Új Dunántúli Napló, 2002. november (13. évfolyam, 298-326. szám)
2002-11-02 / 298. szám
Ü 2002. November 2., szombat KULTÚRA R I P 0 R T 7. OLDAL AZ ARCHAIKUS ÉS A CIVILIZÁLT VILÁG ÜTKÖZETE. A Pécsi Har madik Színház táncszínházi sorozatában a Nyíregyházi Móricz Zsig- mond Színház és a Közép-Európa Táncszínház közös előadása, a Barbárok vendégszerepeit a héten. Az azonos című Móricz-novella ihlette da- rab még november 5-én is színre kerül. _______________fotó: tóth László Gr amophon-díjas magyarok Különleges minőségű hanglemezekkel örvendezteti meg újra a komolyzene kedvelőit a nagy kiadók egyike- másika, s köztük több is elnyerte a nagy tekintélyű Gramophon magazin ez évi díját. Örömünkre akadnak köztük magyar vonatkozású sikerek is. A legjobb kamarazenei felvétel kategóriájában 2002-ben a Takács Vonósnégyes Beethoven- alburna nyerte el a londoni Gramophone magazin díját. A Decca felvételén a három Razu- movszkij kvartett (op. 59) és az Esz-dúr „Hárfa”- kvartett szólal meg. A másik magyar vonatkozású siker az archív felvételek kategóriájában született: itt az EMI a XX. század nagy karmestereit bemutató sorozatának Fricsay Ferenc felvételeiből készült kiadványát ítélték legjobbnak a kritikusok. Bár a zenekari felvételek kategóriájában a legjobb hat lemez közé került az a Philips kiadvány, amelyen a Budapesti Fesztivál- zenekar Fischer Iván vezényletével Dvorak VIII. és IX. szimfóniáját szólaltatja meg, de a legjobb szimfonikus műnek idén Günter Wand Bruckner VIII. szimfóniájáról készült felvételét választották. Nem magyar vonatkozású, de említésre érdemes, hogy az ének kategória díját Cecilia Bartoli Gluck-albuma kapta, ez a nem mindennapos lemez néhány pécsi lemezboltban még kapható. Bartoli előző produkciója, a Vivaldi-album Grammy-díjas volt, és az Év hanglemeze díját is elnyerte. Mindkét lemez érdekessége, túl Bartoli nem mindennapos teljesítményén, hogy eddig ismeretlen, vagy alig ismert művekből is tartalmaz áriákat. „A legcsodálatosabb zenész Mozart óta” - jelentette ki Pablo Casals egykoron a román születésű, és kalandos élete ellenére mindvégig román állampolgárságú George Enescuval kapcsolatban. A Kremerata Baltica Enescu-le- meze a zeneszerző op. 7-es Oktettjét és az op. 29-es Zongoraötösét hordozza. A két darab keletkezése között negyven év telt el, de közben alig néhány tucat kompozíció született. Az 1996-ban alakult Kremerata Baltica tagjai, élükön az idén 55 éves Gidon Kremer- rel nagy tónusgazdagsággal és a művekbe vetett hittel szólaltatják meg a csipkerózsika-ál- mukból lassan ébredő két kompozíciót. A zongoraötös hanglemezen most jelent meg először, a Warner Music Group Company jóvoltából. CSERI LÁSZLÓ Bontják a hangversenytermet A jó akusztika már a múlté, az épület jövője bizonytalan Az ország egyik legjobb akusztikájú épülete a pécsi Liszt Ferenc Hangversenyterem. Nos, ez a nagy múltú koncerthelyszín, ahol olyan világhírességek adtak sikeres koncerteket, mint Lamberto Gardel- li, vagy K. Kondrasin, úgy tűnik, végleg bezárja kapuit. Jó másfél évre mindenképpen szünetelnek itt a kamarakoncertek, de nagy az esély arra is, hogy a komplett födémcsere, és az épület hátsó részének alapokig történő lebontása, majd megerősítése után már nem az eredeti funkciójában működik tovább az épület.- A Liszt Ferpnc Hangversenyteremnél olyan gyors állagromlás következett be, hogy már az évnyitó is veszélybe került. A nagyterem hátsó fala ugyanis megrokkant, ezt a részt le kellett zárni - tudtuk meg Kir- csi Lászlótól, a PTE Művészeti Kar Zeneintézetének vezetőjétől. Az épület rossz állapota közismert, de a nagyterem hirtelen bekövetkezett megrogy- gyanása katasztrófaként érte a zenészeket. Azzal ugyanis hónapok óta tisztában voltak, hogy a kapcsolódó szárny, a zenekar egykori próbaterme, és az oktatási helyiségek födémje veszélyes, így ezt a részt már nem használták. A bontás, a felújítás ezekután elkerülhetetlen. Az első gond, hogy az orgonát is szét kell szedni és elraktározni. Hogy milyen feltételekkel, és hová kerül az értékes hangszer, arról még nincs megegyezés. Az elképzelések szerint a Kodály Zoltán Hangversenyteremben raknák újra össze. Arra is születtek tervek, hogy mi lesz a Liszt-terem további sorsa. A PTE vezetésében felvetődött, hogy jelenlegi helyén az objektum túlzottan körülépített, rossz a megközelíthetősége, nehéz a parkolás, célszerű lenne a felújítás helyett a Damjanich úton egy Művészeti Campust létrehozni. Persze ez még többe kerülne. A felújítás sok kérdést vet fel. Százmilliós nagyságrendű a költsége, és egyáltalán nem biztos, hogy a tetőcsere után a régi akusztika tér vissza, főként, ha a fafödém helyére betonszerkezet kerül.- Leszögezném, hogy itt kamarateremről van szó - emeli ki Kircsi László. - 1960-ban kerültem Pécsre, és a város azóta tervezi egy hangversenyterem építését. A kamaraterem akár a Damjanich utcában épülne meg, akár a Lisztjeimet újítjuk fel, azzal a nagy koncerteknek még nem lesz otthona. A zenetagozatosok az óráikat most a Somogyi Béla úti Bútorgyártól bérelt emeleti szinten tartják, itt tárolják a hangszereiket is. Koncerteket pedig albérletben adnak majd itt-ott, a városban kujtorogva.- A Liszt-teremben statikai gondok adódtak, kidomborodott a hátsó tűzfal - fogalmazza meg szakszerűen a helyzetet Mihalovics Gábor, a PTE főmérnöke. A bontási terv most készül, de egy hónapon belül le kell bontanunk a tetőt, még a havazás előtt, hogy a hó súlya ne. okozzon újabb problémákat. Az intézményfejlesztési tervben százmillió forintos keretösszeget szántak az épület helyreállítására, de csak a bontás után lehet eldönteni, hogy mennyire rossz az építmény, illetve a felújítás vagy egy új építése lenne-e a célravezetőbb megoldás. Még egy adalék: úgy volt, hogy az Egyetemi Színpad is itt kap helyet még az ősszel, így azonban ez az elképzelés is kútba esett. Nekik most a Szántó Kovács János úti épületben alakítanak ki egy kisebb méretű ideiglenes játszóhelyet. A bontás után tehát nem marad már nyitott kérdés, csak nyitott épület. MÉSZÁROS B. E. PF 'm Futnak a képek ||j A holt és az élő Ahogy Michael Haneke esetében a Zongoratanárnő kétes sikere kellett ahhoz, hogy felfedezzék korábbi filmje, az Ismeretlen kód értékeit, úgy Francois Ozon még tavalyelőtt készült Homok alatt (Sous le sable) című munkájára is mintha az újabban forgatott (egyébként a maga műfajában igen színvonalas) 8 nő visszfénye vetülne. Pedig a Homok alatt-nak megvan a maga saját belső ragyogása. Alighanem ez az eddigi életmű legértékesebb darabja. Ez a film a művészet egyik örök témájáról szól: a gyászról, vagy ahogy a pszichológusok újabban szeretik mondani, a gyászmunkáról, arról, hogy az ember, a túlélő - Ozon művében Marie, egy ötvenes évéiben járó asszony - hogyan dolgozza fel lelkileg társa elvesztésének tragikus élményét. Milyen választ ad a gyászeseményre, miként él tovább? A Szabó Lőrinc költészetét ismerő magyar néző számára elegendő annyit mondani: a Homok alatt a huszonhatodik évről szól. És valóban, Marie és Jean negyedszázados házasság után érkeznek meg tengerparti nyaraló-, jukba, nem sejtvén - amit a sötétlő mahleri motívumokból szőtt kísérőzene a nézők számára határozottan jelez -, hogy közös életük végzetes fordulata előtt állnak. Megérkezésük után, másnap reggel lemennek a partra. Jean fürödni indul, Marie eközben elalszik a napon, s mikor felébred, aggódva észleli, hogy egyedül van. Aztán riasztja a vízimentőket, eredménytelenül. (Csak sokkal később találják meg a férjjel azonosítható holttetemet.) Marie egyedül tölti az éjszakát, várja a társát. Majd visszautazik Párizsba. Kiváló expozíció! De az, ami ezt a filmet igazán értékessé teszi, most következik, és egy nyelvileg érzékeltetett probléma tükrében tárul fel, a nyelv (a verbális és a vizuális beszéd!) formájában, érzéki és fogalmi közegében megjelenő lelki esemény jegyében ábrázoltatik. Marie ugyanis a párizsi képeken a férjéről kezd beszélni - jelen időben. Először csak a társaság megütközéséből érzékeljük, hogy ezek nem emlékképek, Marie a cselekmény valószerű szintjén, az adott „most”-ban viszonyul úgy a férjéhez, mintha az élne. Sőt, látja is. Jean jön-megy a lakásukban, beszélgetnek egymással. És a néző is látja mindezt, élő valóságukban mindkettőjüket, noha sejti, hogy az asszony képzelődik. Tudatosan „tartja életben” a férjét? Vagy talán fokozatosan megőrül? A Homok alatt ebből a szempontból annak a heideggeri gondolatnak a fényében értelmezhető, miszerint a nyelv nem egyszerűen gondolataink közlésének eszköze, hanem életünk közege, létünk háza. Marie szavakból, a másikkal való dialógusból sző özvegyi otthont magának, Ozon pedig a halott férj állandó képi jelenlétével érzékelteti, hogy az asszony tudata uralja a látványt. Ám mégsem arról van csupán szó, hogy Marie (és Ozon!) egyszerűen kitalálja ezt, hanem arról, főként arról, hogy a nyelvben - mind a szóbeli, mind a képi jelrendszerben - eleve benne van ennek a benső-lelki, illetve külső-formai képzetnek a lehetősége. A beszéd, a jelen idő megidéz, a kép jelenvalóvá tesz. Az asszony ily módon valójában a film, a mozgókép szellemét is megtestesíti. Marie és a róla szóló film képzeletvilága ugyanis egyaránt érzéki természetű, amit nyomatékosan aláhúz a hősnőt alakító színésznő kiválasztása. Charlotte Rampling különös jelenség, aki ötvenöt évesen is megőrizte lányos karcsúságát és erotikus kisugárzását, amihez egykori szerepeinek (Az éjszaki portás, Csillagporos emlékek) emlékhangulata is hozzájárul. A történet végén ennek a szenzua- lista látványvilágnak a határához érünk: az egyik utolsó képen Marie sírva beletúr a tengerparti homokba. De ott semmi nincs. Csak homok. Por és hamu. Nagy Imre A kutató tekintet a végtelennel szembesül (Charlotte Rampling) EGY ÖREGEMBER EMLÉKIRATAIBÓL Gyertyát kell gyújtani Apám sokat szenvedett halála előtt. Az utolsó hetekben már morfiumot kapott, amitől néha víziói voltak. Fantomfájása és fantomlá- r togatói. Anyám és tizenhat éves »« húgom, ha lehetett, ott ültek az ágya mellett, a komlói kórházban. - ** Nem vitatkoztak. Nyugtatták. Nekem csak mesélték, de negyven év .. után is emlékszem egy kérdésére: Mit keres itt az öreg Csillag? Idős Csillag Jenő bácsi több éve halott volt már. Apám többi látogatóját nem tudtuk beazonosítani. Éjszaka dolgoztam Pécsett, a zöldségraktárban. Hajnalban tudtam lopni tíz-tizenöt percet, hogy relaxáljak az üres zsákok tetején. Alvás és ébrenlét közötti állapot volt, sosem tarthatott fél óráig. Itt láttam apámat. A tiszta zsákok fölött. Ritkán mosolygott, most mintha elhúzta volna kicsit a száját, s csak annyit mondott: most el kell mennem. Reggel, még a munkahelyemen felhívott a húgom, de csak sírt a telefonba. Mondtam: Ne sírj. Tudom. Hajnalban elment apu. Anyám kisebbik húgát nagyon szerettük. Kaposvárott élt. Akkor egyedül volt éjjel két kicsi gyerekével. Hajnalban úgy érezte álmában, mintha megrázná valaki. Kába volt, de lassan eljutott az agyáig a felismerés: füstszag- van. Feltá- pászkodott, kitárta az ajtót, levegővétel után kicipelte a piciket a hideg udvarra. Elfelejtettem, hogy mit hagytak bekapcsolva, ami égni, füstölni kezdett, s beborította a szobát. Akkor Nusi néném elmondta. Tudta, füstre, gázra az ember általában nem ébred föl álmából. Csak a Pista kelthetett föl - mondogatta, amikor megtudta, akkor halt meg apám. Akik félnek elhinni a megma- gyarázhatatlant, természetesen mosolyognak ezen. Amikor nagyon beteg voltam, rendszeresen álmodtam olyan ismerősökkel, akik már nem éltek. Mindig olyan környezetben, amely a valóságban már megváltozott. Azóta lebontott házban, átépített udvarban, átrendezett szobában. Az álmok nem voltak nyo- masztóak, csak reggel, amikor rádöbbentem, megint halottakkal társalogtam. Egyszer, a kórházban, félig kómában, ezer évvel ezelőtti, történelmi személyek közötti szereplőként éltem át az erőszakos halál fenyegetettségét. Aztán praktikával megúsztam. A reggel álmomból költögető, majd lemosdató ápolónőket még hercegkisasszonyoknak neveztem, csak lassan tisztult az agyam, de attól a reggeltől egyre jobban lettem. Ha tiszta az ember lelkiismerete, nem fél a halottaktól. Galambosi Laci barátom a hetvenes évek elején súlyos állapotba került. Betegségét sokáig nem ismerték föl, félrekezelték. A költőt a halál szele is megcsapta. Ám ez a fuvallat gyönyörű verseket szült. A legszebb, amelyben nagyanyjáról ír, idilli, égi környezetben. A vers vége: ,(Nem tudom mikor száll vádiamra - a Kristálymadár. Ha megyek, ugye megvendégelsz - nagymama?” Ilyen gyermeki természetességgel társalgód halott szeretteivel, akik még majd harminc évig megőrizték őt, itt a földön. Gyermekkoromban Sásdon, a temető közelében laktunk. Játszó- és búvóhelyem volt a temető. Az öreg szomorúfűz alatt, egy bokrokkal körbenőtt kripta tetején sokat ültem, az életről álmodozva, sokszor este sötétben is. Egyik ősszel, sötétedés után jöttem haza Hörnyékről, ahonnan a friss, házi tejet hoztam naponta, amikor elért a felhőszakadás. A temető mellett vitt volna az út, de bementem a felső kapun, gondolva, hogy a temetői fasor fái alatt kevésbé ázom meg. Vagy húsz méterre előttem csapott egy sudár fába a villám, amely perzselődve dőlt az útra. Vissza kellett mennem, hogy az országúton szaladjak haza. Élményemet borzongva hallgatták barátaim, de én továbbra is ismerősként jártam a sírok között. Fényképész és videós unokaöcsém állást akart változtatni. Egy családi összejövetelen beszéltünk erről. A lehetőségek között fölvetettem, esetleg eljöhet a tévébe „seg. operatőrnek”. Kemény, sokszor megalázó, kuli munka, de perspektívája is van. Szándékosan mondtam a segéd helyett seg’- et, legalább másfél g-vel. Ez az ötlet tetszett a srácnak. A búcsúzás végén apja, a sógorom, kézszorításkor szemembe nézve, még kért, ha lehet, segítsek ebben a „seggoperatőrségben”. Úgy lett. Több év múlva álmomban a sógorom ugyanolyan arccal, ugyanazt mondta. Értetlenül válaszoltam: hiszen a Norbi már rég önálló operatőrként dolgozik! Reggel a húgom telefonált: a sógorom váratlanul meghalt, menjek el a fia albérletébe, közölni a tragédiát. Norbert éjjel jött meg forgatásból, úgy kellett feldörömbölni. Mikor nagy nehezen elmondtam a hírt csak ült, nézett maga elé. Végül azt mondta: úgy szerettem volna, ha látja az unokáját, ha játszhat vele. Norbert tán vőlegény sem volt, a házasság napjáról sem beszéltek. A gyászév után tartottak esküvőt. Ma már két eleven fia van. S az ember, ha figyeli a nagyobbat, azt hiszi a szeme káprázik. A kis Máté minden mozdulata, menése, szaladása, gesztusa, olyan, mintha sosem látott nagyapját utánozná. ’ Nem csak a külsődleges testi jegyek öröklődnek. Halottak napján, ha kijutok a temetőbe, ha nem, ilyen emlékek sorjáznak bennem. Odahaza, egy félórás magányban, sokszor több jut eszembe az elköltözöttekről, mint a temetőben, ahol köszönni, viselkedni, beszélgetni kell. Azért a gyertyákat, valamiért fontosnak tartom. Gyertyát kell gyújtani! Bár lehet, hogy magunkért gyújtjuk. Bükkösdi László l 1
