Új Dunántúli Napló, 2003. március (14. évfolyam, 59-88. szám)

2003-03-14 / 72. szám

2003. Március 14., péntek M Á R C I U S 1 5 ■ 9. OLDAL A magyar trikolór Magyar Lajos-dú Tóth László Magyarország, a magyar nemzet színjelképe közel ezer esztendő alatt formálódott. Cseppet sem vélet­len, hogy hivatalos formában az 1848-as márciusi forradalom győzel­me tette hivatalossá, törvényesítette a piros-fehér-zöld trikolórt. Már a nomád magyaroknak is voltak zász­lóik. Kutatói következtetések szerint az ős­magyarok még fekete zászló alatt harcol­tak, erre azonban nincs megbízható törté­neti forrás. Ha így volt, akkor Árpád fejedelem ezt a fekete zászlót vál­totta fel színtiszta vö­rösre. A kalandozó magyarok háromszög­letű vérvörös zászlaját fél Európa megismerte. A zászlókat, vagy a zászlórudakat a fekete turulmadár díszítette akkoriban. E pogány jelkép helyébe került á kereszt Szent István idejétől. Az államalapítás ko­rában vérszínű volt a magyar zászló, aminek azonban elsősorban a hadi vállalkozásokban jutott szerep. Később piros-fehér, illetve vö­rös-fehér sávos lett az országzászlónk, mivel ezek voltak az Árpád­ház színei. II. András uralkodását követően a vörös színű ezüst (fe­hér) kettős kereszttel ékes zászlót használ­tak, de hadilobogónak továbbra is vöröset. A legrégebbi időből fennmaradt három magyar zászló a berni Historisches Museumban található. Ezek a különleges­ségek III. András özvegye, Ágnes királyné személyéhez kapcsolódnak. A königs- feldeni zárdából származnak, ahova a ki­rályné visszavonult a vüág elől. Ezeknek a zászlóknak zöld az alapszínük, és vörös rajtuk a kettős kereszt. Az eddigi ismeretek szerint ez a szín- összetétel érdekes kivétel, hiszen a pi­ros-fehérhez csak a 16. században kez­dett társulni a zöld, mint a dinerünkben lévő hármas halom színe. így azok a 19. századi történelmi festmények, amelye­ken korábbi korokra vetítve piros-fehér- zöld zászló szerepel - például az, amely 1456. június 21-22-i nándorfehérvári csatában Dugonics Titusz nevezetes hőstettének ábrázolásakor - semmikép­pen nem hitelesek a korhűség tekinteté­ben. Szerzőik dacos hazafiúi érzelmei­ket festették bele ezekbe a képekbe egy olyan korban - az 1848-49-es szabadság- harc leverése és megtorlása után -, ami­kor a nemzeti színeinket tilos volt használ­ni. Az Árpád-ház kihalása után az Anjouk a vörös-fehér sávok mellé a liliomot is felvet­ték a zászlóra. A többi, úgynevezett veg­yesházi király - Luxemburgi Zsigmond, Habsburg Albert, V. László, Hunyadi Má­tyás és a Jagellók - szintén a saját családi színeiket egyesítették a vörös-fehér színek­kel. Az 1526-tól újra, de már majd négy év­századra trónra jutó Habsburg-dinasztia megszüntette a jelképek magyar jellegét. A köztársaság kikiáltásakor 1918 novemberében Kossuth mellképpel díszített zászlót is lengettek Mégis e dinasztia uralkodása idején jelen­nek meg először együtt Magyarország ké­sőbbi nemzeti színei, a piros-fehér-zöld: II. Mátyás király idején, 1618-ban szerepeltek egy pecsétzsinóron. A zöld szín alighanem a címerből - a hármas zöld halom alapján - került a piros és a fehér mellé. A zöld szín egyébként már a 16. századtól rendszerte­lenül, de felbukkan a magyar zászlókon. Érdekes módon a 16. században néhány évtizedre divatba jött a tiszta vörös zászló is, talán a muzulmánok által vallási okok­ból tisztelt zöld ellentéteként. Mégis az első zászlót, amelyen együtt szerepel a három szín, a piros, a fehér és a zöld, a török szul­tán ajándékozta 1601:ben Báthory Zsig­mond erdélyi fejedelemnek. Ismeretes, hogy 1703 és 1711 között Rákóczi zászlajá­nak a fehér volt az alapszíne. Ez aztán el­tűnt a szabadságharc elbukása után. Jel­lemző, hogy Mária Terézia uralkodása ide­jén a Szent István Rend 1764-es alapítása­kor - mint magyar jelkép - a vörös és a zöld lett a nevezetes kitüntetés szalagdísze. A piros-fehér-zöld tudatos nemzeti szín­ként való alkalmazására döntő módon a francia forradalmi trikolór hatott, amely egyébként a zászlótörténet egyik alaptípu­sa is. Nálunk a reformkorban a radikális magyar értelmiség karolta fel a nemzeti tri­kolór ügyé). Az 1830-1840 években már ál­talánosan használták politikai gyűléseken. Az 1789-es forradalom és a francia trikolór hatására a három szín új értelmezést ka­pott a reformkorban: a függetlenség és a szabadság jelképe volt. A vörös az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt szimboli­zálta. A magyar trikolórt, a piros-fehér-zöld zászlót hivatalosan csak az 1848-as polgári forrada­lom törvényesítette. 1848. március 23-án fo­gadta el az országgyűlés a nemzeti színeinkről szóló első törvényt, amely egyben az ország címerét is meghatároz­ta. 1848. XXI. törvény­cikk kinyilvánította: „1. A nemzeti és ország czímere ősi jogaiba visz- szaállíttatik. 2. Ennél­fogva a háromszínű ró­zsa polgári jelképeken újra fölvétetvén, egy­szersmind megállapítta- tik, hogy minden köz­épületeknél s köz-inté­zeteknél minden nyilvá­nos ünnepek alkalmá­val, és minden magyar hajókon a nemzeti lobo­gó és az ország czímere használtassák.” Hivatalosan az 1867- es kiegyezéstől használ­ható ismét a magyar zászló,.A nemzeti címer a királyság idején a királyi korona a magyar nemzeti zászló részét képezte. Épp ezért a köztársaság ki­kiáltásakor, 1918. november 18-án a Parla­ment előtti tüntetésen Kossuth-mellképpel díszített zászlót is lengettek. 1945 után a korona nélküli, úgynevezett Kossuth-címer került a zászlóra, ezt az 1949-es Alkotmány a népköztársasági címerrel váltotta fel. Az 1956os forradalom lyukas nemzeti zászlói ennek hiányával tüntettek. A Kádár-rend­szerben nem szerepelt hivatalosan címer a zászlón. Alkotmányosan ugyanez a helyzet a rendszerváltás óta is. Hatályos alkotmányunk XIV. fejezetében a 76. sza­kasz (1) bekezdése kimondja: „A Magyar Köztársaság zászlaja három, egyenlő szé­lességű piros, fehér és zöld színű vízszin­tes sávból áll.” Ebben a meghatározásban szó sincs a zászlón elhelyezett címerről, amely válto­zatot ünnepi alkalmakkor - csak hazai használatra - általánosan alkalmaznak. Mindenekelőtt például a Parlament előtt felhúzott országzászlón, országlobogón iS. DUNAI I. A Dunántúli Napló szerkesztőségének munkatársai minden évben maguk kö­zül választják ki, hogy munkájával ki ér­demelje meg a Magyar Lajos-dí jat Idén a fotórovat oszlopos tagjára, Tóth Lászlóra esett a titkos választás. A lappal való kapcsolatában a végénél fogta meg a munkát: érettségi után többek között újságkihordó is volt. De ebben az időben már Zenit és Szmena masinákkal készültek Tóth- fotók, amik közül a legelső a néhai Ludas Matyi Tücsök és bogár rovatában jelent meg, és egy felborult Szabadság úti hirdetőoszlo­pot ábrázolt. A már szintén eltűnt Fényszövnél szerzett fényképész szakképe­sítés rögvest fotóriporterré ütötte, amit min­dig is szeretett, a terepmunka miatt:- Szerettem járni ide-oda, olyan helyekre, ahová másképp tán nem juthattam volna be. Más kérdés, hogy „száguldó riporterként” eseményről eseményre sietek, ami néha ke­vesebb jelenlétet engedélyez, mint amire kedvem lenne. A Dunántúli Naplónak már 80-as években is dolgozott, a fotórovatnak 1994-ben lett tag­ja. Arra a kérdésre, hogy felfogása szerint mi­lyen is a jó sajtófotó, így felel:- Sok esetben csak egyet tudok, hogy nyomni kell a kioldógombot. Nem nézelőd­ni, hanem belekapaszkodni a gépbe, kompo­nálni, élesíteni. A fotósnak nem szabad az események részesévé lennie. Ami persze korántsem könnyű. Jellemző, hogy a legnagyobb (díjjal felékesített) odafi­gyelést egy olyan riportsorozatáért kapta, ami egy ember halálát mutatta be.- Egy baráti esküvőn fényképeztem, amikor egy ember a dunai kompról beugrott a víz­be, amit már máskor is sokszor megtett. Elkezd­tem képeket csinálni ró- A * ( 1 la, és közben váltott tra­■fe HKíé*! gédiába az esemény: va­lószínűleg megállt a szí­ve, néhány pillanat múl­va már csak lebegett a vízen. Ilyenkor az is megrendül, aki a kamera mögött áll. Az ember azt feltételezheti, hogy mivel mindig nála van a fotóapparát, minden arra érdemes fénykép el is készül. Vagy mégsem?- A legjobb képet soha nem lehet elkészí­teni. Mert fontos a technika, de ha nem vagy ott, akkor mindegy. Nem is mondom, hány képet bánok, amiről lemaradtam. Mi több, a legkedvesebbet se sokan raknák ki a falra: egy lépcső alatt lakó emberről készült. Jó len­ne a természetbe is gyakran kimenni, de az már nem riporteri lépték, oda időből kell sok. PÉCS VÁROS SAJTÓDÍJA Szíjártó Ildikó Hűséges típus, tizenkét éve a város televí­ziójának munkatársa. Nem lehetett más­hová elcsábítani, mert úgy érzi, ma már csak helyi tévézéssel lehet valami mást is kínálni a nézőknek, mint a kereskedelmi csatornák. A sajtónap nem olyan, mint a május 1-e, ami­kor pihenéssel ünnepeljük a munkát. A saj­tónapon a sajtó teszi dolgát, köszönti leg­jobbjait, s erről is hírt ad. Szíjártó Ildikó, Pécs 2003. évi sajtódíjasa a megtisztelő címnek legfőképpen azért örül, mert úgy érzi:- Ez a kitüntetés számomra azt jelzi, hogy a mai hirtelen sikervilágban is nyerhet igazo­lást az, aki kitartással és szívvel végzi a dol­gát, mert lám, észreveszik. De azt is érzem, hogy a díj szól a Pécs TV-nek, illetve Pécs te­levíziójának, ami az utóbbi tizenkét évben rengeteget fejlődött, egész nap nézhető, és ta­pasztalatom szerint fontos lett az itteni embe­rek életében. Igaz, hogy egy iskoláskori farsangon be­mondónőnek öltözött, azaz egy kiszuperált tévékészülék-keretet tartott maga elé, Szíjártó Ildikó nem készült tévésnek, csak az egye­tem végén jelentkezett, amikor riportert ke­restek. Es azóta a városi televízió a munkahe­lye, ahol a mélyvízbe dobták, és ahol ennyi idő alatt több fronton is kipróbálhatta magát.- Az a pillanat a legfontosabb, amikor el­kezdem szeretni azt, amit éppen csinálni kell. Lehet, hogy eleinte nem érzem olyan közelinek a témát, de ha megvan ez a kis morzsa, utána már megy, mint a karikacsa­pás. Á végső mű persze a >á tjrm ; mindig, és itt kell meg- említenia mögöttem álló ■ ^ TB csapatot, mert ők juttat­om éji íák ela műsort a lakások­w| szeretem az élő adáso- kát, mert abban benne MKMUSHBi van az „itt és most” rizi­kója, ami mindenkit rá- kényszerít, hogy a legjobbját adja. A sok-sok műsor közül a pályán minden­képp kiemelkedik kettő:- Tán a legfontosabb a Pécsről indul­tak sorozat volt, amit a kihalt Nádor ká­véházban vettünk fel. Itt tíz olyan, egyko­ri pécsivel ismerkedhettem meg, akihez ma is közöm van még. A hosszú éveken át tartó Felemás magazin pedig úgy pró­bált bemutatni érdekes városlakókat, ahogy a mindennapokban nem láthatjuk őket. Szeretném, ha a most két éve zajló, egyébként érdekes híradózás mellett va­lami hasonlóba ismét belevághatnék. M.K. Tárca Erdély, március (Részlet) Dénes bácsi még kezet fogott veled. Legközelebb már nem volt, akivel Körösi Csornáról, a nagyenyedi diák­ról beszélgess. Az öreg tanító kicsit följebb költözött a faluban. Ahon­nan jobb a kilátás. Ha este a párnád­ba mélyed a fejed, föléd magasul a torockói temető. Barlangsírjain vas­ajtó. Elkeltek immár ezek is mind a világörökséggel kacérkodó, mar­káns falusi házakkal egyetemben. Miközben az öreg temetői lakok egyikének, másikának eltűnik a cirá- dás vasajtaja, újabb halottlakok is épülnek, terjeszkedik a holtak falva, akár egy buldózer-formálta tájban az oda szerkesztett lakótelep. Nehéz eldönteni, mit akar a ki­pakolt sírok ajtó nélküli', sötétre tá- tott szája: bekapni-e az éppen arra járót, netán csak ásít egy jó nagyot. Többször is időzvén ebben a teme­tőben, egyik reggel ébredés után azon kapod magad, hogy társad van parasztházi szállásodon. Az a teljesen egyértelmű érzésed, hogy a sokat látott szobában a Halál is je­len van. Közvetlenül az ágyad mel­lett. Áll. Öreg, mégis márciusi ha­lál. A tavaszi szép, rebesgetik az öreg nénék. Ami csak volt, elmúlt, elvégeztetett ezeri a tájon, neki tu­lajdonítható. Halhatatlant alkotott, állíthatnánk, ha nem volna ez egy­ben túl morbid, egyben persze túl­ságosan igaz is. A nagyon igaz dol­gok kicsinykét mindig is morbidak. Például joggal feszegeted, hogy le­het ilyen markánsnak mondható jelenlét mellett üyen egyértelműen fölszívódni...? Talány. Kis magyar talány a sok közül. Elrágódhatsz rajta itt a földrajzi Európa közepén. Miközben az „csendes, újra csendes, elzúgtak for­radalmai...” Itt azonban mindig zaj­lanak a lezárhatatlan, befejezhetet- len forrongások. Hol az élet lázong, vegyék már észre elképesztő nyomorát. Hol meg a halál. A múlt. A letűntnek hitt, a penetrás. Jött Haynau képében a tá­bornokokért... Jött határcsattogtató ollójával Trianonként. Jött a Condukátor képében Márton Áro­nért. Meg még ki mindenkiért... Az­tán persze vissza sohasem engedett senkit egy percre sem. Hogyne. A halál tányérjába már csak bele ne lessen valaki. Praktikáit már csak vi­lágra ne feszegesse holmi kis figura. A Pécsről nyitogatott, fogalommá vált, világhírű Sinistra körzet és a je­lentősebb nyelvekre lefordított egyéb Bodor Ádórn-művek révén egy-két szóból Torockón találod ma­gad. Minden bodoros görbület, haj­lat, bársonyos koporsóbélés, kacska- ringós kanyarulat valami ittenivel társul, itt kél eleven életre. Holott nincsen szó egyetlen Bodor-beszély- ben sem eme jeles faluról. Mégis Sinistra körzet minden itt, s a hegye­ken túl is minden ami van. Talán az egész Közép-Kelet-Európa. Magyar- ország kiváltképp. A mindennapi élet zajlását a mindennapi érdekek sűrű szövedékében való vergö- lődését látva, ez nem kétséges. Plá­ne, mióta egy ásatag, rég feledett faj- zat is reinkarnálódott itt az elmúlt másfél fertály évtized ezoterikus de­mokráciájában. Olyan panoptikum­ban találhattuk magunkat máról holnapra, ahol a rég holtak megele­venedtek, az élők pedig holt­mereven néztek maguk elé. Mind­ebből mindétig csak az elmúlásilla­tú, bársonyos fekete melankólia ér­zékelődig Aztán a frász, hogy simu­lékonysága ellenére milyen vasko­san, mindent áthatóan megmaradt. Borcan ezredes szálldosó ernyőjé­vel, Mustafa Mukkerman förgeteges kamionjával. De álljon csak meg gyorsan a menet! Az ezredes eser­nyőjének cikkeit csak nem a magyar nemzeti színek képezik? De bizony. Mi több, amolyan farkincátlan ko­kárdára is emlékeztet az esemyőma- dár. Lélegzetelállító ez a fölismerés. Titkon milyen régóta is remény­kedsz abban, hogy egy szép szerdai napon majd neked is szól: öltözzél föl jó erősen! Mármint Mustafa Mukkerman. - Beduglak - mondja - a birkatetemek, a fagyasztott húsok közé. És végleg elvisz innen nagy ti­tokban. - Csak aznap ne essen az eső - emeli föl hurkavastagságú, zsí­ros mutatóujját. - Mert akkor fagyott birka lesz belőled, és aligha gaba- lyodsz ki valaha is a kamionból. A Sinistra körzetből szabadulni, minden kockázatot megér. „Mustafa Mukkerman kamionját elsőként a kutyák neszelték meg.” Honnan kerül ide most ez a mon­dat? Majd Bebe Tescovina vére... - Én is sinistrás vagyok - ismered föl egyfajta fordított megvilágosodás­ként a helyzetet a ló-, a disznó- és a tehénszarszag könnyed elegyéből képződő torockói illathangulatban. Amit még tetéz az a megfoghatatlan éjsötét... Ez hunyt szemmel is Torockó. Meg minden. A ház, ahol Jókai aludt. A kis, áttekinthetetlen, gazzal benőtt sarkú udvarok, ame­lyek bármelyikében minden ideges­ség nélkül eleget tehetsz vizelési kényszerhelyzetednek. Akár a ga­tyád is letolhatod a nagyobb ügyek érdekében. Itt még ismeretlen az al­lergia. Parlagfű... Meg mi még nem? Állani látszik ebben a faluban ma is az idő, amit csak a kakasok szent ti­rádái és a bárányok bégetései szag­gatnak meg. Talán a Székelykő az egyetlen túl­zottan férfias dolog e vidéken. Hosz- szan elnyújtózó fehéres sziklaalak­zat. Amolyan fekvő helyzetű fallikus földrajzi mozzanat. Középtájon van rajta egy nagy luk. A legnagyobb tár­sasággá rendelkező remete barlang­ja lehetne. Barlangcsamok. Sok em­ber beférne a hatalmas üregbe a re­mete fogadásán. És akkor mindent elöntene a spirituális fény. A mere­dek fában számos kisebb üreg, bar­lang mutatkozik. Egyik akár a tiéd is lehet. Bárki neked adná. Van a fáuban egy ortodox görög­keleti templom is. Két pópa tartozik hozzá. A vallási-kultikus centrum az ő gondozásukban mutatkozik meg a mindennapokban. Ehhez társult hajdan, aztán így is maradt ez a társulás: a szovjet hősi katoná temető, a hatalmas ötágú vörös csil­lagos emlékművel egyetemben. A pópák az egész templom-temető­emlékmű együttesnek a kerítését megújították. Egyikük áighanem a jó öreg Pantelimon pópa, a másik Isten segedelmével megőrizte in- kognitóját. A templomra nemcsak vallásuk védnökeiként, hanem ag- godámas tulajdonosként is tekinte­nek. Amikor ilyetén módon rátették a kezüket, arra gondoltak, hogy mindehhez csak a román nép - sze­mélyükben testet öltött - két képvi­selőjének van, lehet kompetenciája. A hajdan székely, később vasbá­nyász, vasműves ugyancsak ma­gyar nyájnak ott az adventista ho- dály. Á hatámas tomyú, vaskos építmény mintha váóban ma is a vasbányászat erejét volna hivatva megjeleníteni. De persze, nem ez volt a vas és az acél országa. Most meg már nem is lesz. BEBESSI KÁROLY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents