Új Dunántúli Napló, 2003. május (14. évfolyam, 118-147. szám)

2003-05-31 / 147. szám

2003. Május 31., szombat KULTÚRA ­RIPORT 7. OLDAL Szkladányi Péter 1944-2003 Mostantól szegényebb Pécs, szegényebb a város zenei, kultu­rális, szellemi élete. 2003. május 29-én, rövid betegség után elhunyt Szkladányi Péter, a Pécsi Szimfonikus Zenekar cím­zetes igazgatója. Fuvolatanári diplomájának megszerzése óta a város zenei életének meghatározó alakja volt, személyiségének sokolda­lúsága kapcsán több szálon szolgálhatta és szolgálta a zene­szerető közönséget. Zenetörténeti kutatóként feltárta a pécsi szimfonikus zenélés múltját, fuvolaművészként 1966 óta ját­szott előbb a színházi, majd a Pécsi ^Szimfonikus Zenekar­ban, de évtizedeken át hallgathattuk Őt a Mecsek Fúvósötös művészeként is. Menedzserként igazán maradandót alkotott: aktív szerepvállalása kapcsán 1984. január 1-jén megalakult a Pécsi Szimfonikus Zenekar, amelyet igazgatóként 2002 végé­ig irányított. Vezetése alatt az együttes komoly rangot vívott ki a hazai és nemzetközi zenei életben, melyet számos díj igazol. Az együttes négy földrészen vendégszerepeit Kínától Las Vegasig. Legtöbbet mégis a város közönségének adott: 19 zenei éva­don át szerkesztette a zenekar műsorát, tematikusán állította színpadra a zeneirodalom remekeit. 1989-ben Zenei Feszti­vált alapított, amely mindenekközt a legkedvesebb volt szá­mára. Munkássága elismeréseként többek közt 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét. Szkladányi Pétert Pécs M. Jogú Város és a Pécsi Szimfoni­kus Zenekar saját halottjának tekinti. ZSOLNAY VILMOS voltaképp a kerámia egész kultúrtörténetét végig­kísérletezte Pécsett az 1880-as évek utolsó harmadától kezdve. Ezt az újításokkal teli, hatalmas munkát mutatja be a Múzeum Galériában egé­szen szeptemberig látható Historizmus a Zsolnay-kerámiában című, teg- nap megnyitott tárlat, amit Kovács Orsolya rendezett. ______fotó: tóth l. Be mutatták a magyar Fantomot Tegnap esti színháztörténeti premier a Madáchban Kereken húsz esztendeje, hogy a Madách Színház Magyarországon először bemu­tatta Lloyd Webbernek, a Jézus Krisztus Szupersztár alkotójának egy művét, a Macskákat. Kereken húsz esztendeje, hogy a Dunántúli Napló volt az első nem budapesti napilap, amelyben kritika je­lent meg a Lloyd Webber-mű premierjéről. Nemsokára fújni kezdtek a szabadabb szelek, s tegnap este a Madách Színház megrendezte Az operaház fantomja - rövi­dítve a Fantom - premierjét. • Ennek színháztörténeti értéke: Lloyd Web­ber először a mi javunkra mondott le arról a jogáról, hogy a Fantomot mindenütt a vilá­gon az eredeti rendezésben lehet előadni. E jogot s mi több, ezt a művészi bizalmat - a Macskák után - immár másodszor kapta meg Szirtes Tamás, a Madách Színház ren­dezője, akinek alkotása, a Macskák szín­padra vitele húsz évig telt házas előadás so­rozatot adott a Madáchnak, és a magyar színháztörténelemnek. Galambos Attila, a Fantom magyarra for­dítója magyar fül számára versben tette ott­honossá a Fantom szövegét. Érdeme, hogy ez a zenedáma világos és könnyen beleköl­tözik a szívünkbe. Valamikor Franciaország­ban megszületett egy zseni, aki a zeneszer­zéstől a pirotechnikáig sok mindenben rendkívüli alkotó volt. Jobb fél arcán azon­ban taszító, rút sebhelyekkel jött a világra, s hordozta emlékét: az édesanyja sosem né­zett rá szeretettel. Fehér maszkot viselve fel­költözött a párizsi operaház titokzatos tető­épületeibe. íme a drámai mag! Gaston Le­roux: Az Operaház fantomja címmel re­gényt írt róla, abból balettmű is született, majd Andrew Lloyd Webber megírta belőle a Jézus Krisztus Szupersztár mellett eddigi legnagyobb zeneművét. Büszkén írjuk le: Szirtes Tamás magyar Fantomot mutatott be tegnap este. Mást, mint amit Londonban 17, és New Yorkban 15 éve játszanak, vagy a világon mindenütt előadhattak. Eddig bárhol bemutatták a Fantomot, az eredeti rendezés egyik asz- szisztense odautazott és a kaptafa szerint színpadra állított egy változatlan változatot. A társadalmi közgondolkodásunkban mi le­het a mélyebb oka annak, hogy mi - akik­nek művészi ízlésünket Szirtes is magában hordja - ezt a magyar Fantomot vártuk el tő­le? Nem csak az, hogy minálunk a rágógu­mi és a pufajka egyaránt taszítja a kultúrát. Valószínűleg még az is az oka, hogy a ma­gyar s egyáltalán az európai emberben még mélyen benne él a történelem, és a humá­nus értékek iránti érzékenység, szemben például a csupán két évszázados múltú, modern Amerika lakóival. Alkotó művésze­ink pedig a társadalmi és emberi feszültsé­geket fejezik ki, s nem csak a pénzért és a látványos sikerért alkotnak. Már a csupa játék Macskákban is Hau- man, az öreg macska hatalmas lendülettel igazi jót hintázott a nézők feje felett. Szir­tes már akkor sajátos magyar szellemi-han­gulati többletet adott az eredeti műhöz ren­dezői énjéből. A Fantom pedig most, a pes­ti előadás második felében pedig szinte vé­gig álarc nélkül, sebhelyes félarccal jelenik meg és játszik. Ez kifejezi a kétarcú egyéni­ségét: ha balról megy a színpadon, akkor egy jóvágású férfinak látjuk, ha jobbról ha­lad át, akkor egy szörnynek. Az amerikai látszatízlés és látszat-tapintat ezt nem en­gedte meg, mi azonban álarc nélkül vállal­juk a látványban is a sorscsapást. A New York-i Broadwayn a zárójelenetben a Fan­tom eltűnik s a székében ott lelni a fehér maszkját. Vagyis: jé, milyen érdekes törté­net! Szirtes szerint: az Operaház balerinája találja meg az elhagyott maszkot és még egy szál piros rózsát is. E kettőt artisztiku- san lehelyezi a színpad előterébe, s letérdel előtte. Az emberi humánum tiszteleg a sorsüldözte főhős tragédiája előtt. Szirtes Tamás zenei gondolkodással ren­dez. Kihallja a muzsikából az érzékiséget, s sok mindent erre a szálra fűz rá. Az éneke­sek pedig mintha elhagynának valamennyit abból a musical-éneklési felfogásból, hogy ebben a műfajban „rá kell nyomni” a han­gokra. A nagykörúton a Fantom árnyaltab­ban szól, s ezzel is kitűnik az egész világot elárasztó üres szabványmusical préselt énekhangjaitól. A három szereposztás okán a tisztesség­telen volna csak a tegnap estieket értékelni. Fontos viszont: ma este a New Yorkban szü­letett magyarnak nevelt és szüleivel haza­költözött 19 éves énekesnő csoda lesz Christine, a Fantom szerelme. Ő új kaput nyithat a csak 15 milliós magyar nyelvű színházművészet nemzetközi érvényesülé­se előtt. Kiváló kezdet: rendkívül széles skálán énekel, angolul is, magyarul is anya­nyelvi szinten beszél. Földessy Dénes Futnak a képek Kutyahüség? (Lee Holloway szerepében Maggie Gyllenhaal) Egy öregember emlékirataiból Viktor bácsi,- Haza akarok menni! - kiabált az öregcserkész.- Apám! De itthon vagy! - ordí­tott kétségbeesetten Attila. Nem értették, miről beszél? Mit lát, amit ők nem? Hova akar haza­menni? A kilencvennyolc éves Viktor bá­csi, pár napja már nem érezte magát itthon ezen világon. Félúton volt a nagy békesség felé, idegesítette, hogy még szenvednie kell. Nemrég, a Pedagógus Versmon­dók Köre, Lázár Ervin estje után, még ő is kivitette magát a szőlőbe. A présházban, a múlt század legjobb karmesterei, énekesei, szólistái vol­tak a vendégei egy-egy koncert vagy operapremier után. Dokumentum­kiállítás idézi a vendégjárás epizód­jait. Mikor Ervin és a versmondók, már végigcsodálkozták a relikviá­kat, koccintottak egyet - kettőt. Nincs az a donátusi bor, amit a har­madik pohár után ne dicsérne őszintén a vendég. A házigazdának, tán Réti Dudi jutott eszébe, amint stifulderrel teli szájjal magasztalja a nedűt, s Gardelli emeli poharát, mondván: Viktor! Primo, ottimo vi­no egeszsegedre. Lárma, nevetés, mint régen. Atti­la megkérdi: Apám, nem vagy fá­radt? Ne vigyelek haza? Hevesen tiltakozik: Nem, de­hogy, nagyon jól érzem magam - mondja s elméláz. A vendégfellé­pés végén, még Carmen jelmezé­ben, azt mondja Komlóssy Erzsi: Viktorkám, hát sohase megyünk apinecébe? Dehogynem művész­nő, mehetünk! - mondja magában most is, majd Jeanne Marie Darré kacag s mutatja, hogy köröm félci­pője a hóba ragadt, amikor hátra­ment. Halkan, de tisztán hallja, hogy Simándy a Hazám, hazámat énekli, s látja, most is borospohár van a kezében.- Látom, hogy fáradt vagy. Haza­viszlek. Egy ugrás az egész - aggó­dik a fiú. Viktor mosolyog átszelle­mültem Mondom, hogy jól vagyok. S valóban jól volt. Mint mindig, ha körülötte az emberek jól érezték magukat. S meg is tett mindent, győztél! amit lehetett, hogy jól érezzék ma­gukat az emberek. Mélyen, őszintén vallásos volt. S hitte, hogy a zene, az isteni kegye­lem része. S tudta, hogy mint cser­késznek, az a dolga, ahol tud, segít­sen. Ez megfogalmazatlanul is élet­programja volt, s a legválságosabb időkben sem változott. A hadifog­ságban zenei félanalfabétákból szer­vezett zenekart. Amilyen ócska hangszert talált, olyan hangszerelé­sekkel úgy írta le az indulókat, hogy nem a kottafejeket jegyezte, hanem a hangszeren való fogásokat rajzol­ta le. S azokat sem hagyta kétségbe­esni, akik nem kerültek be a zene­karába. Rendszeresen lelki gyakor­latot tartott, tisztekben, diplomás emberekben ő tartotta a lelket. Har­minc év után is kapott köszönőleve­let volt hadifogolytársától, aki lelki atyám-nak nevezte. A hatvanas években, a vidéki városok közül, a pécsi filharmó­nia-kirendeltség adta el a legtöbb hangversenybérletet. Világnagy­ságok léptek föl itt, budapesti sze­replésük után néhány nappal. Az igényes hangversenyterem hiá­nya rendre fölvetődött. A prés­házban született az ötlet, hogy a sztárvendégek felajánlják gázsiju­kat a pécsi koncertterem építésé­re. Csak Gardelli hat fellépést ígért, a külföldiek mellett, Feren- csik János és más hazaiak is csat­lakoztak. Aztán a lelkes kirendelt­ségvezetőt megdorgálták a párt- bizottságon, hogy a szocialista Magyarországnak nincs szüksége a nyugati művészek könyörado- mányaira. Úgy látszik hangver­senyteremre sem, sóhajtott kese­rűen Viktor. Egyszer lelkesen mondta: Nem győzök hálát adni a Jóisten­nek, drága Lacikám, hogy a Nagy Józsi dvtárs lett a megyei elsőtit­kár. Ő eddig is járt koncertekre, s most is jár. Mert köztünk szólva, tudod, ő egy úriember. Talán kö­vetik a példáját, s kicsit fonto­sabb lehet ez a terület. Hallottam, amint egy főtisztvise­lő gorombán beszélt vele. Szeme sem rebbent. Érezte, őt nem főváro­si felettesei minősítik, hanem a vá­ros, amelyben fogalommá vált. Pé­csett nem úgy jártak koncertre a törzsbérlők, mint előkelő idegenek. Itt szinte vendégségbe ment min­denki, hisz a kapuban Viktor kö­szönt és parolázott. Udvarias szó­váltás, néhány új információ, meg­erősítés, teremtett bensőséges han­gulatot, segített levetni a munkanap és a készülődés feszültségét, s nyi­tottabbá tenni a fülünket és lelkün­ket a zene befogadására. Kedden, temetésén az új Szeráfi Kórus énekelt. Ifjúságának boldog éveit élte e kórus tagjaként. Felesé­gét is itt ismerte meg. Örömére, még eljárhatott a poraikból feltámadt szeráfiak rendezvényeire. Ivasivka Mátyás búcsúztatta. Felidézte gaz­dag életútját, a cserkésztiszt, az élet­mentő, a dalos, a zenei szervező, az apa, a családfő érdemeit. Kérésére az őt búcsúztatók, az általa 1922- ben alapított Keresztény munkás if­jak cserkészcsapata javára adták a virágra szánt pénzt. Két füleskosár- nyi bankó gyűlt össze. Én nem akarok búcsúzni tőle. Majd arra gondolok, hogy rég talál­koztunk. Mert szeretném hinni, hogy az az emberi magatartás, amit számomra a legreprezentatí­vabban képviselt, nem ment el vele örökre a világunkból. A folyamatos szolgálat, a pátosz nélküli jó csele­kedetek, az önzetlen felebaráti sze­retet s más régivágású értékek, tán öröklődnek. Önzéssel, gőggel, pár­toskodással, betartással, köpö­nyegforgatással teli, haszonelvű vi­lágunkban, ha újra üyen emberrel találkozom, tudom Viktor bácsiból is él benne valami. Nem csinált karriert. Csak cipő­kereskedőből a város zenei életének pillére lett. A sztároknak tapsol­tunk, de Várnagy Viktor érezte, hogy neki is szól kicsit az ünneplés, hisz mindig örült a művészek sike­rének. Nem volt sértődött, s hiú. Pe­dig kilencvenévesen a róla készült tévéfilmben még elénekelte kedve­mért a Pince mélyén-t, pici pincéje mélyén, bizonyságul, hogy akár énekes is lehetett volna. Viktor bácsi! A szépség, ember­ség terjedéséért vívott csendes, de szívós harcodban, győztél. Úgy kö­szönök el, ahogy az utóbbi években Te is mondtad: Isten veled. Bükkösdi László Hétfőn 18 órakor Pécsett,, a Mű­vészetek Házában mutatják be Bükkösdi László Szeressétek a macskát! című kötetét, amely magába foglalja lapunk hasáb­jain megjelent tárcáit, az Egy öregember emlékiratait. 4 Steven Shainberg A titkárnő (Sec­retary) című filmje egy groteszk történet ironikus előadása. Csalfa pillangóként lebeg ide-oda, gúnyt űzve az értelmezés lepke­hálójával feléje közeledő néző­ből, hol erre, hol arra a virágra száll, ha idecsapok a hálóval, ő már amott billegeti szárnyát. Nem tudom biztosan, szép-e, vagy csak ügyes. Azzal kezdődik, hogy bejön a titkárnő, vállán keresztvasat ci­pelve, amihez kétoldalt oda van­nak bilincselve a karjai, az ajtó­ban oldalra fordul, hogy elférjen, s a manőverező repülőgépek szárnybillentéseire emlékeztető mozgásokkal emeli fel a tárgya­kat, a faxkészülékből pedig a szá­jával húzza ki a papírt. Aztán megtudjuk, hogy egy sajátos ne­velési folyamat tanúi vagyunk: Lee kisasszonynak ugyanis volt egy rossz szokása, ami zavarta a főnökét, tudniillik munka köz­ben babrálta a haját, s eleven fe­születté válva kell erről leszok­nia. A procedúrának egyéb ele­mei is vannak. Vacsorára csupán négy szem borsót ehet, és ha he­lyesírási hibát vét, ami bizony elég gyakran előfordul, akkor az ügyvéd úr elfenekeli. A történet alkalmasint felfog­ható a főnök-beosztott viszony hagyományos ábrázolásának pa­ródiájaként, ez azonban újabb ironikus fordulatot vesz. Lee Hol­loway (akit a tehetséges Maggie Gyllenhaal formál meg) mindent elvisel, mindent kibír,' s ezzel meghódítja főnöke szívét. Ily mó­don máris a románcos históriák világába csöppenünk, amelyek oly előszeretettel szokták volt el­mesélni, hogy a szegény, ám szépséges gépírókisasszony ma­kulátlan tisztaságával (és felet­tébb ügyes taktikával) miként nyeri el a feleség státusát dúsgaz­dag (és igen jóképű) főnöke olda­lán. Ezek a históriák egyébként részint Hamupipőke, részint pe­dig a türelmes Griseldis meséjére mennek vissza, amire a film képi világa igen szellemesen utal. Persze, az elfenekeléseknek, talán mondanom se kellene, sze­xuális árnyalatuk is van, s ezzel a pajzán pillangó máris átlibbent a pszichodráma igencsak szado- mazochista tartományába, ahol egyébként, a film belső arányait megbontva, a kívánatosnál to­vább időz. Aminek során a zsák végül megtalálja foltját: Edward Grey úr (őt a Szex, hazugság, vi- deó-ból ismert James Spader játssza) szereti kínozgatni a nő­ket, Lee kisasszony viszont örö­mét leli a szenvedésben. Majd ki fogják egyenlíteni egymást. Ha akarom, A titkárnő a ne­mek harcaként értelmezett törté­nelem feminista látomása. Az irodában a legmodernebb elekt­ronikus készülékek mellett me­chanikus írógépet használnak, s annyi az egér, mint egy Dickens- regényben, ezeket csapdába ej­tik, majd az udvaron szépen sza­badon engedik őket, ahonnét, persze, visszamennek sorban. A korrajz kontúrjai szándékosan el- mosódottak, mert a férfi zsarnoki hatalma is időtlen, amihez az alá­vetett nő fájdalmas (és a legdom- borúbb testrészen piros foltokat eredményező) mimikrivel alkal­mazkodik. Ám a filmet akár megváltásdrá­maként is nézhetem, amelynek csúcspontján a - jelképesen - menyasszonyi ruhába öl­tözött hősnő, az áldozatos kitartás példájaként, addig ül, főnöke parancsának eleget téve, mozdulatlanul az íróasztalnál (napokig?, hetekig?, hónapokig?), amíg végül irodája zarán­dokhellyé válik, a tévé pe­dig egyenes adásban köz­vetíti az eseményeket. Er­ről eszembe jut egy hindu fakir, aki negyven eszten­deig ült egy helyben, mi­kor aztán a hívei templo­mot építettek föléje. Lee kisasszonynak azért ennyi ideig nem kell várnia. Mit mond tehát A tit­kárnő története? Hát, ezt is, meg azt is. Őszintén szólva, sok ez egy kicsit. A lepkeháló meg üres. Nagy Imre Az elfenekelt hajadon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents