Új Dunántúli Napló, 2002. december (13. évfolyam, 327-354. szám)

2002-12-07 / 333. szám

2002. December 7., szombat RIPORT 7. OLDAL KULTÚRA „A nehéz szerepeket keresem” Bánky Gábor kapta idén a PNSZ színtársulatától a Szendrő József-díjat A Pécsi Nemzeti Színház művészei idén a Szendrő József-díjat Bánky Gábornak ítélték. Az elismerésről a színészek titkos szavazással döntenek, és az elmúlt évadban nyújtott legjobb teljesítményt ju­talmazzák. A díjat az Ulatszertár tegnap esti bemutatóján adták át. A „nagy generáció”-val jött Bánky Gábor Pécsre, 1981-ben Kulka Já­nossal, Lang Györgyivel, Sipos Lász­lóval, Újvári Zoltánnal és BaRkó Ta­mással érkezett. Közülük már csak az igazgató és Bánky Gábor a tagjai a színháznak.- Nagyon meglepődtem, és őszintén örülök a kollégák elisme­résének, bár nem tudom, hogy mi­ért pont most esett rám a válasz­tás. Tavaly egyébként a Revizor­ban Dobcsinszkijt, és a Danton ha­lálában Simon súgót játszottam - fogadja a gratulációt a színész.-Mi tartotta üt eddig?- Az illatszertári szerepemet idézem: a körülmények így hoz­ták. Hívtak, de itt születtek a gyerekeim, vettünk egy paraszt­házat a város szélén 3000 négy­zetméteres kerttel, a feleségem Illés Ilona bábszínésznő is itt ta­lálta meg a helyét. Tizenéves gyermekeim, Tomi és Péter is jól érzik itt magukat.- Bánky Gábor milyen színész­nek tartja magát? Bánky Gábor (jobbról) az lllatszertárban- Amikor fiatalabb voltam, foly­ton idős szerepeket kaptam, akkor karakterszínészként tartottak szá­mon, de ez már nem igaz. Azt ezen. adom, amit a szerep kíván. ___- M elyik szerepére emlékszik leginkább húszéves pályafutásá­ból?- Az első kiugrásnak Peter Handtke Casparját tekintem, mely majdnem hogy monodrámának tekinthető, igen nehéz szöveggel. Aztán fontos volt Xantus János rendezésében a Húsdarab, ahol az éjszaka egész romlottságát meg­személyesítettem, pillanatonként átváltozva hozzá. Szerepálmom nincs, de szeretem és keresem a nagyon nehéz feladatokat.- Színész, vagy rendező inkább?- Színész a foglalkozásom, a bábszínházi és színpadi rendezés csak kiegészítő tevékenység. Rég­óta azért csinálom ezt az egészet, mert teátromán vagyok. Persze kel­lett ehhez az is, hogy eddig közel száz szerepben léptem már fel.- Elkötelezetten pécsi marad ez­után is?- Színészként ezt soha nem állít­hatom. Évente hosszabbítom a szerződésemet, és bár kimondha­tom hogy igen, de akár holnap is történhet valami, ami változtat MÉSZÁROS B. ENDRE Karácsonyi koncert vonószenekarra Karácsonyi koncertet ad ma este az Ifjúsági Ház Vonószenekara a Dominikánus Házban. Egy el­maradt koncert felfrissítéséről van szó, eredetileg a Pécsi Na­pokra készült a program, de ak­kor az eső elmosta a fellépést - tudtuk meg Győri Kornél kar­mestertől. Ez az amatőr zenészekből ál­ló csapat már 1975 pta létezik, és a város műkedvelő zenészeit gyűjti össze, többnyire egyete­mistákat, de játszik itt könyve­lő, titkárnő és kardiológus is. Karácsonyi koncertjeiknek már évtizedes hagyományai van­nak, és most olyan művek ke­rültek be a repertoárba, mint Mozart Divertimentója, egy Vi- valdi-mű, amelyben Faludi Edit énekli a szopránszólót - ez a darab előzetes az együttes jövő tavaszi egyházi zenékből ké­szülő koncertjéből. Emellett egy Gluck-kompozíció, továbbá egy angol népzenére írott mo­dern változat és egy John Lennon-dal átirata hangzik el. A harmincfős társulatot ezúttal is kisegíti Papp Szilvia fuvola­játéka. M. B. E. Álomszerű bűnbeeséseink valóságban gyorsan a szőnyeg alá söpört tör­ténetekre sokkal találóbb és elfogadottabb az Ártatlan bűnök kifejezés. A sztori dióhéjban: Giorgio (Köles Ferenc) nyolc hónapos kiküldetés után hazaérkezik, közben felesége (Mészáros Sára) a baráti há­zaspárnál - Daddi grófnál (Harsányi Attila) és nejénél (Simon Andrea) - vendégeskedik. A kérdés, ki mit követett el ez idő alatt? A dolgo­kat bonyolítja a csábító Respi márki (.Domonyai András) színre lépése is. Megtör­tént, és képzeletbeli bűnökről hull le a lepel, s mindenkiről bebizonyosodik, hogy a látszat csal. Ugyanakkor az álomban és a valóságban váltakozó események különleges filozófiai mélységekbe repítik a közönséget. A bonyo­dalmak kibogozása Agatha Christie-s fordula­tokban bővelkedik, freudi gondolatisággal megspékelve. Időnként a Mátrix film szellemi­sége tárul elénk. Mi a valóság? Amit látunk, vagy az agyunkba valami más is rögzül, példá­ul az álomvilágból? A tömény párbeszédek­nek izgalmas megfejtéseit hallhatjuk, láthat­juk a napjaink szituációit idéző jelentekben. Tulajdonképpen a főcím akkor lenne tökéle­tes, ha mindkét tagját idézőjelbe tennénk. A próbák igazi helyzetanalíziseket eredmé­nyeztek, olyannyira, hogy az előadás állandó konzultánsa volt dr. Stark András pszichiáter. Érdemes észrevenni a különleges díszleteket, jelmezeket is, Tresz Zsuzsa munkáját. A dara­bon tehát lehet elmélkedni, de az is tény, hogy az összesen másfél órás, három felvo- násos darab mindvégig leköti a figyelmet. MÉSZÁROS b. e. Futnak a képek Két nő a teheráni utca forgatagában (Jelenet a filmből) EGY ÖREGEMBER EMLÉKIRATAIBÓL Add meg Uram, a mindennapi bort Az újborokat kóstolgatjuk. A saj­tóban megírják, hogy kitűnő évjá­rat volt... valamint, hogy ez mesz- sze elmaradt a... és, hogy jó borá­szaink nagyszerű borait, keresik a világban, majd, hogy eladhatatlan a magyar bor. Móricka időjárás-jelentése jut eszembe: „sok napsütés, helyen­ként árnyék"! Bár sokan fáradoznak, hogy fo­gyasztói borkultúránk felébredjen Csipkerózsika-álmából, rendele­tek, törvények, s azok betűhű be- tartatói keserítik a kistermelők életét. Halandó ember nem eszik na­ponta bélszínt vagy osztrigát, s nem ihat naponta Gere vagy Bock cuvée-t. De fontos: ne a lőrét sze­resse. Első ismereteimet a borról Laczkovics Miklósnak köszönhe­tem, aki az ötvenes évek végén, a göntéri pincében, néhány repre­zentatív kóstolón, a finomságok felismerésére tanított, s annak, hogy akkortájt sokszor ihattam a Daka család bánáti rizlingjéből. A legtöbb jó bort barátaimnál it­tam, akik nem gondoltak eladásra. Vártuk, hogy Kovács Feri, vagy Vida Dezső rendezzen már új kiál­lítást, mert a megnyitó után saját termésű, pazar borokat kóstoltunk. Amikor Vida Dezső festőmű­vészről portréfilmet forgattunk, meghatott, hogy a mester milyen szeretettel értelmez újra régi tár­gyakat, amik a nagyszüleire emlé­keztetik. Az öreg présházból ki­bontott gerendák, megmaradt szer­számok lényegültek át művészi plasztikává. A festő miattuk lépett ki a síkból, s térkonstrukciókat al­kotott a Mehring elődök tiszteleté­re. A forgatást a vén présházban fe­jeztük be, a Csukma-dűlöben. De­zső büszke volt boraira is, mint a műveire. Időnként a kedves vendé­gek elkápráztatására, rejtett zugok­ból elővarázsolt egy-egy penészes palackot, benne matuzsálemi korú traminival. Felesége halála után, a családi múlt értékeinek felmutatá­sa, szinte teljes életprogramja lett. Nemrég hallottam, 72 éves bará­tom baltával esett az örökölt tőkék­nek. Közben azt sziszegte: ide sem jönnek többet fináncok. Állítólag a törvény éber őrei, utolsó vizitjük­kor találtak egy eldugott, pókhálós palackot, ami nem szerepelt a pin­cenaplóban. Sajnálom. Számos művész ne­vezi Vidát első mesterének. Nem­csak a szakma fogásait, életre való tisztességet is tanultak tőle. Még több volt tanítványa köszönheti ne­ki vizuális kultúráját. Hogy Siklós ma a művészetek végvára, az ő ér­deme is. Valóban tisztességben őszült meg. A hegyoldal, Csukma-, az Akasztófa-dűlő, a siklósi táj mo­tívumai alkotják képeit. Öröm volt nála vendégnek lenni. Munkáit nézni, és összehasonlítani az idei chardonnay-t a tavalyelőttivel. Mert az a présház, műteremként, galériaként funkcionált egy ideje. Ilyen helyen Simon Béla bácsi is el­dugott egy-egy palack bort, pedig hozzá nem jártak fináncok. Csak barátok, akik miatt érdemes volt előkeresni. A borkultúrát, leghatásosabban azok terjesztik, akik csak kínálják a borukat. Nem kéne elvenni a ked­vüket ettől a jó szokásuktól. Van ellenség úgy is elég. Még kedvenc lapomban is ol­vastam egy orvos véleményét, aki badarságnak minősítette, hogy ilyen vagy olyan bornak gyógyha- tása van. „Alkohol van benne, ez kicsit tágítja az ereket, ez minden” - mondja a doktor. Épületes tájéko­zatlanságát kivágtam és elküldtem Münchenbe, barátomnak, aki egy gyógyszergyár vegyészeként ku­tatja a borfajták, más-más gyógy- hatását. Szeretem az orvosokat, akik szívbetegeknek javallják a napi két deci vörösbort. Áldom azt az altató orvost, akinek emberségéből Zala­egerszegen, a szívműtétem után, az intenzív osztályon, szívószállal magamba lényegíthettem fél deci zweigeltet. Pedig nem a Polgár-pin­céből hozták. Rúzsa főorvos úr hívta föl a fi­gyelmemet, hogy Franciaország­ban a cukorbaj nem népbeteg­ség. Mert itt gyermekkortól bort isznak étkezéskor az egyszerű emberek is. Hallottam olyan fehérborról, amely serkenti a hasnyálmirigy működését. Nyolcvanöt éves édesanyám ha hajlandó fél deci bort inni naponta, sokkal jobban érzi magát. Ezért is örültem a hírnek, amit dr. Kozma Pál, a Szőlészeti és Borá­szati Kutató Intézet igazgatója, az IH Borklub látogatásakor mondott. Új terveik között, a bor gyógyásza­ti lehetőségeinek vizsgálata is sze­repel. Tőle tudom, az olaszrizling sok magnéziumot tartalmaz. Már értem, miért kívánják az öreg em­berek úgy az olaszrizlinget. Úrfi korom irodalmi zsengéinek pátyolgatója, László Ibolya, kezdte így egyik versét: ,A mindig szomja­soknak add meg uram, a minden­napi bort...” Nekem most az úr, Barka Lacival küldi a mindennapit. Nem tokaji aszú, de olcsó, Csuk­mában termett, Királyleányka. Csak csókolgatom. Hogy rá ne un­jak, Szajkról Szabó Dezső, megle­pett némi Sauvignon blanc-nal, je­lezve, idén is eladósorba serdült kedvencem. S várom a Luca-napr varázslatok programjához kötődő borkóstoltatást a Színház téren, mert Szabóki Jóska öregapjának zöld olaszrizlingjében van a leg­több magnézium. Az én öregedé­semet legalább is nagyon lelassítja. Nem a reklám miatt írtam eny- nyi nevet, hanem, hogy jelezzem, a boroknak arculatuk van, amit a bo­rásztól kapnak. Nem csak a csúcs boroknak, az ihatóknak is. Valaha a jobb vendéglőkben kiírták, kinek a borát mérik, ez volt a marketing! Ha kedvenceinket felismerjük, él­vezni tudjuk az ünnepek s a hét­köznapok borát egyaránt. írjuk fel a panellakás plafonjára: a bor köz­érzetjavító tényező. Aki nem hiszi, járjon utána. Csak ne feledjük az írást: a bort az ember vidámítására, s nem fer- telmes részegeskedésére adta az úr. De aki a „részegeskedésére” szót ki tudja olvasni, ihat még egy pohárral. Bükkösdi László Pirandello pszichokrimijét, a Nem tudni hogyan t állította színpadra Rázga Miklós rendező Ártatlan bűnök címmel. A Pécsi Szobaszínház ma esti bemutatóján hét­köznapi hazugságainkkal szembesülhe­tünk egy fordulatos történet keretében. Nem szívesen ajánlanám úgy az Ártatlan bű­nöket, hogy ez egy nehéz darab, de könnyű a nevetés előtt is el kell gondolkodni. Nem harsány kacagásokra kell készülni, sokkal in­kább belülről fakadó mosolygásra, amint egy- egy fordulatot megért a néző - adja meg a da­rab tömény esszenciáját a rendező. Hozzáte­szi, a mű címét is megváltoztatták, mert az eredeti, a Nem tudni hogyan nem egy nyerő változat. A cím arra utal, amikor az ember kí­váncsiságból, vagy ok nélkül enged a csábí­Vajon mi a magyarázata annak az esztétikai csodának, amit úgy hív­nak: iráni film? Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen európai szem­mel nézve elmaradott országban sorra készülnek a remekművek? És miként születhetnek meg ezek a ki­váló alkotások egy olyan szigorú filmcenzúra árnyékában, amely tiltja a nőkről készített premier plánt, nem szabad a hajukat látni, a csadomak el kell takarni testük körvonalait, továbbá férfi és női szí­nészek nem érinthetik meg egy­mást, akkor sem, ha férjet és felesé­get játszanak, még egymás kezét sem foghatják meg, csak ha az élet­ben is házasok? Az egyik magyarázat az lehet, hogy Jafar Panahi és társai valójá­ban művészi szabadságharcot foly­tatnak, s ez a tény eleve növeli mű­veik presztízsét, morális súlyát. Az iszlám fundamentalizmusnak ugyanis, ahol hatalomra került, el­ső dolga volt, hogy törvénybe iktat­ta a nők alávetését, s pusztítani kezdte a képeket. Ezek a filmek, mint Panahi A kör című alkotása, amely három börtönből szabadult asszony történetét meséli el, ami­hez másik három női sors csatlako­zik, nemcsak művészi munka eredményei. Erkölcsi tettet is jelen­tenek, miközben a képi ábrázolás becsületét is védelmezik. Szorosabban művészi magyará­zattal szolgálhat az iráni film bá­mulatos fellendülésére az a körül­mény, hogy ennek az országnak a mozijaiban a nyolcvanas évek óta szinte kizárólag csak hazai filmeket vetítenek, ez a mozgóképi kultúra jelenleg zárt szituációban él, első mestereik viszont, mint Kiarostami és Makhmalbaf az európai neorea- lizmuson és Antonionin nőttek fel, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy az iráni film „megrekedt" az olasz és francia új hullám tájékán. A megkésettség ajándékaként vi­szont nemcsak arra képesek, hogy mélyen megértsék e mindmáig leg­gazdagabb filmnyelvet s általa ön­magukat, hanem reflektálni is ké­pesek e vizuális beszédmódra a ke­leti kultúra hagyományai és az el­idegenedés ábrázolásának mai igé­nye alapján. A kör puritán szépségű alkotás. A nők sorsa láncolatszerű, lineáris logikával tárul fel, amely könyörte­lenül visszavezet a börtönbe. A kör bezárul. Az utolsó képen egy cella­ablakot látunk, amely éppen olyan, mint a nyitóképen a szülőszoba ab­laka. így a film valójában a vajúdó nő jajkiáltásainak értelmezése. Panahi, miként a legnagyobbak ál­talában, szinte a szófukarságig egy­szerű, aminek következtében képei mindig többletjelentésre tesznek szert. A nyüzsgő nagyváros látvá­nya például fenyegető örvényként veszi körül a hősnőket, akik, mi­ként Báron György írta, ezáltal a metafizikai elveszettség élményé­vel küzdenek. A kör, amelyet Iránban nem sza­bad bemutatni, tavaly elnyerte a ve­lencei fesztivál nagydíját, az Arany Oroszlánt, a világ kritikusai pedig az év filmjévé választották. Miköz­ben a rendezőt New Yorkban bör­tönbe vetették, mert a repülőtéren nem volt hajlandó ujjlenyomatot adni, amire iráni állampolgárként kötelezve lett volna. Ez valóban az év filmje, sőt, an­nál is több. Korunk egyik maradan­dó értékű alkotása. Megrázó doku­mentum és szépséges mű együtt és egyszerre. Az egyik nő például ha­za akar menni a falujába, remélve, hogy ott majd befogadják, s útköz­ben, egy utcai árusnál meglát egy Van Gogh-olajnyomatot. Az ábrá­zolt tájban szülőföldjére vél ismer­ni: ott a hegy lábánál van a falum, magyarázza társnőjének, az ég­bolt is éppen ilyen arrafelé, meg a mező, ahol dolgozunk. Csak a vi­rágokat hiányolja a képről, ezeket a festő, úgy látszik, lefelejtette. Nem volt egészen pontos, mondja kis szemrehányással. Én kevés ilyen szép kifejezését, láttán) an­nak, amit a művészet egyetemes­ségének nevezünk. A kör is ilyen alkotás: témája irá­ni, de az egész emberi kultúra szá­mára van üzenete. Nagy Imre Van Gogh virágai tásnak, a megkísérlésnek. Mindennapjaink­ban azonban ezekre az eltitkolt érzelmekre, ellopott tekintetekre, álmunkban átélt vagy a kis esti kikapcsolódásnak sem nevezném. Van benne ugyanis valami egészen könnyed szellemesség, másrészt a téma filozofikus, és Simon Andrea (balról) és Mészáros Sára jelenete FOTÓ: MÜLLER A.

Next

/
Thumbnails
Contents