha tetszett, semmi baj.” Nagyon tet­szett. Vastaps! Alighanem a hazai évad egyik kiemelkedően jó előadását láttam. Nagy Imre ÉJFÉLI KÓRUSKONCERT. A Színház- és Filmművészeti Egyetem első évfolyamának hallgatói meglepetéskoncertet tartottak Ravel Bolerójának sajátos átiratával a Palatínus Szállodában a hét végén. FOTÓ: TÓTH L. Akit elkergettek a sikerek Jött, látott, győzött, és most kezdődik minden elölről. Harsányi Attila három esztendeje kezdett a Pécsi Nemzeti Színházban, idén jobbnál jobb szerepeket kapott, és most továbbáll, a szolnoki tár­sulathoz szerződött. A sikeres POSZT-os bemutatkozás - egy Kassák-est és Az imposztor szereplőjeként - sem tartja itt a város­ban, az okokról monologizál az érintett. „Úgy érzem szinte minden sikerült, amihez Pécsett hozzákezdtem. Egyedüli kivétel talán a Tricikli című performance, ifjú rendezői próbálkozásom. Sokak szerint a világ legrosszabb előadását hoztuk össze, mások meg úgy vélekedtek, hogy revelációt csináltunk azzal, ahogy formailag a színpadhoz nyúltunk. A bajok ott kezdődtek, hogy Melkvi Bea elment tavaly Szolnokra. Ekkortól egyedül maradtam, elindult bennem vala­mi rossz dolog, ami a mai napig tart. Hideg és idegen lett minden. Mégis ez az év sikerült a szak­mában a legjobban, mert a munká­ba menekültem. Csak a szerepeim­mel és az Ady- és Kassák-estemmel foglalkoztam. Beával tökéletesen együtt dolgoztunk, mindemellett szó sem volt arról, hogy utána megyek, fél éve még eszembe sem jutott ez. Összegzésképpen csak azt mondhatom minden pályakez­dőnek hét év pesti és pár éves vidé­ki színházi gyakorlat után, hogy vidéken induljon. A közösségi életet, a társulati létet csak így lehet megismerni. Vidéken nincs más, csak a színház, nincs szinkron, filmszerepek stb. Gyorsan rutint lehet szerezni több műfajban, sokkal hamarabb érik el az embert a nagy feladatok, persze nagyon el Harsányi Attila (jobbról) távozik is lehet tűnni, ha nem úgy menedzseli valaki magát. Igen, a félelem bennem van, hogy most én is eltűnhetek, de egy kollégám jól fogalmazta meg a helyzetemet: Ha üvöltenek a farkasok, akkor menni kell! Hogy mi táplálta ezt az üvöltést? A szerelem volt az egyik szál, a másik pedig, hogy egykor Szikom János keze alatt kupálód- tam Szegeden, Telihay Péter és Zsótér Sándor írányítgatott, valami hihetetlen jó csapat jött ott össze. Ez a nosztalgia visz most Szikora János színházába, ahol Telihay két darabot is rendezni fog. Szerintem előbb-utóbb ott lesz Zsótér is vala­mi módon. A régi társaság már nem hívható ugyan össze, hiszen a folyóba nem lehet kétszer ugyan­úgy belelépni, de azért a sodrása más kövekkel is igen hasonló lesz. Persze van bennem csalódottság is. Egy-két kollégát kivéve senki nem marasztalt különösebbképpen, és év közben is akadtak rázós pillana­tok, amikor kiderült: én itt csak egy munkáltató alkalmazottja vagyok, nem pedig családtag. A jól futó szerepeim egyébként most sorra lemorzsolódnak, a POSZT-on ját­szottuk utoljára Az imposztort, az Ártatlan bűnök pedig a pécsi évad egyik legjobb előadásának, a Családtörténetek Belgrád-nak a sorsára jutott, szintén levették a műsorról. Ezek a produkciók mindig telt házzal mentek, értetlenül álltunk a döntés előtt, de magyarázatot nem kaptunk. Egyedül Mercutio pótlásáról kell gondoskodni, amelyet FiUár István visz tovább a Rómeó és Júliában. Ami pedig Szolnokon vár: Oresztész Telihay rendezésében, a Karamazov testvérekben a legfiata­labb testvér, Aljosa, és az Úrhat­nám polgárban, az Őrült nők ketrecében valamint Proust Eltűnt idők nyomában adaptációjában is játszani fogok.” MÉSZÁROS B. ENDRE A POSZT HŐSE. Ha kiadnák ezt a díjat, idén minden bizonnyal Szécsi Máté kapná meg, aki a Magyar Művészeti Műhely 11 alkotójának tárlatnyitóján adott elő részletet Mozart: Szöktetés a szerájból című operájából. A színházi tárgykörű képzőművészeti remekművek a Művészetek Házának tetőterében láthatók, ahol a megnyitón ötvenfokos hőségben pilledezett a közönség. Ekkor érkezett az énekes a föld­szinten bemutatott Rátkay Erzsébet-jelmezek egyik több kilós változatában, és dacolt a hőséggel perceken át. MBE ___________________________________________________________________fotó:tóthl. Öt letbörze a válogatásra? Németh Ákos felvállalta, hogy a harmincas korosztály rende­zőit favorizálta az idén, és ez ismét felkorbácsolta a vihart a válogatás szubjektív jellege miatt. Jordán Tamás most egy új­szerű megoldást tervez, de a jövő évi programot mindenkép­pen Csengery Adrienne állítja össze.- A színházi évadban hétszáz ma­gyar darabot mutatnak be, bele­értve a határon túli produkciókat is, és ebből kell egytucatnyira voksolnia a kijelölt személynek - mondja Németh Ákos, az idei ver­senyprogram kiválasztója. Már a színházak által javasolt program­sor is megemészthetetlen meny- nyiség, kell valami vonal, ami mentén elindulhat az ember. Ezért választottam a kortársai­mat, akik a jövő meghatározó egyéniségei lesznek a színházi életben. Hogy mi lenne az ideális módszer? Talán a berlini modell, ahol hét ember válogat, és semmi mással nem foglalkozik egész esztendőben. Szűcs Kati, a tavalyi program válogatója viszont úgy véli, kriti­kusokra kell bízni ezt a munkát, mert csak ők függetlenek a szín­háztól. Egy író ugyanis munka- vállaló a színházaknál, másrészt a kritikusnak feladatánál fogva nem nyűg előadások sorát meg­nézni. Simon István, a POSZT egyik főszervezője úgy fogalmaz, hogy fel kell vállalni az egyszemélyes válogatás következményeit, a sok rossz közül ugyanis ez a legjobb megoldás. Volt ugyanis a színház­Németh Ákos felvállalta találkozók történetében a berlini­hez hasonló hétfős válogató csa­pat, de az sem volt objektív, nem tudták összeegyeztetni, hogy egy­szerre nézzenek meg 100-150 elő­adást egy évadban. Másrészt ki fi­zetné meg őket? Felvázolt egy ál­tala elképzelhetőnek tartott meg­oldást is. Három-négy ember: kri­tikus, rendező, színész, színház­esztéta külön-külön megnézi a darabokat, majd pontozott rang­sort állít föl, és ezen listák alapján állna össze a program. Balikó Tamás, a PNSZ igazga­tója szerint leromlott a vitáuiltú- ránk, a szaksajtó lehúzott minden bőrt a válogatóról, becsületsérté­sig menő támadások érték, holott kezdettől fogva ismert az egysze­mélyes szubjektív értékelés ténye. Hozzátette azt is, hogy 750 ezer forintért (+ áfa) hét hónapon át minden este színházban ülni, és közben körbeutazni az országot, nem egy vonzó megbízatás. Jordán Tamás, a másik főszer­vező konkrét ötlettel jelentkezett: - Azt fontolgatom, megelőzve min­den konzultációt a társaimmal, hogy mi lenne, ha kiírnánk a válo­gatásra egy pályázatot. Egy ötlet­börzére gondolok, és a befutó el­képzelés három éven át irányítaná a szelektálást. mészáros b. endre í é t K I

Next

/
Thumbnails
Contents