Új Dunántúli Napló, 2003. május (14. évfolyam, 118-147. szám)

2003-05-03 / 119. szám

2003. Május 3., szombat 9. OLDAL POLITIKAI VITAFÓRUM Betegségügyből egészségügyet! Globalizálódó világunkban azt tapasztalhatjuk, hogy a gazdasági szervezetek, munkaadók első­sorban a humán erőforráson takarékoskodnak. A gyakorlatban ez a takarékosság főleg a foglal­koztatottak számának csökkentésében és a bé­rek lehető legalacsonyabb szinten tartásában je­lenik meg. Mindenhol a munkavállalók az áldo­zatai a könyörtelen piaci versenynek. Az egészségügyi ellátási rendszer várható pia­cosítása, valamint az egészségügyi munkaválla­lók jogállásának tervezett módosítása kapcsán ez vár minden egészségügyi munkavállalóra. Egyre kevesebb bérért egyre több munkát kell el­végezni. A Munkástanácsok Országos Szövetsé­ge (MOSZ) úgy ítéli meg, hogy a módosítási ter­vezet elfogadása esetén ezen a területen is gyara­podik a munkanélküliek száma. Ugyanakkor a parlamenti „szavazógép” támogatásával közpén­zekből tovább vastagodik egyesek pénztárcája. Mire alapozzuk summás megállapításunkat? A családorvosi és fogorvosi ellátás vállalkozói rendszerbe vitelével az ezen a területen alkalma­zott asszisztencia kikerült a közalkalmazotti tör­vény hatálya alól. Ezzel anyagi helyzetük, mun­kajogi védelmük jelentősen elmarad a hasonló beosztású közalkalmazottakétól. Ugyancsak ez mondható el az évekkel ezelőtt a versenyszféra keretei közé kivitt, egészségügyi ellátással ösz- szefüggő - karbantartás, takarítás, élelmezés stb. - feladatok ellátását végző munkavállalók helyzetéről is. Mind a két te­rületen jelentős a minimálbé­ren foglalkoztatottak száma. Az is statisztikai adat, hogy ebből a körből egyre több azoknak a száma, akik a kényszervállalkozók keserű kenyerét eszik. Ha a munkavállalók hely­zetéből próbáljuk elemezni az egészségügy eddigi „pri­vatizációs” tapasztalatait, nem látunk fejlődést. A kilátástalan helyzetet csak tovább rontotta a munka törvénykönyv legutóbbi módosítása. Fé­lő, hogy a már meglévő és a módosításra váró jogszabályi környezet bérrabszolgaságba ta­szítja a magyar munkavállalókat. Az egészség- ügyi ellátás alkotmányos jog, ugyanakkor biz­tosításon alapuló ellátási forma, amivel a ma­gyar állampolgár mindennap találkozik. Való­színű, hogy nem sokat tévedek, ha azt mon­dom, nincs olyan család, ahol valamelyik tagjá­nak ne lett volna valamilyen kellemetlen ta­pasztalata a hazai egészségügyi ellátással. Félő, hogy a keserű tapasztalatok száma a tervezet hatására csak növekedni fog. A közel tizenöt éves privatizációs gyakorlat tapasztalatai alap­ján nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy meglássuk, mi vár a betegekre és a munkavál­lalókra egy csődbe jutott kórházban. Az utóbbi időben egyre többször jut eszem­be, hogy az Európai Unióba lépésünk előestéjén válik valóra kedvenc humoristánk írása a kórhá­zi betegek GMK-ról! Ezen az elmúlt rendszerben nevettünk. Sajnos, azóta nem volt megfelelő po­litikai akarat a helyzet javítására. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az egészségügyünk évtizedek óta beteg. A változta­tás időszerű, de nem így. Mind a betegek, mind az egészségügyi munkavállalók azt várják, hogy a betegségügyből végre egészségügy legyen! Perényi József, MOSZ SZT-titkár Szolgálja a tőke az embert! Igazságszolgáltatás akkor A vagyoni kettészakadásnál is sú­lyosabb következményű a rend­szerváltásnak az a ténye, hogy a la­kosság egyre fogy. Részben a szüle­tések csökkenése, részben a halá­lozások számának növekedése és nem utolsósorban a lakossági többség egyre rosszabb egészségi ellátottsága folytán. Ezek a tények nemzeti létünk és jövőnk megha­tározói, ezért változtatni rajtuk el­engedhetetlenül szükséges. Nyüvánvaló, hogy a minimálbér a csekély összegénél fogva erre nem alkalmas. Olyan reálbérre van szükség, amely biztonságos mun­kahelytől ered, és mértéke a csa­ládalapítást, gyermeknevelést, la­kásszerzést lehetővé teszi. Az állampolgárok kórházi ellá­tását privatizálni akaró törvényter­vezet megvalósulása szükségszerű­en az egészségügyi ellátás jelentős rosszabbodásával járna. Sinko Esz­ter közgazdász a HVG 46. számá­ban a követke­zőkre hívja fel a figyelmet: „A tervezet nem ál­lít fel minőségi követelménye­ket a szolgálta­tókkal szem­ben, nem defi­niálja, kinek mit kell nyújtania az egyes ellátási szinteken, innen­től kezdve mindenki azt nyújt, amit akar”. A tervezet szövegezé­séből egyértelműen következik, hogy a tőke maximális profitérde­két kívánja biztosítani a lakossági többség egészségi érdekeivel szem­ben, ami a lélekszám további fo­gyását jelentené. Teszi ezt a kor­mányzat azután, hogy az MSZP - előző kormányzati idejében - a Bokros-csomaggal és az ipar szinte teljes privatizációjával a lakosság többségének vagyoni helyzetét je­lentősen rontotta. Mélységes megdöbbenéssel ta­pasztaljuk, hogy a kormányzat a villamosipar teljes privatizációjára készül. Azután, hogy a Horn-kor- mány a villamosipar felét már pri­vatizálta. Azt Jánosi Márton, a Ma­gyar Energetikai Társaság elnök­ségi tagja a következőképpen érté­kelte: „Tragikus lépés volt, ami rengeteget ártott a nemzet érdeke­inek.” A jelenlegi privatizációs szándékról pedig ezt nyilatkozta: „Ha sor kerülne az MVM szétda- rabolására és privatizációjára, megszűnne annak árkiegyenlítő szerepe.” Nyilvánvaló tehát, hogy az újabb privatizáció tovább rontaná a lakosság anyagi helyzetét. Ennél­fogva mind az egészségügyi, mind a villamosipari törvény tervezetét vagy visszavonni kell, vagy úgy át­formálni, hogy a lakossági többség érdekét szolgálják. Nagyon szükséges lenne a tőké­nek olyan gyakorlati alkalmazása, amit a német szociáldemokraták vallanak: „Tőkére szükség van, de úgy, hogy szolgálja az embert és nem az ember a tőkét. ” Az ilyen tő­kefelhasználás érvényesült az 1946. évi jó forint megteremtése­kor, amikor a II. világháború által kegyetlenül elpusztított magyar nemzetgazdaságban, valóságos pi­acgazdasági gyakorlattal, a közér­dek figyelembevételével sikeresen megindult hazánk újjáépítése, amit csak Rákosi önzése tudott megakadályozni. Gazdasági rendszerváltásunk hiányosságainak kiküszöbölése ér­dekében kívánatos lenne, hogy a parlamenti pártok tudomásul ve­gyék, a 94-es, 98-as és 2002-es vá­lasztásoknál nem a győztes pártok nyertek, hanem elődeik vesztettek azért, mert sorozatosan figyelmen kívül hagyták a lakossági többség alapvető érdekeit. Dr. Vejkey Kálmán, MSZDP Bizonyos honpolgárok gyakran fo­galmaznak meg szkeptikus kérdést a bíróságok munkájáról, miszerint „valóban igazságot szolgáltat-e az igazságszolgáltatás?” Számottevő hányaduk - az in­tézményi tekintély szem előtt tartá­sa helyett - saját tapasztalatai függ­vényében 'válaszol igennel vagy nemmel e kérdésre. A kétely időről időre újraéled a köztudatban. Hi­szen a vélemények kedvező vagy kedvezőtlen alakulásában - igaz­ságra törekvés igénye mellett - al­kalmasint a különféle személyes el­fogultságok érvényesítésének is szerepe lehet. Aki ugyanis pert ve­szít, akire az általa reméltnél súlyo­sabb büntetést szab ki a bíróság, többnyire nem önmagát, hanem a bíróságot okolja, annak ítélkezési gyakorlatát kifogásolja. Más szóval az igazságszolgáltató szervet illeti igazságtalan ítélethozatallal. A bírósági igazságszolgáltatás tárgyilagosságát illető kételyek oly­kor megalapozottak lehetnek. Gon­doljunk a justizmordokra (vádlott rovására történt bírói tévedések), a prejudikálásokra (előre eldöntött esetek), illetve az olyan peres eljá­rásokra, amikor az in dubio pro reo (kétes esetben a vádlott javára dön­tés) helyett ártatlansága bizonyítá­sát követelik meg a vádlottól, mint­egy mellőzvén az ártatlanság vélel­mének egyetemesen alkalmazandó elvét. Az efféle anomáliák a jogi ta­nulmányain első tanóráján hallott különös mondatokat juttatják eszembe. A tananyag egyetemi ta­nári fokozatú előadója anno imi­gyen kezdte mondandóját: „Leen­dő kollégák, akik feltételezik önök közül, hogy a Magya Népköztár­saság bíróságai igazságot szolgál­tatnak az állampolgároknak, javas­lom, távozzanak a tanteremből. Mi­vel illúzió bűvkörében élnek, nem valók a jogi pályára. Jegyezzék meg: a bíróságok kizárólag jogsza­bályi rendelkezéseket alkalmaz­nak, melyek saj­nos többnyire távol esnek a szolgáltatandó igazságoktól. ” A tanár sza­vai akkor azért hökkentettek meg, mert ál­lampolgárként magam is egyfé­le igazságosztásnak véltem az igaz­ságszolgáltatást. Hajdani professzo­rom intelmének realitását azonban eklatánsán igazolta a gyakorlat. A megcsúfolt jogszolgáltatás non plus ultrájának azt a jogesetet tekintem, mely a Ptk. által szabályozott törvé­nyi tényállás szerint a polgári per- rendtartás terrénumába tartozott. Egy kisváros bírósága mégis közvá­das büntetőper gyanánt (sic!) tár­gyalta a jelenlétemben - közel más­fél esztendei tortúrát okozva vele a pártutasításra eszkábált koncepciós per vétlen „vádlottjának”. S hogy az efféle törvénysértő el­járásokra azokban az években sor kerülhetett, olyan - ásatag szándék­kal machináló - korifeusoknak ró­ható fel leginkább, akik az egyetlen párt nevében gátlástalanul komp­romittálhatták a bírósági munkát. Dr. Südi Bertalan PÁRTHÍR GONDA TIBOR, a 20. sz. önkormányzati körzet MSZP-s képviselő­je május 9-én (pénteken) 16 órától fogadóórát tart a Nevelési Köz­pont Művelődési Háza „Mediterrán” termében, melyre minden ér­deklődőt szeretettel vár. ■ Oktatási helyzetkép 2003-ban, törvénymódosítás előtt Április elején terjesztette be a szaktárca a parlament elé az oktatási törvény módosí­tását. Ez ad alkalmat arra, hogy az Oktatási Minisztéri­um eddigi tevékenységét és a törvénymódosítás után várható helyzetet elemez­zük. Az előző héten az oktatás elég­telen finanszírozásának várható hatásait mutattuk be, most a közoktatási törvény módosítá­sával kapcsolatos álláspontun­kat fejtjük ki. A törvény módosításának fő indokaként az szokott elhan­gozni, hogy a gyerekek túlter­heltek, és az alapkészségek elsa­játítására nincs elég idő. A 2000-ben készült és az alapvető szövegértési képességeket vizs­gáló nemzetközi PISA-felmérés- re hivatkoznak, amelyen a ma­gyar diákok valóban rossz ered­ményt produkáltak. Nézzük azonban, hogy mi az igazság! Az Országos Közoktatási In­tézet által az elmúlt hónapok­ban végzett kutatás szerint a gyerekek többsége egyáltalán nem tekinthető túlterheltnek. Ezt a minisztérium megbízásá­ból a Medián közvélemény-ku­tató céggel elkészíttetett vizsgá­lat is megerősítette. Inkább ar­ról van szó, hogy vannak túlter­helt gyerekek. Az aránytalan is­kolai terheket a tananyag mér­séklésével lehet hatékonyan csökkenteni, ami inkább tan- tervszabályozási és a tanulók­kal szembeni személyes törő­dés kérdése. A napokban jelent meg egy újabb nemzetközi felmérés, a PIRLS, amely a 2000 és 2002 között olvasni tanuló gyerekek szövegértési képességeit vizs­gálja. Ebben már a magyar diá­kok a PISA-felmérésnél jóval jobb eredményeket produkál­tak, világviszonylatbán a hato­dik helyen szerepel Magyaror­szág. A közoktatási törvény ilyen gyors és erőltetett módosí­tása tehát semmiképpen nem indokolt. Lássuk magának a törvény- módosításnak néhány kritikus pontját! A törvénytervezet az első há­rom évfolyamon tulajdonkép­pen nem teszi lehetővé a bukta­tást, mivel ez túl nagy traumát okozna a gyermekeknek. Ez a rendelkezés nem számol egy­részt azzal, hogy vannak olyan tanulók, akik a képességeikhez mérten nem tanulnak eleget, másrészt a harmadik évfolyam végén a bukás éppúgy lelki vál­ságot okoz, mint korábban. Eh­hez hozzávehetjük: az első vagy második évfolyamon a kö­vetelményszintet nem teljesítő tanuló a hiányosságait viszi to­vább. A tananyag halad előre, és így lemaradása csak fokozó­dik, kudarcélmények érik. A módosítások szerint az ötödik és a hatodik évfolyamon 25-40%-ban a tanítónak kell nevelnie a gyerekeket, ami több szempontból is kritizálható. A főiskolai végzettségű pedagó­gusok diplomája eredetileg a felső tagozatra szól, ennek utó­lagos korlátozása alkotmányos jogokat sért. A magyar közokta­tás hagyományosan a nyolcosz­tályos általános iskolára és a négy évfolyamos középiskolára épül. Ezt a rendszert egészítik ki a szerkezetváltó iskolák, amelyek rugalmassá teszik a struktúrát. A tanulmányi előrehaladás új szakaszolása igazából az isko­laszerkezet 6+4+2-es átalakítá­sának az irányába mutat. Ez egyfelől a tanítók tekintetében munkaerőhiányt, a tanárok szempontjából pedig munka- nélküliséget fog okozni csupán azért, mert a minisztériumnak az a rögeszméje, hogy a taná­rok nem alkalmasak a képes­ségfejlesztésre. A módosítások külön foglal­koznak a fogyatékos gyermekek­kel, akiket ezekután csak az „átlagostól eltérő szolgáltatást igénylő” tanulóként lehet meg­nevezni. Az esélyegyenlőség jegyében őket a későbbiekben az átlagos szolgáltatást igénylő diákok kö­zé kell elhelyezni egyfajta „ri­deg integráció” jegyében, mivel a gyengébb képességű tanulók integrálásának a törvény nem teremti meg a feltételrendsze­rét. Az egész törvénymódosítást egyébként a túlszabályozottság jellemzi, valóságos „szabályo­zási düh’’ hatja át. Erre példa, hogy a tervezet hoszszú oldalakon foglalkozik a diákok iskolai munkáinak szerzői jogvédelmével, a tan­órai felszerelés központi sza­bályozásával, a pedagógusok titoktartási kötelezettségeivel. Utóbbi egyébként sérti a szülői jogokat. A közigazgatási törvény mó­dosításából több lényeges elem ugyanakkor kimaradt: a rendel­kezésekből nem rajzolódik ki semmilyen pedagóguspolitika. Szükség lenne az iskolai közép- vezetés újjáépítésére a pótlék- rendszer felzárkóztatásával, hi­ányzik a minőségpolitika, a tankönyvpolitika, a kistérségi együttműködés elősegítése az oktatásügyben. Pedig az előbbiekkel kapcso­latban az előző kormányzat ide­jén több előremutató program indult el. A Fidesz-Magyar Polgári Párt pécsi szervezetének oktatási kabinetje Schröder, az SPD és a reformok Az iraki háború tovatűnésével Né­metországban ismét az érdeklő­dés homlokterébe került a szociá­lis reformok problémája, amely sorskérdéssé válhat mind a szoci­áldemokrata párt (SPD) egysége, mind a Schröder-kormány fenn­maradása szempontjából. A sokak által irigyelt és csodált Németország hovatovább Európa „beteg emberévé” kezd válni. A fejlett államokhoz hasonlóan itt is öregszik a társadalom: az embe­rek egyre magasabb kort érnek meg, miközben a gyermekvállalá­si kedv a 60-as évek óta folyama­tosan lanyhul. Ebből fakadóan egyre kevesebb aktív keresőnek kell eltartania növekvő számú nyugdíjast. Ez csak a járulék ál­landó emelésével oldható meg, aminek viszont a társadalom tű­rőképessége szab határt. Fokozza a problémát, hogy a 80- as évek vége óta folyamatosan nö­vekszik a munkanélküliség: lénye­gében tíz éve tartósan 10 százalék körül van. Emiatt a keresőkorú la­kosság jelentős hányada tartósan nem fizet tb-jámlékot, ami még ki- látástalanabbá teszi a beteg- és nyugdíjbiztosító pénztárak helyze­tét. A Schröder-kormány tavaly be­vezette a tőkefedezetű magán­nyugdíj-biztosítást, ám a rendszer olyan bonyolult, hogy vonzás he­lyett inkább riasztja a munkaválla­lókat. A tartósnak ígérkező gazda­sági stagnálás (az idei évre már csak 0,5 százalékos növekedést jó­solnak a szakértők, s a gazdasági miniszter sem vár 0,75 százaléknál többet) még inkább behatárolja a kormány lehetőségeit. Ilyen háttér előtt született meg az Agenda 2010 névre keresztelt reformcsomag, amelyet a kancel­lár március közepén vázolt a Bun­destagban. A 15 oldalas tervezet fő csapásiránya a sokat emlegetett német jóléti állam több pillére el­len irányul: 65-ről 67 évre emelné a nyugdíjkorhatárát, 12, illetve 18 hónapra csökkentené a munka- nélküli támogatás folyósításának időtartamát. Lazítanák a felmon­dásvédelem előírásait, amitől Schröder a munkaerőpiac élénkü­lését várja. A reformok elodázhatatlansá- gát ép ésszel senki nem vitatja. Az viszont berzenkedést szült az SPD-n belül, hogy a kancellár (és pártelnök) a szociáldemokrata pártot csak utólag, az alsóházi előterjesztés után „avatta be” ter­vébe. A reformcsomagöt főként az SPD balszárnya támadja hevesen, hiányolva a szociális érzékenysé­get, a szociáldemokrata tradíciók (szolidaritás, gyengébbek és hát­rányos helyzetűek felkarolása) őr­zését. Gemot Erler és Michael Mül­ler helyettes frakcióvezetők, Christa Nahles elnökségi tag és mások a reformcsomag terheinek „szélesebb vállakra” való elosztá­sát, a tehetősebb rétegek erőtelje­sebb bevonását sürgetik - például vagyonadó bevezetésével, a rész­vényekből származó jövedelmek komoly megadóztatásával. Bár az SPD országos vezetősége hétfőn nagy többséggel felsorako­zott az Agenda 2010 mögött, a bal­szárnynak sikerült kicsikarnia rendkívüli pártkongresszus ösz- szehívását június 1-jére. Májusban négy regionális pártértekezletre ke­rül sor, amelyeken a tagság kifejt­heti nézeteit, és módosításokat ja­vasolhat a reformcsomaghoz. Ki­sebb, „kozmetikai” jellegű korrek­túrákat leszámítva azonban változ­tatás nem várható, ezt Schröder egyértelműen leszögezte. Mi több, a kancellár értésre ad­ta: a reformterv parlamenti elfo­gadása „az SPD kormányképessé­gének próbaköve” lesz. Vagyis a majdani szavazás bizalmi kérdést jelent, a parlamenti vereség a szo­ciáldemokrata-környezetvédő ko­alíció bukását vonná maga után. Tudatában van ennek a keresz­ténydemokrata ellenzék is. Angela Merkel, a CDU elnöke április ele­jén még arról beszélt, hogy helyes­nek találja az Agenda 2010-et, és a Bundestagban a CDU/CSU-frak- ció támogatni fogja azt. Múlt va­sárnap viszont Merkel visszako­zott, kijelentve a ZDF televízióban: a kancellárnak képesnek kell len­nie a saját többség biztosítására. Vagyis az uniópárti ellenzék érzi a lehetőséget: 1982 után is­mét megnyílhat az út a hatalom megragadása felé. Húsz évvel ez­előtt Helmut Schmidt kancellár képtelen volt maga mögött felso­rakoztatni az alsóházi frakciót a recesszió elleni gazdasági tervé­hez - és kormánya meg is bukott, hatalomra juttatva Helmut Kohlt. Igaz, Schmidt nem volt elnöke az SPD-nek (e poszton Willy Brandt állt), és a frakcióvezető Herbert Wehnerrel sem volt jó viszony­ban. Ma Schröder a kezében tart­ja a pártelnöki „ostort”, és Franz Müntefering frakcióelnök szemé­lyében feltétlenül lojális társat tudhat maga mögött. A párhuza­mok és a múlt kísértetei ettől füg­getlenül azonban kikandikálnak a paraván mögül. Dorogman László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents