Új Dunántúli Napló, 2002. november (13. évfolyam, 298-326. szám)

2002-11-16 / 312. szám

2002. November 16., szombat KULTÚRA RIPORT 7. OLDAL BARANYAI ALKOTÓK KIÁLLÍTÁSA. A XVIII. Országos Képző- és Iparművészeti Tárlatra készülő megyei alkotók munkáiból látható bemu­tató Pécsett, a Baranya-ház József Attila úti galériájában. A válogatott, december elejéig látogatható anyagban szerepelnek festmények, gra­fikák, szobrok, kézműves termékek, faragások egyaránt. Képeinken Voglné Schmuck Stefánia: Portré, Kiss Csilla Tünde: Gyertyatartók, Kovacsics Vilmos: Apa és Mama, valamint Ilovay Zsuzsa: Nyaklánc című alkotásai láthatók. __________________________fotó, laufer László Fi atalok sikerei a szalonon Tegnap tartották az V. Moh­ácsi Képző- és Iparművészeti Szalon megnyitóját és ünne­pélyes díjátadását. A város leg­rangosabb képzőművészeti rendezvényét ezúttal a fiata­lok előretörése jellemezte. A szalon - ahogy a mohácsiak hívják - kétségkívül a legna­gyobb érdeklődés övezte kultu­rális rendezvény a városban. A város és térsége művészeinek kétévente megrendezett nagy közös kiállításai sorában idén, az* ötödiken új szelek fújtak. A naiv művészek a harmadik szalonon kezdtek teret hódítani, jelenlétük pedig az előző rendezvényen vált igazán hangsúlyossá. Az idei szalonon viszont az eddigieknél több fiatal, kísérletező kedvű művész arathatott babérokat.- Továbbra is festményekkel jelentkeztek a legtöbben, ezen belül igen változatos volt idén a különböző technikák használa­ta - mondta el Köveskuti Péter főszervező. - A kevés, de magas színvonalú grafika mellett idén több és igen nívós fotóval nevez­tek be a szalonra. Valamelyest nőtt a jelentkező iparművészek aránya, most azonban keveSebb volt a szobor és a plasztika. A rangos zsűri Jávor János­nak üvegfestményeiért ítélte a fődíjat. A vegyész végzettségű, Szentendre alkotó környezeté­ben élő mohácsi származású művész érdemei közül az íté­szek a műfaj megújítására való törekvést és a vállalkozó kedvet emelték ki elsősorban. A díjazot­tak között volt még Böhm Ger­gely (plakátterv), Imre Barna­bás, , Szőke Péter, (fotó), Sas Zsuzsa (tűzzománc), Grebetiár An­dor (szobor), Rutiné Unyi Zsuzsanna (laminált nö­vénykompo­zíció), Kedves István, Németh Andrea és Pecsu- váczAntalné (festmény). A szalon, azon felül, hogy a hasonló rendezvények legrango- sabbika Mohácson, a tehetségku­tatással tűnik ki, hiszen nem volt még olyan tárlat, hogy néhány új arc ne tűnt volna fel, sokan mind­járt díjazottak, vagy éppen fődíja­sok lettek. Az idei, jubileumi ren­dezvényen figyelmet kaptak az idősebb művészek is: Kovács Jánosné, a szalon immár 81 éves állandó résztvevője életmű-okle­velet kapott. A szervezők tovább növelnék a kiállítás rangját. Eddig minden nevezőnek legalább egy munká­ját kiállították, ám a zsűri taná­csára idén lezárták ezt a korsza­kot. Két év múlva ez már nem lesz automatikus: ahhoz, hogy valaki műveivel megjelenhessen a szalonon, meg kell ütnie annak eddig felállított mércéjét. b.b. Alkotótelepek: végre alkotó párbeszéd A ’60-as években Baranyából indult el a szimpóziummozga­lom, most ugyancsak a megye játszik meghatározó szerepet a megújulásra való törekvé­sekben. A fennmaradáshoz el­engedhetetlen az állami sze­repvállalás - hangzott el a ma­gyar művésztelepi hálózat to­vábbélést lehetőségeiről Pé­csett tartott országos szakmai fórumon. A Baranyai Alkotótelepek Kht. összefogásában tizenhét szervezet képviselői cseréltek véleményt a magyar művésztelepi hálózat to- vábbélési lehetőségeiről egy csü­törtökön kezdődött konferencián. Eredetileg egy, a véleményeket összefogó „kiáltványt" is terveztek, de hamar kiderült, hogy képtelen­ség kidolgozni a legapróbb részle­tet is felvető közös javaslatot. A szervezők - és feltehetőleg va­lamennyi résztvevő - ugyanakkor elégedetten álltak fel az asztaltól, derült ki Komor István és Pál Zol­tán, a kht. képviselőinek tegnapi sajtótájékoztatóján. Az alapdüem- ma ugyanis az: miképpen lehet egy nonprofit rendszerben működő, ugyanakkor programorientált, nagyértékű létesítményeket fenn­tartó, pályázati forrásokhoz vi­szont nem férő szervezetet, mű­helyt stb. finanszírozni, s ez kinek a dolga kell legyen? A résztvevők példák sorát hozták arról, hogy a kizárólag önkormányzati fenntar­tású intézmények a „gazda” anyagi helyzete okán sorra kerülnek az el­lehetetlenülés szélére. Ezért voltak megnyugtatóak a nyitóelőadást tar­tó Tasnádi Péter szavai: a megyei közgyűlés alelnöke úgy fogalma­zott, hogy bár nem kötelezően ellá­tandó feladatról van szó, a megye jövőképébe értékként és a működ­tetés szempontjából is belefér a Ba­ranyai Alkotótelepek. Kocsi László, a NKÖM politikai államtitkára bár „péftzt nem hozott”, de hangsú­lyozva, hogy értékes műemlék­együttesről és gyűjteményről van szó, a. kulturális kormányzat együttműködését ígérte. Ennek a fontosságát hangsú­lyozták a konferencia más előadói is: Sümegi György műtörténész több alkotótelep példáján keresztül érzékeltette, egészen 1945-ig, hogy az állam mindenkor áldozatot vál­lalt azok működtetésében, és ha­sonlóan fontosnak ítélhető Takács Gyulának, a megyei tanács egykori elnökhelyettesének, a Siklós-Villá­nyi Művésztelepek szellemi atyjá­nak előadása a rendszerváltás előt­ti finanszírozási gyakorlatról. A résztvevők egy ötfős munka- csoportot hoztak létre - melyben Komor István és Pál Zoltán is he­lyet kapott -, aminek a diagnózisok felállítása mellett a kormányzati technikák formáira is javaslatot kell tennie. BALOGH Z. ___________Futnak a képek____________ Madagaszkár, ősszel Woody Allen új filmje, A Jade Skorpió átka (The Curse of the Ja­de Scorpion) jellegzetesen kései al­kotás, amelyet őszi fények itatnak át. Lazán szerkesztett történet, amit bölcs, önironikus humor fű­szerez, s a világgal való megbéké­lés szelleme leng be. Öreg festők szoktak ilyen csuklóból odavetett, rezignáltan derűs hangulatú képe­ket, vagy inkább: a néző szemében képpé összeálló vázlatokat készíte­ni. Ez a mű nem úgy optimista (végső soron), miként a korábbi opusok (ugyancsak végső soron), miszerint van egy félszeg kripli, komplexusos, fecsegő figura, akit mindennek ellenére imádnak a nők, éppen ellenkezőleg: ezúttal féregnek nevezik, rendületlenül utálják, még (titkos) álmainak asszonya is gyűlöli, azt mondja ne­ki, ránézni se bír, végül mégis min­den rendbe jön. A kripli csak ámul. A fordulat ugyanis rajta kívül álló okokból következik be. Ez utóbbi a lényeg. Úgy látszik, a világban, pontosabban a nyelvben van valami titokzatos képesség, rej­tett lehetőség, ami fenyegetővé vál­hat, s többnyire ellenünk is van, de talán javunkra is szolgálhat. Létez­nek ugyanis bizonyos varázsszavak (az, hogy szó, itt jelképesen érten­dő, gondolhatunk szövegekre, ideo­lógiákra általában), amelyek képe­sek szülte delejesen hatni az embe­rekre, akik ezáltal, a kimondott igék bűvöletének áldozataként különfé­le bűncselekményeket hajtanak végre. Ez igen szomorú. Ám ha így van - ezt kérdi Woody Allen -, miért ne lehetne fordítva is? Meg lehet-e találni a jó szavakat, s van-e azok­nak hasonló varázserejük? AfiimmO-Tréffjátszódik. A ren­dező mesterien dokumentálja a tör­ténet idejéül választott kort a ruhák szabásával, a tárgyak hitelességével, a világításnak a korabeli filmekből ismert technikájával, viszont Hitler­re csupán egyetlen utalás történik, a mese mégis arról a történelmi szitu­ációról szól, amit az első képen megjelenő évszám globálisan jelez. Fellép egy Thomas Manntól köl­csönzött figura, afféle 1940-es évjá­ratú Cipolla - - akinek a rendező, hogyan, hogyan se, a Polgár nevet adományozza -, és ez annyiban cselesebb Torre di Venerében tevé­kenykedő varázsló elődjénél, hogy a pódiumon nem alázza meg delik­venseit, ellenben nem oldja fel a hipnotikus transzállapotot, aminek következtében áldozatainak kiszol­gáltatottsága a mutatvány után is megmarad. Rögzül a tudatba táp­lált cipollai program. Polgár úr ké­sőbb felemeli telefonkagylót, s ki­mondja a bűvös szót: „Konstanti­nápoly” - s a jámbor biztosítási nyomozó, Mr. Briggs, akit Woody Allen játszik, tüstént elindul betör­ni, széfeket kipakolni. így azután, felébredve, saját maga után nyo­moz, ami egyfelől frappáns vígjáté­ki helyzet, másfelől azonban „ödi- puszi” távlata is van a dolognak, ami nem éppen szívderítő. És itt jön a csavar, a nyelvet illető kérdés megfordítása. Mr. Briggs ki találja mondani azt a - bűvésztől el- orzott - szót, hogy „Madagaszkár", s a vele szemben mindaddig követ­kezetesen ellenséges, fölényesen emancipált nő, Betty Ann, akit Helen Hunt, igen szellemesen, sző­ke, öntudatos, Brünhilda-szerű fi­gurává formál, hirtelen, mintegy va­rázsütésre, elkezdj rajongani érte. Szent a béke, sőt. Úgy látszik tehát, műiden rendbe hoúiató, csupán a megfelelő szavakat kell megtalálni. Persze, a meglepő fordulaton, a váratlanul megtalált szó ajándékán Mr. Briggs csodálkozik el legin­kább. Megtapasztalván a „mada- gaszkár-effektus" csodáját, felénk fordul, és kissé tanácstalanul ránk néz. Aztán visszalép Betty mellé, s vele együtt távozik, mint a régi fil­mek hősei a történet végén. Bizo­nyára boldogok lesznek, míg meg nem halnak. Legfeljebb Mr. Briggs- nek minden reggel el kell ismétel­nie: „Madagaszkár”. Nagy Imre Mr. Briggs és Betty Ann (Woody Allen és Helen Hurtt) Egy öregember emlékirataiból Opus 1. és a kassai kaland A Pécsi Körzeti Tv Stúdió, a Sörház u. 8.-ban kezdett dolgozni. Az Alsóhavi utcai részen még óvoda működött. A két udvar között kapu volt. Az ovisok a rácsba kapaszkod­va szerettek beszélgetni velünk. Egyikük, így panaszkodott:- Nekünk elromlott a tévénk! Akármikor csak bekapcsoljuk, min­dig két bácsi beszélget benne. De semmi se nincsen. Megjegyeztem a szavait. Ha csak lehetett, törtem magam, hogy több legyen „látható rádióműsornál”, amit rendezek. Néha sikerült. Nagyon jó országos visszhangot kapott, az Ángster-orgonákról készí­tett műsorunk, amikor karácsony este megismételték. Megható kö­szönőleveleket kaptam az ország minden részéből. Nem csak az ünnephez illő orgo­namuzsika, de az Angster család fel­virágzásának, megaláztatásának és méltóságteljes felállásának a törté­nete is tartalmassá tehette a szentes­te hangulatát. Legszívesebben minden orgonát bemutattam volna, Passautól Lembergig, Trencséntől Zágrábig. De csak a legfontosabbak fértek a műsorba. Körtvélyesi Laci utazott a legtöbb helyre, s gyönyörű diákat hozott. A pécsi helyszíneken rögzítőkocsival, néhány fontos he­lyen (Kácsfalu, Kassa, Szeged) film­kamerával készítettük a felvételeket. Operatőröm a rafinált fények szerel­mese, Háda Sanyi volt. Kassai utunk feledhetetlen. Műi­den engedélyünk, kiviteli papírunk rendben volt. A határon mégis órá­kat várakoztatott bennünket a bará­ti állam vámosa. Nem vizsgáltak semmit, csak vártunk. Kassán, első este, szállodánk ét­termében összefutottunk két fiatal­emberrel. Magyarok voltak. Örömködtünk, söröztünk. Azt mondták, szolnoki tisztiiskolások, repülési gyakorlaton vannak. Örül­nek a magyar szónak. Mindent fel­ajánlottak. Majd szereznek nekünk... eladják, amit hoztunk. De semmi sem kellett. Napidíjat kap­tunk. Fővilágosítónk, Kenyeres Sanyi, aki műiden elektromos vezérlés és műszaki nóvum tudora, kérdezett ezt-azt a repcsikről, de nem sokat. Feltűnt, hogy szemében megjelenik az a furcsa mosoly, amit akkor szok­tam látni, ha örül egy feladatnak vagy ha nem. Ha örült, az arca is mosolygott. Most csak a szeme. Mi­kor fölértünk a szobába kérdeztem is, mi van? Mindkét Sándor katonaviselt volt. Állították, hogy mai barátaink, aligha láttak katonai repülőteret, s jó, hogy nem üzleteltem velük. Pro­vokálni akartak! A városban vízkorlátozás volt. Este egy óra alatt kellett a fürdést megejtenünk. Bikádi Misi, a gyár­tásvezető egyszer csak a női WC öb­lítőtartályában tudta megmosni a kezét vacsora után. Megjött Pozsonyból az ígért gyártásvezető, aki tájnyelven be­szélt magyarul. Egy főnök is jött ve­le, akit alig láttunk. A szóváltás so­rán hamar kiderült szlovákiai ma­gyar kollégánkról, hogy sem a tv-ről, sem a gyártásról fogalma sincs. Odahívott viszont, amikor talált a kóruson egy könyvet. Kérdezte, mit ér? Mondtam, nem sokat. Nem bib­lia, régi típusú misekönyv. Már nem használják, még százéves sincs. Nem érték. Rossz előérzetem volt. Utolsó este, a két Sándor Háda szobájában beszélgetett. Kenyeres­nek furcsa érzése támadt. Kijött, a saját szobájának ajtaja nyitva, bent a dzsekije másként lóg. Ellopták a koronáját, s a buszbérletéből a fo­rintját. Lefutott a recepcióra, ők hív­ták tolmácsnak a pozsonyi fiút. Az megkérdezte, ki ment ki mostaná­ban. Állítólag azt a választ kapta, hogy két jugó nemrég sietve távo­zott. Sanyi hiába kérte, hívjanak rendőrt, a vendéglátó „gyártás” le­beszélte. Nem biztos, hogy az jó, in­kább menjenek ki az éjszakába és keressék meg a két jugót. Véletlenül nem találták. Visszafelé Jászóvárra mentünk, feleslegesen. A forgatást előzőleg Bikádi Misi szintén lezsírozta. Ám az apátságot, templombelsőstől beállvá­nyozták tatarozás miatt. Útközben mondja az egyik fiú, hogy a testvér gyártás végül is elvitte a dómból azt az öreg könyvet. Akkor lettünk bizto­sak benne, hova lett Kenyeres pénze. Majdnem sírtam tehetetlen dü­hömben. A plébánián majd azt mondják: itt volt egy pécsi tévéstáb, s elloptak egy régi misekönyvet. Felje­lentettem volna a gazembert, de nem voltak illúzióim. A vízhiány miatt a két Sanyi négy napig nem borotválkozott. S ha már kibírták, később se. Szakálluk 17 év után is eszembe juttatja bosszúságo­mat. Az emlékeket egy kellemes hír idézte föl bennem. Felújították az el­ső Angster-orgonát, s ez alkalomból ünpepi hangversenyt rendeznek hol­nap délután 5 órakor a pécsi zsinagó­gában. Nagy szenzáció volt 1869. március 21-én az opus 1. avatása. A kácsfalui szatócs ajánlólevelével jött valaha Angster József a pécsi zsidó hitközséghez, ahol elfogadták terve­it, de költségvetéséből alkudtak. Mondván, építse meg referencia­munkának kicsit olcsóbban, s ők majd jó hírét keltik. így megtérül vesztesége. S úgy lett! Az anyagi ráfi­zetéssel megépített orgona jó hűét valóban elterjesztették. Az 1300. hangszert, a pécsi ferenciek templo­mába készítette el a harmadik nem­zedék. A gyáralapító Angster József 84 éves korában, a legnagyobb tisztelet­től övezve, a pápától kapott Szent Gergely-rend lovagkereszt birtokosa­ként hunyt el. Azonos nevű unokája, sok méltánytalanság után, közel 86 évesen megélhette, hogy az első or­gona felújítására létrehozott alapít­vány tiszteletbeli elnöke legyen. Szív­ből örülök ennek. S annak is, hogy a 133 év után felújított orgona avatása nem marad belső egyházi esemény. Az ünnepi hangversenyen holnap, a zsidó liturgikus dallamok után, ran­gos katolikus templomok orgonistái klasszikus, romantikus műveket ad­nak elő. Szeretném, ha lenne valami jövőbemutató és jelképszerű abban, hogy az Országos Rabbiképző, a Do­hány utcai zsinagóga, az esztergomi bazilika, a Mátyás templom, a pécsi dóm orgonistái közös hangverse­nyen szerepelnek. Bükkösdi László t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents