Új Dunántúli Napló, 2003. január (14. évfolyam, 1-30. szám)

2003-01-25 / 24. szám

2003. Január 25., szombat RIPORT 7. OLDAL K U L T Ú R A ­EGY HOSSZÚ ALKOTÓPÁLYA. Platthy György festőművészt köszöntötték kilencvenötödik születés­napja alkalmából pécsi otthonában a város önkormányzata nevében tegnap délelőtt. Felvételünkön dr. Kunszt Márta alpolgármester, az idős mester a feleségével és Pavlovics Attila referens. fotótóthl. Praktikák a „bedarálás” ellen Egy ifjú sztár Pécsről. Itt született, itt járta iskoláit, itt kezdte a pályát Moravetz Levente színképző körében. Persze, szülei révén egész gyerekkorát a Pécsi Nemzeti Színházban (is) töl­tötte. Ő Kamarás Iván, aki most egy filmpremierre látogatott haza. Most épp egészen vékonyra be- retvált, „rodolfós” bajszot visel az Egy csók és más semmi darabbé­li szerep miatt. És épp vadul esemesezik, de mint kiderül, ko­rántsem passzióból.- Sajnos, fontos tartozéka lett az életnek a mobil. Én elhagy­nám, de már nem lehet.- Még a nézőtérről is lépten- nyomon felhangzik...- Megszoktuk. A kor átka. Majdnem azt mondom, mindegy.- A legújabb film, a Szent Iván napja, amiben szerepel is, tele van a kor átkaival. A színészszak­ma átkaival.- Igen, a film egy színész sze­mével láttatja azt a kórképet, illet­ve korképet, amiben vagyunk. Egy nap történetében azt mutatja be, ami eluralkodott szerény haj­lékunkban, ahol élünk, Magyar- országon. De a valóság a forgató- könyv, a film elkészítése óta csak romlott, sokkal végletesebb lett.- Például, hogy érdemes-e, le­het-e színésznek lenni?- Művészet vagy a hakni, a pénzkeresés: ki melyiket választ­ja ezen a pályán. De még az is, aki megpróbálja mindkettőt ki­egyensúlyozva, tisztességesen vé­gezni, annak is előbb-utóbb vá­lasztania kell, a gépezet bedarál­ja.- Ez azt jelentené, hogy rosszul érzi magát a bőrében?- Nem panaszkodha- tom, hogy rosszul men­nének az ügyeim, de egy percig sem állíthatom, hogy elégedett vagyok a dolgok állásával, főképp nem azzal, ami a jövőből felsejlik. Ugye, az ember álmodozik, valamiért színész akar lenni, de mire körbenéz, már nem ugyanaz a világ veszi kö­rül, kénytelen ő is vál­toztatni.- Vannak praktikái a „bedarálódás” ellen?- Nem kell annyit dol­gozni, mondjuk, a médi­ában. Mára úgyis kide­rült, hogy a televízióban pótolható a személyünk, nincs szükség a szaktudásunkra, a né­zőket jobban érdeklik az ismeret­len emberek. A filmben szó esik a haknihuszárokról - de ma már ez sincs lassacskán, mert mindenfe­lé a valóságshow-k embereit hív­ják.- De azért az interneten, példá­ul, még a csevegő oldalakon is ta­lálni Kamarás Iván-rajongókat szép számmal.- A chatelést már abbahagy­tam, nem akartam felvenni a kesztyűt inkognitóba bújt mocs­kolódokkal szemben. Akadt olyan is, aki kinyomtatta a szöve­geket és elküldte. Amikor a szín­házban, előadás előtt a kezembe nyomták, eléggé ideges lettem. Ami a rajongókat illeti: hazud­nék, ha azt mondanám, nem lé­nyeges az emberek szeretete. Fő­leg manapság, mégiscsak hitet ad, hogy igenis vannak olyanok, akik nemcsak utálkoznak, akik­nek lehet még adni. Mert a szín­ház alapvetően erről szól: adok és kapok. Ekkor jó. MÉHES K. Kamarás Iván fotó: müller a. Múzeum: a tanulás központja „Múzeumok, mint a tanulás központjai” témakörben két­napos konferenciát tartottak a héten a Csontváry Múzeum­ban a pécsi egyetem és a me­gyei múzeum szervezésében. A Pécsi Tudományegyetem Ter­mészettudományi Kar Felnőtt- képzési és Emberi Erőforrás Fej­lesztési Intézet és a Baranya Me­gyei Múzeumok Igazgatósága kétnapos konferenciát szervezett a SOCRATES/Grundtvig program támogatásával a Csontváry Mú­zeumban. A konferencia témája: „Múzeumok, mint a tanulás köz­pontjai.” Az előadásokat német, olasz és magyar szakemberek tartották a múzeumok fejlesztéséhez kap­csolódó témákban. A konferencia rendhagyó mó­don lehetővé tette, hogy német, magyar és olasz múzeumi mun­katársak, valamint a múzeumok kultúraközvetítő szerepével, fel­nőttképzési funkciójával foglal­kozó fiatal egyetemi kutatók is bővíthessék ismereteiket, a kül­földi kollégákkal közösen tanul­janak, megismerjék a múzeumi oktatás és képzés, valamint a mú­zeumokban történő tanulás fej­lesztésének feltételeit, módszere­it és eszközeit. A konferenciaso­rozat következő állomásai: Mün­chen, Ravenna és Párizs. CS.L. Az Örök gyermek Az „Örök gyermek” nevet viselő obeliszket szeretne felállítani a „Szemem fénye” - A Beteg Gyer­mekekért Alapítvány, s Pécs vá­rosa részére átadni az idei min­denszentekre a köztemető gyer­mekparcellájában. Gyura Barba­ra, az alapítvány kuratóriumá­nak elnöke lapunknak elmond­ta, az obeliszk költségeit jóté­konysági rendezvények bevéte­leiből szeretnék előteremteni. Az első koncertre március else­jén kerül sor, amikor a Romantic együttes lép fel Pécsett. A ven­dégek protokoll-listáján szerepel Medgyessy Péter miniszterelnök, Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke és Toller László polgár- mester is. Anyák napja tájékán még egy rendezvényt tervez­nek, s a reményeik szerint befo­lyó kétmillió forint elegendő lesz egyrészt a pályázat kiírásá­ra és lebonyolítására, másrészt pedig a mű létrehozására. Az alapítvány bízik abban, hogy a pécsi és baranyai művészek lát­nak majd fantáziát a pályázat­ban. CS.L. Futnak a képek Három Iván A magyar filmművészet barátai feltehetően helyeslik, hogy e rovat most, az idei szemle kapcsán, né­hány hétig a hazai mozgókép új alkotásaira irányítja figyelmét. Ezek közül Meskó Zsolt Szent Iván napja című vígjátéka azért emelendő ki, mert a fiatal rende­ző, akinek két kiváló rövidfilm után ez az első mozidarabja, igen erőteljes vizuális inspirációval rendelkezik, s tudja, hogy ez a műfaj jó színészek közreműködé­sét igényli. A történet egyetlen nap esemé­nyeibe sűríti bele a mai közmű­veltség ijesztő romlásának tapasz­talatát, ám a szerkesztés tudatos­sága és a formában megmutatko­zó ízlés romlatlansága olyan távla­tot teremt a témához való vi­szonyban, amely a hiteles kritika bázisát is biztosítja. Mivel a cse­lekmény a nyári napforduló ide­jén játszódik, a film látványvilága akár a Szent Iván-napi rítusok fe­lől is értelmezhető lenne, beleért­ve a képek domináns kakas-motí­vumát, illetve a vörös kakassal va­ló párviadal jelenetét, a tudatos­nak látszó színszimbolikát, vala­mint a Mácsai Pál által plasztiku­san megjelenített producerfigura diabolikus természetét. Ám lehet, hogy mindezt csupán én látom bele a filmbe. A történet főhőse Szent Iván mai védence, a szintén e névre hallgató fiatal színész, Székely Iván, akinek még nem kell súgó­gép József Attila Eszmélet-éhez, de már női magazinok címlapfo­tója és pletykarovatok hőse, és akinek filmbeli napja valóságos kanosszajárás, rohanás egyik helyszínről a másikra, hogy rosz- szabbnál rosszabb produkciók­ban lépjen fel. Miközben művé­szi, sőt emberi minősége is ve­szélybe kerül: le kell mondania szerepálmáról, a Hamletról, s nincs ideje arra, hogy elmenjen nagyanyjához, aki friss rétessel várja. A főszerepet alakító Kamarás Iván játéka két szempontból is igen figyelemre méltó. Hitelesen, belülről mutat be egy ifjú sztárt, miközben kritikát is megfogalmaz vele kapcsolatosan. De éppen ez­zel a távolságtartással világít rá több mai, fiatal tehetség helyzeté­re, akiket egy hazug, álságos és igénytelen médiavilág olykor a bohóc vagy a vásári kikiáltó szere­pére csábít, ahonnét már nincs visszaút Hdsingör felé a dán ki­rályfihoz. És még valami, s ez ta­lán a legtöbb, amit ma el lehet mondani egy harmincéves szí­nészről, mint Kamarás Iván: re­mek párost alkot a filmben nagy névrokonával, Darvas Ivánnal. Darvas Iván‘játéka ezúttal is nagy élmény. A vele kapcsolatos képeknek különös sugárzásuk van, ami személyiségéből fakad, s abból a rendületlen szakmai igé­nyességből - ezt szokták művészi alázatnak nevezni -, amellyel ez a nagy színész viszonyul szerepé­hez. A főhős művész-tanárát játssza, akinek most együtt kelle­ne fellépnie sztárrá vált tanítvá­nyával - s mi, mozinézők látjuk is a bravúros próbajelenetet -, ám a történet szerint a Mester kilép a számára nem kívánatos szerepből (így a filmbeli nézőknek „be kell érniük” Jordán Tamással). A Ta­nár úr távozása azonban példa­adás, s éppen ezzel fejezi ki legin­kább tanítványa iránti szeretetét, miközben a történet jelképes hát­terében (ha van ilyen) a rontás el­őzőjének funkcióját tölti be. A Mester tapintatos iróniája le­nyűgöző. Egyfelől ijesztő hiteles­séggel eljátszik egy komplett szív­rohamot, ezzel teremtve ürügyet távozásához, másfelől le is leplezi játékát: „Nem voltam egy kicsit sok?” - kérdezi tanítványától, akit talán éppen ez a kérdés döbbent rá arra, hogy választani kell. El kell dönteni, mit is akarunk. Azt hiszem, ebben a jelenetben két nemzedék találkozott, s értet­te meg egymást. Lehet, hogy Meskó Zsolt filmje éppen erről a megértésről szól. Nagy Imre A mester és a tanítvány kettőse (Darvas Iván és Kamarás Iván) Harmincöt éve már tartottam sze­xológiai előadásokat fiataloknak. A középiskolák végzős osztályai­ban ezt orvosok is megtették, de ők biológiáról beszéltek, s nem arról, amiről a fiúk-lányok hallani akar­tak. Mondandóm lényege az volt, hogy a szexus minden korban tár­sadalmilag meghatározott. A kultu­rális felépítmény része, tehát elsa­játítható, megtanulható. Ám aki csak a mechanikus örömszerzésre összpontosít, nem lehet a teljesség részese. Az érzékiség a lelki kap­csolat által teljesedik ki. Megélésé­hez fejlett személyiség kell. Akkor még a diákok és pedagógusok egy­aránt csodálkoztak, hogyan lehet ilyen természetesen beszélni ta­bukról. Egyszer kínos szituációba kerül­tem. Egy kis város szakmunkás lánykollégiumába hívtak. Csak helyben derült ki, hogy ott lakik húsz súlyosan mozgássérült, toló­kocsihoz kötött, 17-18 éves lány is. Sajnos a népművelő, őket is behív­ta az előadásra. Nem mondhattam ugyanazt nekik és az egészsége­setek. Nyökögtem is. Legszívesebben azokra a vetí­tettképes sorozatokra emlékszem, amelyeket a pszichológus Stark Andrással tartottunk közösen, főis­kolásoknak, egyetemistáknak. A történelmi kultúrák eltérő ne­mi szokásairól, a személyiség fejlő­désének fázisairól, e fejlődést befo­lyásoló hatásokról, a kapcsolatte­remtés és a nem verbális kommu­nikáció elsajátíthatóságáról, defek­tusokról és önterápiáikról beszél­tünk. Mindketten megszólaltunk váltakozva, minden témában, csak az arányok mutatták, hogy az adott kérdés, kinek a szakterülete iga­zán. A pedagógiai célzattal bemuta­tott ábrák kapcsán, mindig el­mondtam: „jól nézzék meg, és fe­lejtsék el! Nagyon fontos, hogy ab­ban a meghitt pillanatban, amikor a megtalált társsal valami hasonlót tesznek, úgy higgyék, hogy ezt még soha senki ő előttük, hogy most találták ki, csak ők ketten ké­pesek erre... Ha azon gondolkod­nak, hogy is mutatta az előadó? És utánozni akarják az ábrát, megette a fene az egészet.” Tizenöt éve nem tartok ilyen előadásokat. Ma már nevetséges vagyok ósdi nézeteimmel. Parttala­nul árad a progresszív nemi neve­lés. Bakfislányoknak szánt havi .új­ságok részletes recepteket adnak, hogy kell a kiszemelt legényt ak­tusra szorítani, felajzani, úgy inge­relni, hogy a mennyországban érezze magát, mit kell tennie egy szende lánykának önmagával, vagy mit kell kérnie barátjától, hogy maga is repessen az örömtől? Milyen technikai babrákkal kell megsegíteni a szeretkezést, hogy fokozzuk a kéjt? Pontos szakta­nácsok. Én, a néhai nagy bátor, valaha ilyeneket mondtam: „és akkor úgy érzed, kiteljesedsz a másikban...” Ma, a lánymagazinok olvasói ezen az ócska lelkizésen csak röhögné­nek. A tiniknek szóló amerikai típusú képeslapoknál, csak az amerikai tí­pusú beszélgetős tévéműsorok a ha­tásosabbak. (A rombolásban.) Dél­után, hogy a nyolcévesek is nézhes­sék. Kettő is fut belőlük hazai csa­tornáinkon. Egy-két határozott nagyokos és gátlástalan ember, s néhány rásze­dett balek rágja a gittet, legtöbbször a nyitott párkapcsolat körül. Máskor a szüzesség megőrzésé­nek fontosságáról vagy feleslegessé­géről tépték a szájukat, s közben sértegették egymást. Nem tudom elfelejteni a hölgyet, aki láthatóan sokat tett, hogy a kép­ernyőn jól nézzen ki, bár nem volt szexbomba. Arról kardoskodott, hogy ő igenis, a nagy Ő-nek őrzi ár­tatlanságát. Amikor otrombaságo­kat mondtak neki és biztatták a do­log ellenkezőjére, kínos mosollyal kivillantotta ritkás egérfogait. Alit szilárdan, erős lélekkel, Szodoma közepén. De senki sem mondta ne­ki, hogy kedves, ha nyerne a lottón néhány milliót, vegyen rajta egy gyönyörű férfit, aki legalább egyszer az éjszaka sötétségében, asszonnyá teszi önt. Ez lett volna a hozzájuk il­lő beszéd. De nem, úgy gúnyolták, mintha naponta kéne visszautasíta­nia filmsztárok rohamát. Mintha le­mondhatna az ő sajátos értékéről, amivel lelki társát szeremé egyszer megajádékozni, nem alkalmi part­nerét. Legutóbb a közérdekű társadal­mi kérdés az volt, használjunk-e vibrátort? Helyette, előtte, közben, semmikor, mindig? Épületes vita ke­rekedett. Mindkét táborban érveltek férfiak és nők. A férfiak nem csak ál­talában, hanem a feleségükről, a partnerükről mondtak véleményt. A férfiakat folyamatosan leszóló, korántsem vonzó hölgyről kiderült, hogy meleg. Bár ő a lányokat szere­ti, van férfi barátja is, aki biszex. Szerinte hármasban is jó negyedik­nek a mindig strapabíró vibrátor. Akik ellenezték, érzelmekre, sze­mélytelenségre hivatkoztak, avítt módon. Akik lehurrogták őket, épp csak nem részletezték, hogy s hol kell a műszert használni. Felesleges fogadnunk, hogy azok a tizenéves lányok, akik a műsort nézték, melyik tábort tartják mo­demnek, menőnek? Aztán jönnek a lapok feminista rovatának lesújtó -statisztikái, a fér­fiak teljesítményéről az ágyban. A mechanikus elvárások ugyanis csak a lepedőakrobatákat motiváják. Nem, tisztelt olvasó! Nem vagyok prűd! Csak úgy gondolom, mint az egyszeri gróf, a szakállas viccben. Mikor Anasztázia meg akart győ­ződni vőlegénye férfiasságáról, meg­mutatta neki az utcán bagzó kutyá­kat, s azt mondta: Ha szeretne Ta­szító, mi is úgy tennénk, mint az ebek. Mire a gróf: Rendben van, ked­ves Anasztázia, csak azt kérem, mi ne az árokparton, ha lehet... ■ Engem sem zavar, ha báki bár­mit tesz, magává, bárkivel, sokak­ká, ha az a többieket nem alázza meg, sőt örömben részesíti. Azt is tudom, az érzékiség ősibb sajátja az embernek, mint a szerelem. Csak attól van hányingerem engedel- mtikkel, ha ennek az intimitását szétzúzzák. Egy futó táálkozás is gazdagíthatja személyiségünket. De a közönségesség, a lelki trampliság csak sivárrá tesz. Bükkösed László V I Nem vagyok prűd!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents