Új Dunántúli Napló, 2002. szeptember (13. évfolyam, 238-267. szám)
2002-09-27 / 264. szám
2002. Szeptember 27., péntek RIPORT 7. OLDAL K U L T ü R A DÍSZDOKTOR AVATÓ. Ünnepi szenátusi ülést tartottak tegnap a Pécsi Tudományegyetemen a Bölcsészettudományi Kar és a Természettudományi Kar fennállásának 10. évfordulója alkalmából. Felvételünkön az új díszdoktorok: dr. Vladimir Michailovich Zolotarev (nemzetközileg kiemelkedő orosz matematikus), dr. Mikuska József (vadgazdálkodási mérnök és zoológus Horvátországban), dr. Cornelia Isler-Kerényi (Svájcban élő ókortudós), dr. Sándorfy Kamill (az elméleti kémia nemzetközileg elismert szaktekintélye) és dr. Kristó Gyula (a középkori magyar történeti kutatások legismertebb szakembere, egyetemi tanár Szegeden).___________________________________________________________fotó.tóth l. Sztárok a Heti hetesből A Heti hetes tévéadásnak mindig van két pécsi sztárszereplője, akit soha nem láthatunk, csak hallhatunk a programban. Mischl Róbertról és Kovács Tamásról van szó, akik a televíziós produkció főcímzenéjét alkották, de emellett több sikeresen futó sorozatnak is a zeneszerzői (például a Pasiké is). A két zenész a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumból indult a főváros meghódítására , s mintegy húsz esztendő munkája kellett hozzá, hogy elfogadott szerzők legyenek, s dalaik közül több is a filmesek kedvence lett, nem utolsósorban ötletekben gazdag, fricskázós szövegeik miatt. Robi és Tamás, vagyis az RT most végre önálló koncerten hazai pályán is debütálhat, ma este 19 órakor a Sétatéren saját dalaikat adják elő. Feketeleves címen jelent meg a közelmúltban nagylemezük, ebből és közel húszéves munkásságuk legjobb dalaiból adnak majd ízelítőt. Még az is lehet, hogy a régi pécsi szerzemények is megszólalnak, hiszen egykoron - ahogy ők fogalmaztak - a „világhírű” The Pertő tánc- és úttörőzenekarral arattak sikereket Pécsett. M. B. E. A műterem: az az igazi! Nem tudni, vajon ma is valamiféle titkos és szent barlangnak tűnik-e a művész műterme a nagyközönség előtt, mindenesetre ez is van olyan érdekes és ritka látványosság, hogy legalább egyszer az életben érdemes oda bepillantani. Erre teremtett lehetőséget Pécs-Baranyai Művészeinek Társasága, amikor meghirdette a nyitott műtermek akcióját, ami még a hétvégén is tart. A Baranyában élő és dolgozó több mint 130 képzőművész munkájáról sok esetben a nagy- közönség eléggé keveset tud. Amikor a nemrégiben alakult Pécs-Baranyai Művészeinek Társasága elhatározta, hogy megpróbálják ledönteni a falakat, amik bizonyos értelemben művész és közönsége között meredeznek, 20 alkotó vállalta, hogy a Pécsi Napok alkalmával kitárja műterme ajtaját. Csille Márta, a szervezet egyik vezetője az akció félidejében arról tudott beszámolni, hogy szerencsére valóban akadtak érdeklődők, és nem csak a barátok-ismerősök köréből jöttek.- Ez az első ilyen rendezvény, dömpingszerű látogatóra valójában nem számítottunk, de én a magam részéről örültem annak, hogy heten, olyan emberek, akiket korábban nem ismertem, vették a fáradságot, és valóban puszta érdeklődésből bejelentkeztek hozzám, idejöttek, és nagy figyelemmel szemléltek körbe. Abban bízunk, hogy ha a jövőben minden nagyobb városi és megyei ünnep, fesztivál alkalmával mód nyílik majd hasonló látgatásokra, akkor a városlakók is megszokják és felfedezik maguknak ezt a lehetőséget, amibe, természétesen egyre több művészkollégát szeretnénk bevonni. Sajnos, az előzetes terveknek néhány momentum keresztbe tett, elsősorban az időjárás, de a vállalkozó szellemű művészek közül is kényszerűen távol maradtak: Colin Fostert Németországba szólították dolgai, mások betegség miatt voltak kénytelenek lemondani a műterem-látogatást. Akik viszont maradtak, annál lelkesebben várták vendégeiket. Mint a Kolozsvár utcai műtermében dolgozó Horváth Dénes, aki mióta abbahagyta a tanítást, kicsit kikerült a pécsi művészeti élet sűrűjéből, ám ezt az alkalmat csak üdvözölni tudta.- Fontos, hogy az érdeklődő közönség egyszer-egyszer ide is betekinthessen, hiszen valószínűnek tartom, hogy egy művész sokkal inkább az, ami a műterme, és nem egy-egy válogatása. Itt egymás mellett vannak a legfrissebb krokijaim, festményeim, az egyik falon 8-10 éve készült művek lógnak, míg a másikon akár 30 éve készült alkotásaim. És a barátaim joggal szokták mondani, hogy mindegyik én vagyok. Ez sokkal több, mint egy „egységesre” kalapált kiállítási anyag. A művészek egyetértettek abban, hogy mostani és leendő látogatóik bizonyára tágítani fogják a manapság meglehetősen szűk művészetpártoló réteget, akik talán egy napon meg is vásárolják azt a műtárgyat, ami igazán megtetszett nekik. ________________ M. K. Va staps a koreai Szu Csongnak A mosoly országa című nagyoperettjét Lehár-életmű összegzésként írta. Korai opusát, A sárga kabátot dolgoztatta át drámaibb szövegkönyvvé. Ehhez komponált még drámaibb, szenzációs muzsikát. A kínai császár fia - 1912-ben - bécsi nagykövetként beleszeret egy tábornok lányába. Mikor hazarendelik, feleségként magával viszi. Császárként a hagyományok elveszik tőle imádott nőjét. A szomorú történettel a Pillangó- kisasszony férfi mását akarta Lehár megjeleníteni. A különböző kultúrák kibékíthetetlen- ségét a szenvedő, de erős férfi szemszögéből érzékelteti. A mű előadása operai igényű. Ezért játsszák aránylag ritkán a vidéki színházak. A Japán Operett Társaság szombat esti előadásán, a PNSZ-ben, ott is ültek a karzaton, ahonnan csak a szemközti nézőket lehet látni. A siker még nagyobb volt, mint az érdeklődés. Nehéz tömören megmagyarázni, mi váltotta ki rendre a kirobbanó tetszésnyilvánítást. A Váradi Katalin vezényelte Budapesti Operettszínház zenekara, diszkrét, finom támasza volt az előadásnak, s az énekeseknek. A karmester bízott a plasztikus zene erejében, nem akart hangerővel hangsúlyozni. így szerves része lett az összhatásnak. A Bécsben játszódó részben, még zavaíbaejtően jelen vannak a klasszikus operettjátszás sablonjai, mind a rendezésben, mind a szereplők gesztusrendszerében. A kórus mozgatása minimális, a balettbetét triviális, az áriákat kísérő gesztusok teátráüsak. A duettekben sem néznek egymásra a szereplők, csak a karmesterre. Mégis, a csak funkcionálisan indokolt mozgásoknak, s néhány művész erős atmoszférájának köszönhetően, már szuggesztlv hatás árad a színpadról a nézőtérre. Ott a megfoghatatlan plusz, aminek az lehet a forrása, hogy nagyon komolyan játszanak. Lehár zenéjével szinte eggyé lényegülnek. Némelyikük sugárzik. A Kínában játszódó második rész, „ellenoperett’’. Ezt igazi kuriózummá tudta varázsolni a rendező, Teraszaki Hironori. Nem csak a pekingi opera stílusában előadott koronázási ceremóniára gondolok. Annak érzékeltetésére is, miért képtelenek azonosulni az Európából jöttek az ázsiai világgal, s mint vívódik a nyugati élményeket szerzett Szu Csöng és húga Mi, a hagyomány gúzsbakötöttségében. Valószínűnek tartom, hogy a kabu- ki színház több elemét - a hősies pátoszt, s a nevettető karaktereket - is átemelte az adaptációba a szövegkönyv átdolgozásakor a rendező. A japán társulat legnagyobb erőssége egy koreai hőstenor, a Wagner-énekes Lee Hyan, aki Szu Csöng szerepét énekelte. A világ bármelyik operaházában megállná a helyét. A duettekben méltó társa volt a Lizát játszó Usami Ruri, dicsérném még Mi hercegnő karakteres alakítóját, de a többi szereplő neve titok maradt. Minden külföldön játszó társulat él a biztos hatással, s néhány mondatot belesző az előadásba, a közönség nyelvén. A japánok ezt is finom dramturgia szerint adagolták. Először csak egy- egy kulcsszót mondtak tört magyarsággal, de hatásszünettel bevezetve, majd egy-egy mondatot, s végül Lee Hyun, a világhírű sláger ária refrénjét ismétléskor már úgy énekelte: „vaagyom egy no után, kerget a vaagy..." Nem is nagyon akarták leengedni a színpadról. Egyik ráadásban németül is elzengte. A fináléban papírról törték a magyart, a nézőtér tombolt. Nem ezért emlékezetes az előadás. Azért, mert nem akartak a műtől idegen tartalmakat beleerőszakolni, de a bennlévőket sajátos színezettel gazdagítva tálalták, s mert színházat játszottak magas színvonalon, s nem operettet. Bükkösdi László Két hold földbe zárt sanyarúság Mindennek a tanya az oka. Ha akkor nem költöznek ide, tán még a papa - az ura - is élne, bár légnyomásosan és derékig gipszben jött meg a frontról. Nyolcvannégyben temettük, ez a tanya ette meg, mondja. És nem ment volna rá a nagyobbik fia, a Sándor szíve, tüdeje, dereka, a menye egészsége. A huszonkét éves unokával is van valami, magas a vérnyomása, állandóan vérzik az orra, még szerencse, hogy kapott munkát a gatter mellett. A kisebbik fiú, az Istvánka meg így született negyvenötben, egy pincében. Kilencévesen tanult meg járni, megért mindent, de csak néhány szót beszél. Agykárosodás, mondta első ránézésre az orosz katonadoktor, amikor a világra segítette, vált sírásra Irén néni. Szabadulni kéne, mielőtt a ház és a megmaradt két hold fölfalna mindenkit. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd menekülni akarnak valahonnan? Talán ötvenhétben, amikor a rendőrök, ami érték volt, lefoglalták, a lajosházai otthon pár kopott bútorát pünkösd másnapján kocsira rakták, és irány Ipacsfa? Ugyan. „Mindent el kell rendeznem” Mert az ura szándékosan megdöglesztet- te az állami gazdaság kilenc tehenét, mondták, pedig a tehenek maguk törtek ki, igaz, az ura nem volt ott, mert éppen nála járt a kórházban. Két hétig egy té- esz-darálóban laktak, szinte a földön, három évig a harkányi szódagyár raktárában, később itt, a közeli egykori malomban, ahol a gondnokság mellé szoba, konyha, spájz járt. Aztán fölvették az első hitelt egy OTP-lakásra, amikor kifutott, eladták. Egy része belement a lánya terehegyi házába, a nagyobbik fiáék visz- szajöttek Istvándiból, a meny örökségét hozzáadták a maradékhoz. Arra volt elég, hogy egy nagydarab föld közepén megvegyenek egy romhalmazt, a Töttösi tanyát. Hogy a család egyben legyen. Hogy Istvánka ne legyen soha hajléktalan. A Harkány végét jelző táblától jó kétszáz méteren kavicsos út, a kapun belül gyümölcsfasor hozott majdnem az ajtóig, gondosan kaszált a gyep, virágágyások sorakoznak, a kerítésen túl ott a saját kukoricás. A házat kívülről tavasszal rakatták megint rendbe, háromszázezerbe került, persze most is kölcsönből, mint ahogy huszonhét éve, mióta idejöttek, a kölcsön napi vendég a háznál. Irén néni a minap gyújtott meg egy halom, eddig őrzött befizetett csekk- szelvényt. Egy órán át égett a kályhában. Nagyobb része a h'áz miatt füstölt el: először ajtó, ablak, tető kellett, aztán rendes holmi az öt szobába, két konyhába, két fürdőszobába. Mert két lakás van, a kisebbikben ő vigyázza Istvánkát - aki még a tanácsok ideje alatt el-elsöprögetett vagy hét évig Harkányban meg Siklóson, kapnak is érte némi járadékot -, naponta háromszor mérni a cukrát, beadni az inzulint meg a hatféle gyógyszert, ő maga kilencfélét szed. Infarktus, tüdőembólia, agyvérzés, minden volt a családban, mondja, tudom, Még élt a mosoly hogy én tele vagyok belül daganatokkal, de a szívem miatt nem lehet műteni. Hát erre megy el a nyugdíjunk, meg az a kevés, amit még kapunk: orvosságra, kórházakra, mert azt sem adják ingyen, a maradék a napi kiadásokra. Már amikor futja. Mindig is akaratos voltam, de azt mondom: elég volt, nem bírom tovább a munkát. Pedig már régóta üresek a disznóólak is, de itt ez a két hold föld. Innen el kell menni, mert mielőtt meghalok, mindent el kell rendeznem a családomnak. a háznál FOTÓK; MÜLLER A. A tanya tíz éve kelleti magát, nemrég az önkormányzat is megvette volna hétmillióért, de valahogy nem jött létre az üzlet, a polgármester azt ígérte, hamarosan visszatérnek rá. Két hete egy német fiatalember hatmilliót ígért, de az kevés, mert ki kell fizetni még a jó barátokat is, a többi meg nem elég egy kisebb, mind- annyiukat befogadó harkányi vagy siklósi házra. Ahol hetvenkilenc évesen már csak a gyerekekre kell figyelni. BALOGH ZOLTÁN FOTÓ: TÓTH L Japán társulat a PNSZ-ben
