Új Dunántúli Napló, 2002. november (13. évfolyam, 298-326. szám)

2002-11-17 / 313. szám

2002. NOVEMBER 17. ARCKÉP FOTÖ: LANG RÓBERT A fuszersziget fia A fűszersziget olyan, mint egy óriási vízcsepp. A fia pedig olyan, mint egy apró csillag. A szigetet Srí Lankának hívják, és ott helyezkedik el India alatt az óceánban. A sziget fiának Wimal Morapitiye a neve, és szinte bármelyik magyarországi város utcáján találkozni lehet vele. Mindig mosolyog, érett barna arcában csillognak a szemei, és pillanatok alatt tud kapcsolatot teremteni. Egy asztalhoz ülünk.-Teát?- Nem, köszönöm, nem vagyok szomjas.-Kávét?- Azt sem, nem vagyok fáradt. Évtizede is van, hogy ismerjük egymást. Az életéről mégsem tudok sokat. Ha beszéltünk, a munkáról esett szó, vagy az országról, amelyet otthagyott. A munkájáról mindig rö­viden, szinte tőmondatokban beszél. Az országról - a fűszerszigetről - szí­nesen és hosszan. Most mondja: azt tervezi, ha megöregszik, visszatér oda, abba a városba, ahol óriásiak a hegyek, ahol örökzöld minden, s ami a világ egyik legszebb helye. A várost Kandynak hívják. Közepén egy csodálatos tó áll, s nem messze onnan a Szent Fog-templom, amely­ben - a történet szerint - Buddha egyik fogát őrzik.- Hogyan csöppentél ide? - kérde­zem.- Kerülővel.- ???- A colombói egyetemen szocio­lógiát tanultam, onnan diákcserével jutottam Moszkvába. Moszkvából Londonba kerültem, csakhogy meg­ismerkedtem egy Moszkvában tanu­ló magyar lánnyal. A lány aztán ka­rácsonykor Londonból meghívott ünnepelni Kaposvárra. Ma ő a fele­ségem.- Gyökeret vertél?- Családom van. Egy lányom és egy fiam. A gyerekeknek választot­tunk egy magyar és egy szingaléz nevet. A fiút Gábornak és Sunilnak hívjuk, a lányt Sárának és Vasaná- nak.- És melyikre hallgatnak jobban?- A szingalézre. Sokáig próbálkoztunk a tegező- déssel. Valahogy soha nem jött ösz- sze. Hiába tegeztem le, visszamagá­zott. Végül közös ismerős oldotta meg a helyzetet. Azóta tegeződünk. Beszéli a szingaléz nyelvet, az angolt és a magyart. A magyart egy kicsit nehezen, de tisztán, szinte hibamen­tesen. Csak a szavakat formálni ne­hezebb.- Hol tanultál magyarul?- Itt, Kaposváron.- Nehéz nyelv?- Nem mondhatnám.- Te most magyar vagy, vagy szingaléz?- Van magyar állampolgárságom, útlevelem, de megvan a Srí Lanka-i is.- Milyen nyelven álmodsz?- Már magyarul. De csak akkor, ha itthoni dolgokkal foglalkozom. Ha Srí Lankáról álmodom, akkor az álmom is szingaléz. Magyarországon vállalkozó lett. A szociológusból idegenforgalmi szakember. A diplomáját honosít­tatta. Tehát akár társadalomkutató is lehetne.- Mindig az emberek érdekeltek.- Akkor mondd el, milyenek a magyarok? Nevet.-Jók.- Egy kicsit részletesebben.- Sokan vannak, akik segítettek, olyanok is, akik megpróbáltak átver­ni. Sokan biztosítottak a barátságuk­ról, aztán eltűntek az életemből. Má­sok megmaradtak mellettem. Könnyen épít kapcsolatot. Ném tolakodó, inkább visszahúzódó, de határozott. Tudja, mit akar, s annak megfelelően cselekszik. Azt hiszem, képessége ez, amit igazán tanulni nem lehet. Mindig mosolyog, akkor is, ha mérges. Iszonyú a teherbírása, sokat dolgozik, de soha nem mond­ja azt, hogy fáradt. Alapított egy uta­zási irodát, elvállalta a Srí Lankan Airlines magyarországi képviseletét, és járja a világot. Kapcsolatai legen­dásak és tartósak. Volt egy balesete. Az autópályán fejre állt, és hónapo­kig hordta a keretet a fején. Akkor kevesebbet lehetett találkozni vele. A szenvedéséről csak később me­sélt, de akkor is röviden. Ma hosszú autóútra nem vállalkozik. Megkér valakit, hogy vezesse a kocsiját. Évente többször hazautazik ügyeket intézni, a családot látogatni. A szülei élnek, két lánytestvére közül az egyik családot alapított már, a másik diák. Fiútestvére Colombóban rend­őr. Népes a család, mint Dél-Ázsiá- ban mindegyik. Amikor megy, aján­dékokat visz, amikor jön, rizst hoz. Amennyit csak bír. Azt mondja, a dél­ázsiai rizsnek nincs párja, fze utánoz­hatatlan. Megkóstoltam, igazat ad­tam neki. A dél-ázsiai rizst valóban nem lehet elfelejteni. Az étkezési szo­kásokat sem, amelyeket az ember gyerekként megtanult. Ma is minden­nap megfőzi a maga rizsét. A főtt rizs a Srí Lanka-i étkezési kultúrában az alap. Ehhez keverik a mi pörköltünk­höz hasonló húsokat, a párolt, pirított zöldséget, mindegyiket olyan arány­ban, amilyen éppen tetszik. A hagyo­mányos vendéglőkben a hüvelyk-, a mutató- és a középső ujjal keverik s ezzel csípik föl az ételt.- Szeretsz főzni?- Ha ráérek, igen.-És mit?- Rizst.- Tulajdonképpen hol vagy ott­hon?- Ha Colombóba megyek, azt mondom, haza, amikor ott összecso­magolok, és indulok Budapestre, megint csak azt mondom, hogy haza megyek. A családom itt van.- Két világ, két kultúra.- Havat életemben először akkor láttam, amikor diák voltam Moszk­vában. Szép nagy tél volt, vastag hó­takaróval.-Fáztál?- Nem, nem fáztam, jó vastag ruhát lehetett kapni, és az ösztön­díjunkból tellett is rá.- Az európai karácsony milyen volt?- Karácsony nálunk is van. Nap­fényes, meleg. Itt pedig minden ha­vas volt és hideg.- Tényleg visszaköltözöl egyszer?- Nem tudom. A gyerekek bizto­san itt maradnak. Ha elmegyek, ak­kor is visszajövök mindig. Csillog a szeme. Derűs, kiegyen­súlyozott. Kercza Imre Anziksz Azt mondja a sofőr, elvisz a sziget egyetlen csapszékébe, amit itt púé­nak hívnak. Ott nem üvegből mérik a sört, hanem úgy csapolják. Az első pohár világos, üde, friss és jóízű. A csapszékben félhomály és tömeg, jórészt helyiek. De akadjcözöttük néhány külföldi is. Az asztal valahol lyukas lehet, mert a kiömlött ital a lábamra csepeg. A sofőr még a belépés előtt figyelmeztet: ha lehet, ne használjuk a mellékhelyiséget, mert a színvonala... Erről eszembé jut, hogy a világban, ahol jártam, a sörözők mellék- helyisége sehol sem volt a megtestesült higiénia... SZÓVAL MEGITTUK a világost, és hozzák már a barnát. Még jobban ízlik. Nuwara Eliyában vagyunk, messze a ten­gertől, jóval magasabban 2000 méternél, a hegyek között. Azt is mondhatnám, hogy a XIX. századi Angliában. Ezt a várost úgy kétszáz éve a gyarmattartó angolok alapí­tották. Háza van itt a királynőnek, az angol miniszterelnöknek, a hadseregnek. Gyönyö­rű golfpályák sorakoznak, és lóverseny­pályák. A szállodában az ember úgy érzi magát, mintha Angliában ébredne. A trópu­si országban hűvös és tiszta a levegő, üde a természet. Kanyargós, lélegzetelállító volt az út idáig Kandyból, a talán legszebb és a legkülönösebb városból. A nem egész hetven kilométer fél napig tartott. AZ UTAT VÉGIG teaültetvények szegélyezik. A tea itt nemzeti kincs, az egyik fő export­cikk. Amíg rizsből csak éppen önellátó a szi­get, teából a fél világot ellátják. Kemény, nehéz munkával nevelik és tartják karban a cserjéket. A meredek hegyoldalakon asszo­nyok gyűjtik a leveleket, mindig csak a legfel­sőket, azokat, amelyek teljes egészében még ki sem bújtak a rügyből, és a színük sem ha­ragoszöld. Ezt szárítják, fermentálják és cso­magolják a teagyárakban. A vége az arany­sárga vagy kissé sötétebb ital, amely üdít, fel­dob, melegít, s talán még gyó­gyít is. Amíg a La boka ly nevet viselő teagyár bü­féjében szürcsö- löm az italt, s fi­gyelem az össze- összenevető lányokat, azon gondolkodom, hogy mit adott a teán kívül ez a sziget a világnak. Tudom az adatokat, is­merem a földrajzkönyvet, aztán megfogalma­zom a magam verzióját: a fűszerei révén ízt. MÁSNAP LEMENTEM a teaszedőkhöz. Nem egyszerű mutatvány, amit végeznek a mere­dek hegyoldalon. Napcserzett, barna arcú tamil asszonyok ördögi ügyességgel tépik a tealeveleket. És hajítják hátra a sajátos puttonyukba, amit leszedtek. Egy dollárért megengedik, hogy lefényképezzem őket. Az­tán nevetnek és dolgoznak tovább. A munka kora reggel kezdődik és sötétedésig tart. Az ültetvény nem hagy nyugalmat. Mert ha nem szedik, elvénül a levél, és semmire sem jó. A baksison, amely a fényképezésért jár, nem lepődöm meg. Megszoktam, hogy mindenki, aki valamit nyújt vagy mutat, el­várja. Az óceánba egy szál oszlopon lógó pecás éppen úgy, mint a történelmi romok­nál idegenvezetőnek ajánlkozó férfi („nekem négy gyereket kell eltartani”). A SZIGETRE A TENGER vonzza Európából az embereket. Pedig a tengernél érdeke­sebb a sziget közepén emelkedő hegyvonu­lat. Valaki azt mondta, ha nem járja be a hegyeket, soha nem ismeri meg a szige­tet: az itteni embereket és a tájakat. A két­harmadnyi Magyarországon elterülő sziget éppen úgy kínálja a szavannát, mint a tró­pusi őserdőt. A kettő között még vagy négy zóna található. Egy marókban a természet. Buddhizmus A többség vallása. Templomaik­ban a színes szertartás alázatot kíván hívőtől és más vallásútól egyaránt Teaszüret Egész éven át tart, és csak a legfelső levelek jók. A szüret nehéz, kemény munka Az elefánt Srí Lankán turista­látványosság. De nem csak az: teherhordó, háziállat és nemzeti kincs

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents